Helikon, 2005 (16. évfolyam, 423-446. szám)
2005-01-25 / 2. szám (424.)
HELIKON LÁSZLÓFFY ALADÁR Elnémulásaink „Este lefekvés előtt húzom a sötétítő függönyt a holnap reggeli nap ellen az ablakon, de megáll a kezem a rándításban. Szemben velem, a Szamos vize felett teljes fényben lángol a hold, s olyan földöntúli magány fog el, mintha holdkóros lennék. Az almási temetőben vagyok, a temetői csend otthoni holdfényében egyedül a halottaimmal.” Itt mondja el nekünk Szabó Gyula, hogy mintha törvény lenne, szerettei közül egyikük se töltötte be még a hetvenet sem. Csak ő, aki közülük a végtelen életű is volt, ő lett ebben a földi életben a földi írás végtelen figyelmében és fegyelmében is a családi kivétel. Lehet, bennünket az írás végtelensége tart már úgyis életben. Elnémult a Némulások szerzője. Szabó Gyula a Helikon 1994-es évfolyamának elején ezen a címen (is) összefoglalta élete és pályája útkereszteződéseit. Élet és pálya kevés író esetében fonódik össze olyan szervesen, tematikusan e kettő. Tél volt akkor is, mint most az igazán összegező lezárulás körül, amikor Gyula annyi mindent regisztrált viszonyáról az elmúláshoz. A családot folyton megbontó halálhoz. Az otthoni „Szabók utcájából” szóló krónikás számvetés — saját kőműveskelemenkedésének balladaszála — érzelmi létünknek az anyagi létünk érvényességénél keményebb vizsgája mindig. De vajon csak elbúcsúztunk, temettünk, letettük a mélybe anyánkat, apánkat, Erdélyünket, vagy onnan emeltük is ki mindegyre a nyelv és az eszmélet nem fogyatkozó bűvészetével, mint Szabó Gyula tette évtizedeken át, a pokolból mostohábbak cirkuszában zsonglőrködvén akár a Sátán labdáival is? A család, annyi ágon és annyi színhelyen, a tatárjárást túlélő Almás-völgyi barlangoktól Kincses Kolozsvárok könyvesházáig újra visszasorakozott, mint mesebeli bibliotékánk kötetei, téglái, fallá! A család, mely vall, beszél, tanúsít és őriz, ha bomlik is. Hosszasan hajszolt fajtánk a fülével, a hallásával is temet. Ennek a „receptjét” idézem most az újabb, a még mindig nem végleges, csak a halhatatlanságot megnyitó elnémulás közepette az ő Némulások című vészmementójából: „Nem mondta senki, de látom, hogy Sanyi ugyanott fekszik, ahol apám, a verandáról nyíló szobában, a kisebbik elsőházban. S engem itt szorít a kőfal Kolozsváron. Itt csak ketten ülünk Irmával, gunnyasztunk. Itt is temetni kell. Ketten vagyunk egy halotti gyülekezet, s két keserves is egyben. Üti az előszobában a rozoga falióra a kettőt...” Családot bont meg most ez az új halál, az ő halála is. Nem csupán a köréje falazott székely szentély, az egyik, a saját legendában fürdő Szabó családját, hanem az ugyancsak, általa és miatta is legendában fürdő erdélyi magyar kultúra családját. Úgy merül le vele valami a fényességünkből, mint naplementekor a tavakba, vizekbe e legfőbb forrás, és vörösre sírja a szemét miatta is a mi életidőnk, esélyünk, életenergiánk. Gondosan nem fogjuk titkolni soha az atyafiságunk a történelmi múlttal, amire ő is úgy vigyázott. FODOR SÁNDOR Búcsú ikerfivéremtől Amolyan „ikrekként” indultunk Nagy István 1953-ban, az Utunkban megjelent Amit kétszer is érdemes elolvasni című írása szerint, amelyben induló íróként üdvözölte Szabó Gyulát és engem. Őt a Csillagtól csillagig, engem pedig a Keserűgomba című novelláért. Akkor Szabó Gyulával még nem is ismertük egymást. Mihamar azonban megismerkedtünk, amikor ő is az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségéhez