Helikon, 2020 (31. évfolyam, 783-806. szám)
2020-04-25 / 8. szám (790.)
»»A folytatás a 15. oldalról dolmuşsal keltünk át a Boszporusz-hídon. Ez a szociális készségeket fejlesztő közlekedési eszköz a taxi és a busz között mozog, 8-9 ember fér bele. Ha a leintett dolmuşban van hely, felvesz. Menet közben be kell mondani a célirányt, előre küldeni a pénzt a sofőrnek, amiből a visszajáró kézről kézre adogatva visszajut hozzád. Ehhez képest a metró, amivel másnap megyünk ki az állomásra, a technika csúcsa. Már maga az Istambulkart is irigylésre méltó praktikummal, vagyis átruházható pontrendszerrel működik (sajátjukkal utaztatnak vendéglátóink), aztán a biztonsági ellenőrzés szinte feltűnésmentes szervezettsége, majd a végtelen hosszúnak tűnő szerelvény, ami gond nélkül elnyeli a peronon várakozó tömeget. Isztambul külvárosain átvágni több mint egy órába telik. Akkor szembesülünk méreteivel igazán, amikor elveszíti színeit, zamatát, csak a mennyiség arctalan tömbjei, az új építésű lakótelepek ismétlődnek a vonat ablakában. Es kisebbben olyasmiben lesz részünk, mint egy harminc évvel ezelőtti kulturális tömegmozgalmi esemény. Már az állomáson kis küldöttség vár, megejtő ez az igyekezet, amellyel elkalauzolnak szállásunkra, a Madame Tadia Hotelbe, ami egy francia luxusszállóra hajaz, balkán kivitelben. A szalonban rekamié, csörgedező szökőkút és blondei rámás festmények, a lift viszont éppen most romlott el (a felfutó harisnyaszem-effektus). A lakosztályom akkora, hogy az egész családomat bekvártélyozhatnám. Pedig csak egy kis költő vagyok, Magyarország farvizén. Az esemény megnyitóján a vörös zászlók, a recsegő színpadon felsorakozó népzenészek, a virágkosarak, a ritmusra tapsoló közönség és a fehér inges költők között Balázs az Eskişehir-focicsapat piros-fekete melegítőjében köszöni meg a meghívást. A szabadságról írt ódákat hallgatva azt érezzük, mi már el vagyunk rontva, varázstalanítva mindenféle kritikai attitűd, recepcióelmélet és különböző diskurzusok által. Boldogok a költők, akik könnybelábadt szemmel tudják felolvasni önnön verssoraikat. Egy szervező leszólít, hogy álljunk be Simon Marcival egy közös fotóra, azzal az instrukcióval, hogy forduljunk egymás felé. Nem nagyon értjük, kissé kínos. A kijelzőn már Atatürk hologramja áll közöttünk, nálunk is élethűbben (a törökök app-ja, hehe). A város fellobogózva készül halálának évfordulójára. Kézenfekvő magyarázat kínálkozik arra, miért nem iható a csapvíz: mert onnan is Atatürk folyik. Reggel kilenc óra öt perckor megszólalnak majd a szirénák, ekkor halt meg az isztambuli Dolmabahge-palotában, ezt az időt mutatja halottas ágya mellett az óra. Megpróbálom megérteni ezt az autokrácia ellenében megizmosodott személyi kultuszt. Atatürk felszabadította Törökországot a szultán uralkodása alól, reformokat foganatosított, megteremtve a mai köztársaságot, de a jelenkori török nép legalább olyan tekintélyként tiszteli, mint anno a szultánt, és nyolcvanegy évvel a halála után is „hiányzol!” feliratú pólókban jár, és nagy eséllyel csatlakozhatsz rá egy csomó wi-fi-re, ha jelszóként Atatürk születési és elhalálozási dátumát adod meg. Persze, itt egy önként ápolt kultuszról van szó. Bár Törökországban nem volt kommunizmus, az építkezésben ugyanúgy felismerhető a mennyiségi kényszer által meghatározott normarendszer, mint egy tetszőleges káeurópai lakótelepen. A piskótaköves járda, a beton és a vas térhódítása, a ritkás fű a többre hivatott virágágyásokban, de még a nacionalizmusuk is, amely kidekoráltatja velük a villanyoszlopokat - ismerős. A bazársoron kávét darálnak, kávéfőzők csilingelnek, sorsjegyárus kiabál. Sültgesztenyét veszek papírtölcsérben. Este hat óra