Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-06-10 / 11. szám (721.)
A földi és az égi kontrasztjai Beszélgetés Szabó T. Anna költővel, íróval, műfordítóval . Nemrég egy Kolozsvárral kapcsolatos fiatal költői kerekasztal közönségének soraiban ülve elkaptam a mondatot: „attól, hogy kolozsvári, még senkiből nem lett nagy költő”. Ezen kissé fölháborodva mégis megkérdem tőled: költőként van-e, amit tudatosan Kolozsvárnak köszönnél? - Nagyon sok mindent köszönhetek Kolozsvárnak, természetesen. Először is a családomat, hiszen magyarfenesi nagymamám és györgyfalvi nagyapám itt telepedtek le, a másik ágon dési és szatmárhegyi nagyszüleim is itt találkoztak egymással. Gyógyszerész édesanyám és biológus édesapám gyógynövény- és herbáriumillatában itt nőttem fel, a Malomárok mellett, a kajakkal bejárt Szamos közelében, családilag végigkószálva az összes lehetséges kirándulóhelyet a Békástól a Felekig. Nagyon erős tájélmény ez, nem érzem jól magam csak olyan helyeken, ahol szintén magaslatok és víz határoz meg egy várost - már pár éves koromban megtanultam, hogy felmenni egy csúcsra azt jelenti, hogy az ember rálát a dolgokra; ez költőileg is nagyon hasznos tapasztalat volt, azóta is alkalmazom versben a (növénytanon edzett szemmel nézett) mikrovilág és a makrovilág, a földi és az égi kontrasztjait. Magának a városnak is sokat köszönhetek, az ujjal tapintható történelmet a falakban (a verseimben is megjelenik), a templomok zsoltárait (a Kakasos templomban konfirmáltam), a többnyelvűség mindenféle izgalmait (három év alatt három óvodába jártam, három nyelven), a csodálatos Lőwy-családot, Halmos Katalin kórusait, a barátokat és a tanárokat, Kányádi és Lászlóffy személyes biztatását, Balla Zsófiát, és persze téged is — sorolhatnám sokáig. Egy ilyen kíváncsi embernek, mint én, nagyon telített tér a város. Szerintem nagyon jót tesz egy írónak Kolozsvár — amikor Jékelyt vagy Polcz Alaine-t olvasok, akkor mindig érzem, hogy rokonaim. És emberként mi az, amit szülővárosodból magaddal hordozol? A nagyközönséggel megosztható? Nemrégen egy budapesti jó barátnőm azt mondta nekem, hogy „Ti, erdélyi értelmiségiek, bármennyire is különbözzetek egymástól, mégis sokkal hasonlóbbak vagytok, mint itt, Magyarországon bárki.” Azt hiszem, pozitívan mondta, én mindenesetre annak vettem. Én nagyon hamar el szoktam mondani beszélgetések közben, hogy kolozsvári vagyok eredetileg, pedig idén harminc éve, hogy nem a városban élek, mégis, alapja mindennek, amit csinálok. Egyszer csak-csak megírom rendesen, hogy miért... — Sors, eleve elrendeltetés vagy választás kérdése az, hogy hol él, hol alakít ki otthont az ember? Függ-e az otthon otthonossága a várostól, amelyben lakunk? — Most Budaörsön lakunk, dombok-hegyek között, a kertben próbálom reprodukálni nagymamám kolozsvári kertjének részleteit. A közeli temetőben pedig ott van apai nagymamám és nagybátyám sírja, rajta Szabó T. Attila nevével is; eleve ezért költöztünk ide, mert ez már gyökereket jelent. Budapest otthonosságát kedves tanáromnak és mesteremnek, Géher Istvánnak és családjának köszönhetem: ők vittek kirándulni, evezni a Dunán, ő teremtette meg az Eötvös Collegium angol-amerikai műhelyében ugyanazt a szellemiséget, amit Kolozsváron megszoktam. Szombathely, ahol először laktam, kedves számomra, de az igazi otthonomat már itt laktam be Budapesten és Budaörsön. „Egymás személye itt az otthonunk”, mondja Takács Zsuzsa. „Ahogyan élsz, az a hazád”, mondja Balla Zsófia. Az otthon nemcsak tér, hanem személy is. — És függ-e az otthon otthonossága a nyelvtől, amelyet beszélünk? Tudnál-e, próbáltál-e huzamosabb ideig úgy élni, hogy az otthon terén kívül más nyelven kelljen kommunikálnod? — Angliában és Amerikában voltam pár hónapot, akkor még nem volt igazi net, nagyon elszigeteltnek éreztem magam; később, a berlini három hónap alatt már egyenesben követhettem a híreket (sajnos, mert mindig rettenetesen lelomboznak Magyarország közügyei). Nem hinném, hogy huzamosabb ideig jól tudnám magam érezni egy idegen nyelvű közegben — a mostani magyarországi kivándorlási láz közepette végig próbálok kapaszkodni: én úgy jöttem, és ha már hoztak, akkor komolyan is gondoltam, hogy itt akarok maradni. Nekem minden más nyelv idegen nyelv marad, hiába értem, fordítom, forgatom, álmodom, lélegzem be - soha nem lesz a sajátom. Nem írtam soha más nyelven, mint magyarul, és nem is szeretnék. A saját nyelvemet szeretném a lehető legjobban beszélni, írni, használni. Ezzel persze be is zárom magam, de jól érzem magam a kerített teremben. Van itt is bőven élnivaló.Itt elmosolyodtam, mert eszembe jutott Arany verse a Kozmopolita költészetről. Albion, igen... Azért az angol költészet mindig fontos lesz nekem, de csak úgy, mint egy szeretett hang a rádióban.) — Olyan korban élünk, amikor a személyes identitás egyre hangsúlyosabb egy ember életében. Nőként, anyaként, humán beállítottságú értelmiségiként miként éled meg azt, hogy így vagy úgy, időről időre meg kellene határoznod: ki vagy? — Ennek jónak kellene lennie, ha nem lenne kötelező. A magunk számára, csendben és titokban, mindig nagyon fontos, hogy meghatározzuk a céljainkat és definiáljuk az érzelmeinket, de ha ez külső kényszer, régen rossz. Ismerek kitűnő tanárokat, akik inkább vállalták a nevetségesen kevés fizetést, mint hogy azt kelljen mindenféle portfoliókkal bizonyítaniuk, hogy ők igenis tudnak tanítani (hiszen harminc éve vannak a pályán). „Az én vezérem bensőmből vezérel”, ugye, semmi sem fontosabb, mint a belső hang. A szembenézés nálam amúgy is kényszeres, és nagyon fájdalmas is. Anyaként még inkább. Mondok egy példát: katartikusan rettenetes volt, amikor rájöttem, hogy ha agresszió ér, azt én, ha fáradt és ideges vagyok, akkor rögtön és automatikusan továbbadom a gyerekeimnek, akik meg nekem kiszolgáltatottak. (Azt persze már csak ezután ismertem . SZABÓ T. ANNA Kolozsváron született 1972-ben, harminc éve Budapesten él. Költő, író, műfordító. Déry Tibor-, József Attila- és Zelk Zoltán-díjas. Az ELTE magyar-angol szakán diplomázott, az Eötvös József Collegium diákja volt, Angol Reneszánsz és Barokk programon PhD fokozatot szerzett, nemrég tartotta székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián. Legutóbbi kötete: Törésteszt, 2016, Magvető: HELIKON .