Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)

2017-07-10 / 13. szám (723.)

mű, köztük olyan, ma már klasszikusnak számító opuszokat, mint például Az ördög Miss Jonesban. Mondhatni a TIFF ezzel le­fedte a teljes korosztályi spektrumot: az állandónak számító gyerekfilmes szekció, az EducaTIFF mellett ezúttal a (nagyon) felnő­ttfilmekre kíváncsi nézők is megkap­ták a magukét, az „éjféli mozizás” haladó hagyományait követve. Az „éjfél előtti mozizás” hívei pedig olyan mennyiségű, minőségű és műfa­jú kínálatban dúskálhattak, amelyet egy­re nehezebb áttekinteni. A tények ked­véért mondjuk el: a fesztiválra 225 film érkezett 53 országból, és összesen 90 ezer jegyet váltottak rájuk. A műfaji változa­tosság érzékeltetése céljából pedig hadd ragadjak ki néhány példát - nyilván azon filmek közül, amelyek maradandó él­ményt jelentettek, a gyengébb produkci­ókat ezúttal fedje a feledés jótékony és jól megérdemelt homálya. Láttam ambició­zus, kriminek induló, de a nézőket alapo­san megvezető szlovén drámát kibeszélet­­len és kimond(hat)atlan magánbűneinkről és közerkölcseinkről (Nightlife/Éjszakai élet); nosztalgikusan hangulatfestő életraj­zi filmet a zaklatott sorsú, de megújulás­ra mindig képes francia-olasz popdíváról, Dalidáról; az utóbbi évek egyik legütősebb spanyol pszichothrillerét, Isten bocsásson meg nekünk (Que Dias nos perdone) cím­mel, amely egy sorozatgyilkos utáni hajsza révén üldöző és üldözött viszonyának gör­be tükrét nyújtja a pápalátogatásra készü­lő fülledt nyári Madridban (ez volt egyéb­ként a fesztivál hivatalos zárófilmje); őrült, mint más dél-koreai horrort (The Wailing/ Kokszongi sirató) és kivételesen intelligens - amúgy szintén koreai - zombifilmet (igen, jól olvasták), amely az élőhalottakkal va­ló szembesülés tragédiáját egy gyorsvo­nat klausztrofób terébe helyezi (Train to Busan/Vonat Puszanbaf európai gyártá­sú, de Egyiptomban játszódó és arab sze­replőgárdát felvonultató remek film noirt, a műfaj összes kellékével, egyiptomi Phi­lip Marlowe-val és kötelező femme fatale­­lal (The Nile Hilton Incident/A Hilton-ügy), az „arab tavasz” hajnalán, vagy Baltasar Kormákur új filmjét, egy lányos apák szí­vét különösen megdobogtató zord izlandi bosszúdrámát (The Oath/Az eskü). És sem­miképpen sem hagyható ki a sorból Az óra (Glory/Slava) című bolgár versenyfilm, amelynél pompásabb szatíráját ritkán lát­ni kisember és bürokratikus hatalmi gé­pezet szórakoztatóból tragikusba forduló viszonyának (a TIFF-en nem először ver­senyző Kristina Grozeva—Petar Valchanov rendezőpáros filmje a zsűri dicséretében részesült). És ne feledkezzünk meg az egyik leg­nagyobb élményről: végre mozivásznon is sikerült megnézni az 1979-es első Alien­­filmet (amelynek, jegyezzük meg, a későb­biek a nyomába sem érnek, hatványozottan érvényes ez a legújabb, Alien: Covenant cí­mű darabra), Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című sötét remekművét. A TIFF ugyanis külön retrospektív szekciót szen­telt a sci-fi története egyik legkülönösebb űrszörnyét megteremtő svájci képzőmű­vésznek, díszlet- és jelmeztervezőnek, H. R. Gigernek — az Alten-filmeken kívül olyan dokumentum- és rövidfilmekkel, amely ré­vén betekinthettünk a legendás