Helikon, 2005 (16. évfolyam, 423-446. szám)

2005-01-25 / 2. szám (424.)

HELIKON LÁSZLÓFFY ALADÁR Elnémulásaink „Este lefekvés előtt húzom a sötétítő­ függönyt a holnap reggeli nap ellen az ablakon, de megáll a kezem a rándítás­­ban. Szemben velem, a Szamos vize felett teljes fényben lángol a hold, s olyan földöntúli ma­gány fog el, mintha holdkóros lennék. Az almási temetőben vagyok, a temetői csend ottho­ni holdfényében egyedül a ha­­lottaimmal.” Itt mondja el nekünk Szabó Gyula, hogy mintha törvény lenne, szerettei közül egyikük se töltötte be még a hetvenet sem. Csak ő, aki közülük a vég­telen életű is volt, ő lett ebben a földi életben a földi írás vég­telen figyelmében és fegyelmé­ben is a családi kivétel. Lehet, bennünket az írás végtelensé­ge tart már úgyis életben. Elnémult a Némulások szer­zője. Szabó Gyula a Helikon 1994-es évfolyamának elején ezen a címen (is) összefoglalta élete és pályája útkereszteződé­seit. Élet és pálya­­ kevés író esetében fonódik össze olyan szervesen, tematikusan e ket­tő. Tél volt akkor is, mint most az igazán összegező lezárulás körül, amikor Gyula annyi mindent regisztrált viszonyá­ról az elmúláshoz. A családot folyton megbontó halálhoz. Az otthoni „Szabók utcájából” szó­ló krónikás számvetés — saját kőműveskelemenkedésének bal­­ladaszála — érzelmi létünknek az anyagi létünk érvényessé­génél keményebb vizsgája min­dig. De vajon csak elbúcsúz­tunk, temettünk, letettük a mélybe anyánkat, apánkat, Er­délyünket, vagy onnan emel­tük is ki mindegyre a nyelv és az eszmélet nem fogyatkozó bű­vészetével, mint Szabó Gyula tette évtizedeken át, a pokol­ból mostohábbak cirkuszában zsonglőrködvén akár a Sátán labdáival is? A család, annyi ágon és annyi színhelyen, a ta­tárjárást túlélő Almás-völgyi barlangoktól Kincses Kolozsvá­rok könyvesházáig újra vissza­sorakozott, mint mesebeli bibli­otékánk kötetei, téglái, fallá! A család, mely vall, beszél, tanú­sít és őriz, ha bomlik is. Hosszasan hajszolt fajtánk a fülével, a hallásával is temet. Ennek a „receptjét” idézem most az újabb, a még mindig nem végleges, csak a halhatat­lanságot megnyitó elnémulás közepette az ő Némulások című vészmementójából: „Nem mond­ta senki, de látom, hogy Sanyi ugyanott fekszik, ahol apám, a verandáról nyíló szobában, a kisebbik elsőházban. S engem itt szorít a kőfal Kolozsváron. Itt csak ketten ülünk Irmával, gunnyasztunk. Itt is temetni kell. Ketten vagyunk egy halot­ti gyülekezet, s két keserves is egyben. Üti az előszobában a ro­zoga falióra a kettőt...” Családot bont meg most ez az új halál, az ő halála is. Nem csupán a köré­je falazott székely szentély, az egyik, a saját legendában für­dő Szabó családját, hanem az ugyancsak, általa és miatta is le­gendában fürdő erdélyi magyar kultúra családját. Úgy merül le vele valami a fényességünkből, mint naplementekor a tavakba, vizekbe e legfőbb forrás, és vö­rösre sírja a szemét miatta is a mi életidőnk, esélyünk, életener­giánk. Gondosan nem fogjuk tit­kolni soha az atyafiságunk a tör­ténelmi múlttal, amire ő is úgy vigyázott. FODOR SÁNDOR Búcsú ikerfivéremtől Amolyan „ikrekként” indultunk Nagy István 1953-ban, az Utunkban megjelent Amit kétszer is érdemes elolvasni című írása szerint, amelyben induló íróként üdvözölte Szabó Gyulát és engem. Őt a Csillagtól csillagig, engem pedig a Keserűgom­ba című novelláért. Akkor Szabó Gyulával még nem is ismer­tük egymást. Mihamar azonban megismerkedtünk, amikor ő is az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztősé­géhez