lesz, sétaidő. Az idősebbek kezében imamalom, ezt morzsolgatják; fiatal párok frissen facsart gyümölcslére hívják meg egymást; kamaszfiúk alkudoznak egy perecessel; kendős asszonyok hajolnak össze a padon egy képernyő fölött, árusok vonulnak, botra erősített színes vattacukrokkal, mint valami körmenetben. Egy vendéglő teraszán lélegzetelállító gyorsasággal pörgetnek egy agyagedényt, ritmikusan ütögetik az oldalát egy kés pengéjével, aztán nagy hókusz-pókusszal lecsapják az alját, és a tartalmát a vendég tányérjára zúdítják. A főutcán padon beszélgető nők szobrára találok. Valamiért minden köztéri szobor aranyra van festve - ez valami Midász-kultusz maradványa lehet. Csillognak a telehold fényében Mahmut Pehlivan birkózó mellizmai. Furcsa hely az 1993-ban meggyilkolt tényfeltáró újságíró, Ugur Mumcu emlékparkja. A pokolgéppel felrobbantott kocsi maradványai egy óriási üvegkoporsóban vannak közszemlére téve, egy virággrupp közepén. Huszonegyedik századi ereklyetartó. Sokan látogatják, szelfiznek a ronccsal. Az író könyvei is megtalálhatók a kihelyezett könyvállványokon. Kicsit ízléstelenül, de azzal a megbocsátható életigenléssel, mint minden kegyelet sértés, vendéglő áll az idézeteket hordozó kapusor végében. Felirata „Légy egészséges!” Ha már itt vagyunk, rendelünk is a teraszán egy-egy karriert, Csilla kedvenc édességét. Édes és meleg pisztáciakrém omlik el ropogós réteslapok között. A teljesség igényével nehéz Isztambulról beszélni. Anélkül pedig a jelenség karakterétől lenne idegen. Lapos, felsorolásjellegű bekezdés következik arról, hogy például miről lehetne. Amikor az Ayasofia előtti téren átjárja a tested az egymásnak felelgető müezzinek éneke. Vagy a Bazár labirintusában rátalálsz egy eldugott kis lugasra, ahol valaki egy pumpás kútnál éppen a lábát mossa. Amikor a szemed sarkából elkapsz egy gépfegyvert asztalra tévő mozdulatot, vagy egy híd alatti vendéglő teraszán ülve egyszercsak halak emelkednek melletted az égbe (damilon). Milyen, amikor két nikábot viselő nő (csak a szemet szabadon hagyó viselet) egy női mosdóban illegeti magát a tükör előtt. Milyen, amikor két rövidhajú lány összeverekedik az Istiklai utcán, és egyiküket majdnem elüti a villamos. Milyenek ugyanitt a fagylaltot áruló mutatványosok, akik kikapják a gömböt egy kisgyerek ostyájából, milyenek az ügyeskezű árusok, akik egy nyélbeütött vétel alkalmával mintha nemcsak a portékájukon adnának túl, hanem egyenesen lapot osztanának (a sors kezeként), kedveznek, javakat juttatnak, és megtiszteltetésnek érzed, ha ezekből te is részesülsz. Vagy azon kapod magad, hogy azon gondolkozol, honnan olyan ismerős egy olajos tekintet. Aztán rájössz, hogy több ezer évről, hiszen egy fajjúmi múmiaportré élő mása jött szembe veled az utcán. Isztambuli búcsúsétánkon útba ejtjük a tengerparti temetőt. Tele van macskákkal. A fenyők között az arab betűs hófehér hengerek, ezek mögött a kobaltkék tenger. Minden az ég felé tör, a tuják és a keskeny sírkövek. A férfiakénak fez vagy turbán van a tetején, a nőkének párta vagy virágcsokor, hasonlóan a kopjafák tulipán-, illetve buzogányvégződéséhez. Mahmut született 1361-ben, meghalt 1969-ben. Élt hatszáz évet. A mecset mintha egy nipp belseje volna: csipkés oszlopai között puha csend lebeg, a faltól falig tartó perzsaszőnyegen egy-két térdeplő, homlokára boruló férfi, az ablakokban a tenger. Törökülésbe ereszkedünk, futtatjuk tekintetünket a körös-körül frízként futó arany betűkön. Amikor megszólal a müezzin, egy kikötni akaró csónakos megáll az evezésben és leveszi a sapkáját. Csak a sirályok köröznek a minaret körül, várják, hogy elinduljon a boszporuszi sétahajó. Fezek, kezek, élve, halva. 16 HELIKON —