művész disztópikus világának kulisszái mögé. Ami A nyolcadik utast illeti, mondtam már több­ször, most is mondom: a bölcsészettudomá­nyi tanszékeken az esszenciális másság­ról és idegenségről szóló temérdek elméleti szakirodalom helyett/mellett érdemes len­ne levetíteni a Scott-féle fenségesen bor­zongató, klausztrofób, a totális idegenség tapasztalatát még a „fogyaszthatóság” ha­tárán megragadó űrhorrort. Node vissza Alain Delonhoz! Nos, ő jött, látott, lubickolt a népszerűségben, elbűvöl­te a hölgyrajongókat és megbotránkoztatta a polkorrektség erkölcscsőszeit azzal, hogy többszörösen kijelentette: a nők a minde­nét jelentik, mert ő „nem meleg” („nincs semmi humorérzéked”, torkollt le állítólag egy emiatt kellemetlenkedő újságírót), en­nek nyomatékosítására, 81 évének teljes sármjával flörtölni is merészkedett az út­jába kerülő szemrevalóbb hölgyekkel. Meg­hatódott attól, hogy őt mennyien szere­tik itt - valószínűleg többen, mint otthon, Franciaországban, mondta -, mivel több ezren vonultak ki érte a Főtérre, pedig ő „nem a köztársaság elnöke, nem De Gaulle”. Beszólt a cannes-i fesztiválnak, mert ame­rikai típusú, kiglancolt sztárparádé lett be­lőle, ahol ő már nem érzi jól magát, de meg­kapta a magáét az európai politikai elit is, élén a frissen megválasztott francia elnök­kel. Egyébként pedig, úgy hírlik, kiválóan érezte magát Kolozsváron. Mindebből persze én semmit nem lát­tam. Az Egy zsaru bőréért című Delon-film (ő a rendezője és főszereplője egyben) főté­ri díszvetítésén­­ akkor tolongtak ezrek a művész úr körül — még tartottam kissé az esti hűvös és huzatos szabadtéri klímától, a szombati sajtótájékoztatóra pedig nem sikerült bejutni, mert „a jelentkezők nagy számára való tekintettel” a szervezők gon­dosan megszűrik a sajtót, és a rostán álta­lában a „nagy” médiatermékek jutnak át, így teljesen lutri, ki az a szerencsés, aki az aktuálisan meghívott színészóriás közelé­be kerülhet, netán még kérdést is tehet fel neki (mondjuk erre lenne egy viszonylag egyszerű megoldási javaslatom: tartsák nagyobb befogadóképességű termekben a nemzetközi sajtótájékoztatókat). A gála pe­dig. .. nos, a gálára már nem voltam annyi­ra kíváncsi, addigra rájöttem, hogy nem is olyan fontos találkoznom Alain Delonnal. Az idő, úgy látszik, velem is telik, nem­csak vele. C’est la vie, ahogy a művelt fran­cia mondaná. PAPP ATTILA ZSOLT Alain Delon elemében érezte magát Kolozsváron. Fotó: Nicu Cherciu/TIFF 2017/13. SZÁM - JÚLIUS 10. A 16. TIFF főbb díjai: Transilvania Trófea (fődíj): Nana Ekotimishvili és Simon Gross: My Happy Family Legjobb rendezés díja: Guömundur Arnar Guömundsson: Heartstone A zsűri különdíja: Francis Lee: God’s Own Country Legjobb színészi alakítás: la Shugliashvili (My Happy Family) A zsűri dicsérete: Kristina Grozeva, Petar Valchanov: Glory FIPRESCI-díj: Szergios Paschos: Afterlov Közönségdíj: Guömundur Arnar Guömundsson: Heartstone Legnépszerűbb román film: Andrei Dascalescu: Planéta Petrila Életműdíj: Alain Delon Kiválósági díj: Tora Vasilescu Életműdíj: Violeta Andrei A Román Filmnapok díja nagyjátékfilm kategóriában: Radu Jude: Inimi cicatrizate A Román Filmnapok debütdíja: Cosmin Bumbut, Elena Stancu: Ultimul cáldorat 19

Next