Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-07-10 / 13. szám (723.)
mű, köztük olyan, ma már klasszikusnak számító opuszokat, mint például Az ördög Miss Jonesban. Mondhatni a TIFF ezzel lefedte a teljes korosztályi spektrumot: az állandónak számító gyerekfilmes szekció, az EducaTIFF mellett ezúttal a (nagyon) felnőttfilmekre kíváncsi nézők is megkapták a magukét, az „éjféli mozizás” haladó hagyományait követve. Az „éjfél előtti mozizás” hívei pedig olyan mennyiségű, minőségű és műfajú kínálatban dúskálhattak, amelyet egyre nehezebb áttekinteni. A tények kedvéért mondjuk el: a fesztiválra 225 film érkezett 53 országból, és összesen 90 ezer jegyet váltottak rájuk. A műfaji változatosság érzékeltetése céljából pedig hadd ragadjak ki néhány példát - nyilván azon filmek közül, amelyek maradandó élményt jelentettek, a gyengébb produkciókat ezúttal fedje a feledés jótékony és jól megérdemelt homálya. Láttam ambiciózus, kriminek induló, de a nézőket alaposan megvezető szlovén drámát kibeszéletlen és kimond(hat)atlan magánbűneinkről és közerkölcseinkről (Nightlife/Éjszakai élet); nosztalgikusan hangulatfestő életrajzi filmet a zaklatott sorsú, de megújulásra mindig képes francia-olasz popdíváról, Dalidáról; az utóbbi évek egyik legütősebb spanyol pszichothrillerét, Isten bocsásson meg nekünk (Que Dias nos perdone) címmel, amely egy sorozatgyilkos utáni hajsza révén üldöző és üldözött viszonyának görbe tükrét nyújtja a pápalátogatásra készülő fülledt nyári Madridban (ez volt egyébként a fesztivál hivatalos zárófilmje); őrült, mint más dél-koreai horrort (The Wailing/ Kokszongi sirató) és kivételesen intelligens - amúgy szintén koreai - zombifilmet (igen, jól olvasták), amely az élőhalottakkal való szembesülés tragédiáját egy gyorsvonat klausztrofób terébe helyezi (Train to Busan/Vonat Puszanbaf európai gyártású, de Egyiptomban játszódó és arab szereplőgárdát felvonultató remek film noirt, a műfaj összes kellékével, egyiptomi Philip Marlowe-val és kötelező femme fatalelal (The Nile Hilton Incident/A Hilton-ügy), az „arab tavasz” hajnalán, vagy Baltasar Kormákur új filmjét, egy lányos apák szívét különösen megdobogtató zord izlandi bosszúdrámát (The Oath/Az eskü). És semmiképpen sem hagyható ki a sorból Az óra (Glory/Slava) című bolgár versenyfilm, amelynél pompásabb szatíráját ritkán látni kisember és bürokratikus hatalmi gépezet szórakoztatóból tragikusba forduló viszonyának (a TIFF-en nem először versenyző Kristina Grozeva—Petar Valchanov rendezőpáros filmje a zsűri dicséretében részesült). És ne feledkezzünk meg az egyik legnagyobb élményről: végre mozivásznon is sikerült megnézni az 1979-es első Alienfilmet (amelynek, jegyezzük meg, a későbbiek a nyomába sem érnek, hatványozottan érvényes ez a legújabb, Alien: Covenant című darabra), Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című sötét remekművét. A TIFF ugyanis külön retrospektív szekciót szentelt a sci-fi története egyik legkülönösebb űrszörnyét megteremtő svájci képzőművésznek, díszlet- és jelmeztervezőnek, H. R. Gigernek — az Alten-filmeken kívül olyan dokumentum- és rövidfilmekkel, amely révén betekinthettünk a legendás művész disztópikus világának kulisszái mögé. Ami A nyolcadik utast illeti, mondtam már többször, most is mondom: a bölcsészettudományi tanszékeken az esszenciális másságról és idegenségről szóló temérdek elméleti szakirodalom helyett/mellett érdemes lenne levetíteni a Scott-féle fenségesen borzongató, klausztrofób, a totális idegenség tapasztalatát még a „fogyaszthatóság” határán megragadó űrhorrort. Node vissza Alain Delonhoz! Nos, ő jött, látott, lubickolt a népszerűségben, elbűvölte a hölgyrajongókat és megbotránkoztatta a polkorrektség erkölcscsőszeit azzal, hogy többszörösen kijelentette: a nők a mindenét jelentik, mert ő „nem meleg” („nincs semmi humorérzéked”, torkollt le állítólag egy emiatt kellemetlenkedő újságírót), ennek nyomatékosítására, 81 évének teljes sármjával flörtölni is merészkedett az útjába kerülő szemrevalóbb hölgyekkel. Meghatódott attól, hogy őt mennyien szeretik itt - valószínűleg többen, mint otthon, Franciaországban, mondta -, mivel több ezren vonultak ki érte a Főtérre, pedig ő „nem a köztársaság elnöke, nem De Gaulle”. Beszólt a cannes-i fesztiválnak, mert amerikai típusú, kiglancolt sztárparádé lett belőle, ahol ő már nem érzi jól magát, de megkapta a magáét az európai politikai elit is, élén a frissen megválasztott francia elnökkel. Egyébként pedig, úgy hírlik, kiválóan érezte magát Kolozsváron. Mindebből persze én semmit nem láttam. Az Egy zsaru bőréért című Delon-film (ő a rendezője és főszereplője egyben) főtéri díszvetítésén akkor tolongtak ezrek a művész úr körül — még tartottam kissé az esti hűvös és huzatos szabadtéri klímától, a szombati sajtótájékoztatóra pedig nem sikerült bejutni, mert „a jelentkezők nagy számára való tekintettel” a szervezők gondosan megszűrik a sajtót, és a rostán általában a „nagy” médiatermékek jutnak át, így teljesen lutri, ki az a szerencsés, aki az aktuálisan meghívott színészóriás közelébe kerülhet, netán még kérdést is tehet fel neki (mondjuk erre lenne egy viszonylag egyszerű megoldási javaslatom: tartsák nagyobb befogadóképességű termekben a nemzetközi sajtótájékoztatókat). A gála pedig. .. nos, a gálára már nem voltam annyira kíváncsi, addigra rájöttem, hogy nem is olyan fontos találkoznom Alain Delonnal. Az idő, úgy látszik, velem is telik, nemcsak vele. C’est la vie, ahogy a művelt francia mondaná. PAPP ATTILA ZSOLT Alain Delon elemében érezte magát Kolozsváron. Fotó: Nicu Cherciu/TIFF 2017/13. SZÁM - JÚLIUS 10. A 16. TIFF főbb díjai: Transilvania Trófea (fődíj): Nana Ekotimishvili és Simon Gross: My Happy Family Legjobb rendezés díja: Guömundur Arnar Guömundsson: Heartstone A zsűri különdíja: Francis Lee: God’s Own Country Legjobb színészi alakítás: la Shugliashvili (My Happy Family) A zsűri dicsérete: Kristina Grozeva, Petar Valchanov: Glory FIPRESCI-díj: Szergios Paschos: Afterlov Közönségdíj: Guömundur Arnar Guömundsson: Heartstone Legnépszerűbb román film: Andrei Dascalescu: Planéta Petrila Életműdíj: Alain Delon Kiválósági díj: Tora Vasilescu Életműdíj: Violeta Andrei A Román Filmnapok díja nagyjátékfilm kategóriában: Radu Jude: Inimi cicatrizate A Román Filmnapok debütdíja: Cosmin Bumbut, Elena Stancu: Ultimul cáldorat 19