került, ahol akkoriban igencsak erősnek tartott huszon­éves gárda dolgozott, Földes László irányítása alatt. Akkor kezdődött barátságunk, a közös munkahelyen. Mihamar aztán, talán pontosan ötven éve, 1955-ben szövet­keztünk is­­ heten. Bajor Andor, Gálfalvi Zsolt, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Panek Zoltán, Szabó Gyula és én megalakítot­tuk az „urak”, társaságát, azzal a célkitűzéssel, hogy indítunk egy lapot. Az „uraság” ötlete onnan jött, hogy az Irodalmi Ki­adó szerkesztőségének kissé nagyot halló kifutónője „Bajor bú­nak és „Fodor úr”-nak hallotta Földes Laci megszólítását, a Ba­jorunkat s a Fodorunkat, így aztán ő így is szólított kettőnket, urazva, amit már nem lehetett Dávid Gyulával, hiszen a Gyu­lánkat nem hallhatta „úr”-nak, se a többiekkel, hiszen egyikük megszólítását se lehetett félrehallani. Emlékszem, Huszár Sán­dor (Ján Attila út eleji) lakásán gyűltünk össze először mi he­ten, az „urak”, akik közé Sütő nem kerülhetett, hiszen nem élt Kolozsváron, különben is ő jóval (2-3 évvel!) előttünk indult író­ként, akárcsak a fővárosban élt Majtényi Erik, vagy az időköz­ben Bukarestbe költözött Szász János is. Érdekes azonban, Gálfalvinak nem jutott eszébe, hogy „nemzedékké” avassa az „urak” társaságát, a másik erre hivatott pedig, Szőcs István, aki megtehette volna, valahogy távol tartotta magát tőlünk (azután is, hogy Bukarestből Kolozsvárra költözött), így az­tán nem lett belőlünk „nemzedék”, megmaradtunk „urak”-nak, Szabó Gyula kivételével. Őt az „úr”-nak megfelelő rangú „pá­tereként tituláltuk. (Egyetemista korában így mutatta be őt a moldvai csángóknak nyelvjáráskutató professzora, a csángók ugyanis idegenkedtek, féltek a magyarul beszélő látogatóktól, hacsak katolikus pap nem volt közöttük, amire az akkor már erőteljesen kopaszodó Szabó Gyula bizonyult a legalkalmasabb­nak, így őt a helyieknek „Szabó pátereként mutatták be.) Elhatároztuk - lapot indítunk. Másodszor is összejöttünk Huszár Sándor lakásán. Megbe­széltük, hogy készen megszerkesztünk a lapból három számot, amelyet Gálfalvi Zsolt állít majd össze, és amelyet felterjesz­tünk majd jóváhagyás végett. Kányádi Sándor verset ígért a lapba, Bajor szatírát, Huszár, Panek, Szabó Gyula és jómagam pedig novellát, regényrészletet ígértünk. Aztán valamelyikünknek szólhattak valami módon a „szi­gorú fiúk”. Mert az „urak” többé nem jöttek össze ebben a for­mában. És a lapról is mélyen elhallgattunk. Nemzedékké se váltunk, talán mert senkinek se jutott ez eszébe. Az utánunk következő fiatalokat, Bálint Tibort, Veress Zoltánt, Lászlóffy Aladárt és a többieket avatta aztán nemzedékké (Forrás-nem­zedék) Kántor Lajos. Őket aztán a szinte napjainkig sorjázó má­sodik, harmadik, negyedik Forrás-nemzedék követte, mígnem aztán, tizenegynéhány éve, a fiatalok meg nem unták a Forrás­­nemzedékesdit. Azt azonban máig sem tudom, akkoriban melyi­künket „beszélték le” a lap szerkesztéséről, az „urak” csoporto­sulásáról, de ez is megszűnt. Végül csak Bajor Bandin és rajtam maradt meg az „úr” jelző, és Gyulát emlegettük „páterként”. Már nem emlékszem, első vagy második (és utolsó) összejövete­lünkön határoztuk-e el, hogy nem követjük az akkori „öregek” - az Istvánok - példáját, akik akkortájt igencsak torzsalkod­­tak az elsőségért. Emlékszem, talán 54-ben vagy 55-ben írt Nagy István egy alkotás-lélektani szempontból is érdekes val­lomást, amelyet az Utunkban közölt. Talán így hangzott a cí­me: Hogyan születik a regény? Erre (nehogy lemaradjon) Asz- 2

Next