került, ahol akkoriban igencsak erősnek tartott huszonéves gárda dolgozott, Földes László irányítása alatt. Akkor kezdődött barátságunk, a közös munkahelyen. Mihamar aztán, talán pontosan ötven éve, 1955-ben szövetkeztünk is heten. Bajor Andor, Gálfalvi Zsolt, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Panek Zoltán, Szabó Gyula és én megalakítottuk az „urak”, társaságát, azzal a célkitűzéssel, hogy indítunk egy lapot. Az „uraság” ötlete onnan jött, hogy az Irodalmi Kiadó szerkesztőségének kissé nagyot halló kifutónője „Bajor búnak és „Fodor úr”-nak hallotta Földes Laci megszólítását, a Bajorunkat s a Fodorunkat, így aztán ő így is szólított kettőnket, urazva, amit már nem lehetett Dávid Gyulával, hiszen a Gyulánkat nem hallhatta „úr”-nak, se a többiekkel, hiszen egyikük megszólítását se lehetett félrehallani. Emlékszem, Huszár Sándor (Ján Attila út eleji) lakásán gyűltünk össze először mi heten, az „urak”, akik közé Sütő nem kerülhetett, hiszen nem élt Kolozsváron, különben is ő jóval (2-3 évvel!) előttünk indult íróként, akárcsak a fővárosban élt Majtényi Erik, vagy az időközben Bukarestbe költözött Szász János is. Érdekes azonban, Gálfalvinak nem jutott eszébe, hogy „nemzedékké” avassa az „urak” társaságát, a másik erre hivatott pedig, Szőcs István, aki megtehette volna, valahogy távol tartotta magát tőlünk (azután is, hogy Bukarestből Kolozsvárra költözött), így aztán nem lett belőlünk „nemzedék”, megmaradtunk „urak”-nak, Szabó Gyula kivételével. Őt az „úr”-nak megfelelő rangú „pátereként tituláltuk. (Egyetemista korában így mutatta be őt a moldvai csángóknak nyelvjáráskutató professzora, a csángók ugyanis idegenkedtek, féltek a magyarul beszélő látogatóktól, hacsak katolikus pap nem volt közöttük, amire az akkor már erőteljesen kopaszodó Szabó Gyula bizonyult a legalkalmasabbnak, így őt a helyieknek „Szabó pátereként mutatták be.) Elhatároztuk - lapot indítunk. Másodszor is összejöttünk Huszár Sándor lakásán. Megbeszéltük, hogy készen megszerkesztünk a lapból három számot, amelyet Gálfalvi Zsolt állít majd össze, és amelyet felterjesztünk majd jóváhagyás végett. Kányádi Sándor verset ígért a lapba, Bajor szatírát, Huszár, Panek, Szabó Gyula és jómagam pedig novellát, regényrészletet ígértünk. Aztán valamelyikünknek szólhattak valami módon a „szigorú fiúk”. Mert az „urak” többé nem jöttek össze ebben a formában. És a lapról is mélyen elhallgattunk. Nemzedékké se váltunk, talán mert senkinek se jutott ez eszébe. Az utánunk következő fiatalokat, Bálint Tibort, Veress Zoltánt, Lászlóffy Aladárt és a többieket avatta aztán nemzedékké (Forrás-nemzedék) Kántor Lajos. Őket aztán a szinte napjainkig sorjázó második, harmadik, negyedik Forrás-nemzedék követte, mígnem aztán, tizenegynéhány éve, a fiatalok meg nem unták a Forrásnemzedékesdit. Azt azonban máig sem tudom, akkoriban melyikünket „beszélték le” a lap szerkesztéséről, az „urak” csoportosulásáról, de ez is megszűnt. Végül csak Bajor Bandin és rajtam maradt meg az „úr” jelző, és Gyulát emlegettük „páterként”. Már nem emlékszem, első vagy második (és utolsó) összejövetelünkön határoztuk-e el, hogy nem követjük az akkori „öregek” - az Istvánok - példáját, akik akkortájt igencsak torzsalkodtak az elsőségért. Emlékszem, talán 54-ben vagy 55-ben írt Nagy István egy alkotás-lélektani szempontból is érdekes vallomást, amelyet az Utunkban közölt. Talán így hangzott a címe: Hogyan születik a regény? Erre (nehogy lemaradjon) Asz- 2