Helikon, 2022 (33. évfolyam, 831-854. szám)

2022-11-10 / 21. szám (851.)

nőrokonát is fának nézi (Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét). Azt hihetnénk, hogy ez az ember (a belső emigráció egy újabb for­máját választva) megbolondult, s az „Édes néném” azonmód Dul­­cineává változna át gondolatunkban. Don Quijote alakjának szó­ba hozása nyilván egy újabb szélsőséges, szubjektív értelmezés, ám nem enged tőle eltekinteni a Mikes-versek barokkos címadási gyakorlata, a minimum bővített, de gyakran összetett mondatok, amelyek a Cervantes-regény fejezetcímeit idézik (Mikes Kelemen sze­rencsésnek mondja magát, mert nem szűnt megfigyelni; Mikes Kelement megbántják, de ez mindennapos). Szálinger Balázs versbeszélője ezek szerint Don Kelemen de la Zala képében vívja meg szélmalomhar­cait a magyar közállapotokkal szemben, s mint „Nyalókázó lovag söpör a tájon át / Kardja jelkép megmozdít valamit / Bennünk (Ve­gyesvárosiakkal verődtem társaságba). Igen, valóban: a kezében tart egy szimbólumot, amellyel az érzelmeinkre gyakorol hatást. Kilóg viszont a Roci­anteláb, amikor a jelkép megszűnik jelkép­nek lenni, s valódi fegyverként csattan egy valódi szituációban, rá­adásul olyasvalakin, aki a hatalmi hierarchiában jóval alacsonyabb szinten áll azokhoz képest, akik eddig csupán rejtjelezve kapták a kardsuhintásokat. A Kommentmezei táncok négysorosáról van szó, melynek keletkezéstörténetén nem sokat kell agyalnunk: Tóth Fe­renc vívómester egy hozzászólásával rendesen kihozhatta szer­zőnket a sodrából. Mert tegyük fel, hogy az eddigi retorikát lefejtő, az egyenes beszédet használó versben ő az igazi nevén jelenik meg, tegyük fel, hogy valóban létezik egy Tóth Ferenc nevű, történetesen zalai illetőségű vívóedző, akinek véleménye azért veszti érvényét a Kommentmezőn, mert ő csak egy sportszakember, nem pedig, te­szem azt, közgazdász, jogász vagy politológus. Ha ez így van, Tóth Ferenc vívómesternek lehetősége nyílik a riposztra, hiszen a nevén kívül csupán két szót kell módosítania az eredeti változat első felé­ben ahhoz, hogy a fegyver visszafelé süljön el. Szálinger Balázs köl­tő/Több évtizedes írásművészetének /Minden súlyával/ Adja elő nézete­it az ország helyzetéről. Végső soron a Kommentmezei táncokban az a tágabb közösség felé irányuló, empatikus, jó szándékú odafordulás szenved apróbb csorbát, amelyet egyrészt a versekben gyakran je­len lévő többes szám első személy, másrészt pedig a köteteim is su­gall a címadó szöveghely kontextusában: „Srácok / próbálok kon­centrálni rátok” (Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba). A közösségi média és annak kritikája különben lépten-nyomon előkerül még a kötetben. Már maga Vegyesváros is jelölheti a glo­bális falut, különösen, hogy lakóihoz a versbeszélő a következő­ket intézi: „Minden kellemes / úgy mondanám fiúk / Ha nem élné­tek életetek burkában”. Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt megfigyelni, így hát rögzíti a járvány és a posztolá­­si szokások együttrezgését is: „A külvilág egy éve kenyeret süt, / Nézi, fényképezi. A lendület / Alábbhagy, mégis csak úgy vagyunk együtt, /­­ogy nem vagyunk együtt”. A Mélyelgő pedig nemcsak cí­mében ironizál a nyilvános élettel: „Mély érzések, vakító fájdalom / Konyhakészen, lehivatkozva, / Már­ megtörtént állapotukban / Ki­­posztolva”. Egy felületes olvasat szerint a vallás is hasonló kritikát kap pél­dául a Krisztus védi a hatalmaskodókat című és kezdetű versben: „Krisztus védi a hatalmaskodókat / A nemtelen támadások elől. / Engedjétek nekik az útjaikat járni”. De a Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba egyik képében is a „Szűnni nem akaró gőgös prépostbeállás” jelenik meg. A fogalmi elrendeződést aztán a János napon tisztázza egyértelműen, tudniillik, hogy a versbeszélő markáns különbséget tesz annak a tengelynek a végpontjai között, amely a hittől a vallá­son és az egyházon keresztül a kereszténydemokráciáig húzódik: „A hit még, mint valaminek a nyoma, megvan, / Ezekben az órák­ban veszi fel / Az istentelen, társadalmi arcát”. S hát tényleg nagyon nehéz volna ironikusan olvasni az olyan meghitt verssorokat, mint amilyenekkel a kisfiát megszólító Tanösvényszerű években találko­zunk: „Ne rémülj meg, ne félj, mert nincs mitől: / Mindent elrende­zek. / Te hinni / Fogsz. / És én megtanítalak a legszebb / Nyelvre, amin imádkozni lehet”. A Mikes-verseket már csak azért is remek döntés volt egy önál­ló ciklus helyett elszórni a kötet versei között, mert így igazi párbe­szédbe tudnak kerülni a többi megszólalással. Például hit kérdé­sében - nénjéhez címezve - a következőképp: „Úgy áldalak, mint isteni szerencsét, / Egy partomhoz verődött karcsú fát, / Amit letett itt egy szeles istenség, / S közben elvitt egy többször akkorát. // Ha majd nagy leszel, s én még áruló, mondd, / Vezeted majd a makacs vizeket? / Túléled-e ezt a hitehagyó kort / A flóra helyett, ami elve­szett?” (Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét). S ha hiányérze­tünk támad, az is csak amiatt lehet, hogy a folyóiratokban megje­lent Mikes-versekből egy-két telitalálat sajnálatos módon kimaradt a koncentrációból. Ilyen a Mikes Kelemen aggódik gazdájáért (Élet és Irodalom, 2021/31.) vagy a Mikes Kelemen avart éget, megperzselődik (Székelyföld, 2021/8). Mikes Kelemen folyamatos adagolásának másik pozitív hozadé­­ka, hogy így a kötet elkerüli a formai egyhangúságot. Mikes ugyan­is Szálingernél szonettekben szólal meg. S ha már itt tartunk: ír­hatott volna-e Mikes Kelemen egyáltalán szonetteket? Éppenséggel akár még írhatott is volna, hiszen a rokokó más magyar művelői már próbálkoztak a formával. Faludi Ferenc A pipáról vagy Csoko­nai Vitéz Mihály Az esztendő négy szakasza című versei mellé tehát nyugodtan odaképzelhetjük a rodostói remete szonettkísérleteit is, és még az sem hozhat különösebben zavarba minket, hogy az em­lítettek „olasz sonetto formára” íródtak, Szálinger Mikes­ szonettjei pedig a shakespeare-i változat szerkezetét és rímképletét követik. A Mikes-versek az „Édes néném” megszólítással mindazonáltal az eredeti műfajt, az írói levelet is megidézik. S a levél révén, vala­mint a tematikai kapcsolódások okán eszünkbe juthat rögtön egy másik lírai alkotás is: Kemény István Búcsúlevél című, esztétikailag némiképp felülértékelt, ám kétségtelenül eseményszámba menő verse. Az „Édes néném” ebben a kontextusban egyszersmind „édes hazám”-má is válna, s innen nézve talán nem véletlen, hogy Szá­lingernél Mikes nénje az eredetihez képest nem Konstantinápoly mellett, hanem valahol egészen másutt tengeti napjait: az álomba merülő Rákóczi „Magánál jár, Néném, Magyarországon” (Mikes Ke­lemen kerti munkát végez). Azokról a lényegbevágó kérdésekről, amelyek egy egész közössé­get érintenek, nyílt levél formájában szokás megnyilatkozni. De te­­kinthető-e egy verseskötet nyílt levélnek? Mindenképpen. Különö­sen egy olyan kötet, mint a Koncentráció, amely számot vet nemcsak a szerteágazó társadalmi viszonyokkal, de azzal a történelmi idő­vel is, amelyben élünk. S mintha a sokszor emlegetett megosztott­ságban is többnyire az egységet keresné, azáltal, hogy gondolata­inak egzakt közlése helyett érzelmi kapcsolódási pontokat keres. Nyílt levelet írt nekünk Szálinger Balázs, amely mint kommuniká­ciós forma intenzívebb, erősebb a versnél is: megszólítás, felszólí­tás, akció. Még ha le is van fújva. Szálinger Balázs: Koncentráció. Szerzői kiadás, Keszthely, 2022. SZÁLINGER BALÁZS | 2112022 INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | KINEMATOGRÁF | VEZÉRCIKK | KRITIKA | AMPLITÚDÓ | HÍREK 25

Next