Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-03-10 / 5. szám (859.)

megérkezésre, tudomásulvétel - bizonyos értelemben leszámolás a régivel­­, ahol felfedezetlen partok várnak, s ahol már nem lehetsé­ges ugyanazt a nyelvet beszélni, mint eddig. A második ciklus „fő­témája” az utazás mellett a szerelem, de korántsem a klasszikus értelemben vett ódákat kellene itt érteni, a beszélő ennek a fel-fel­­lobbanó és sokszor inkább gyötrelmet okozó érzésnek az árnyolda­lait vagy csak a hétköznapiságát mutatja föl, helyezi a középpontba. A harmadik és a negyedik, a Csak a család és a Csak a többiek című ciklusok a legösszetettebbek, de az biztos, hogy a hétköznapi har­cok bizonyosságainak-bizonytalanságainak erős lenyomatát képe­zik, amelyekben helyet kapnak a betegség-versek, a beszélő gyer­mekkorának hosszan ható eseményeit, traumáit, a közösségi életet (szeparáltságot), az érintkezés és ugyanakkor a közlés, a megérte­tés bizonyos fokú lehetetlenségét - a nyelv korlátaiból fakadó ki­szolgáltatottságot - boncolgató költemények. Az utolsó Csak című, talán legletisztultabb ciklus középpontjában elsősorban az idő és a hit áll. A ciklikusság nemcsak az idő, a kötet verseinek is sajátja, hogy rendre visszatérnek egyes témák, új kontextusba, megvilágí­tásba helyezve például a szabadságra, a szabadulásra való igényt: „És ha másokkal sokat hallhatatlankodsz, elhagyhatod / ezt a nyo­morúságos várost, ahol minden csatát­­ újrajátszanak... de vajon tényleg és örökre elhagyhatod-e? / Hajnalban hallhatod, hogy bőg­nek félelmükben / az oroszlánok, akiket a rómaiak hurcoltak ide... Hallhatod, igen / Ha még nem öregedtél a kövekhez. / De ha kön­­­nyedén átutazol felettük, / (elegánsan, térképpel vagy térkép nél­kül), / csak sóváran remegő hidakat látsz. // Mert mind szabadul­nánk.” (Budapest) Bánki letisztult, időnként meglepően puritán mondataiban egy­szerre van jelen az önmegszólítás, a beszélő saját létezése értelmé­nek keresése: „De félek Istentől. Hogy kiköp, megrág, túlbeszél. / Mint mi­egymást. Hogy míg találgatom, / a poszthumán stratégiát, ő jól elzavar, / egy szmájlival, el, el... bele a sárga földbe, / és még jó utat is kíván nekem, // hiszen az ő képére és hasonlatosságára... / hát miben reménykedem?” (Az ő képére és hasonlatosságára); és egy tulajdonképpeni „harc” a másikkal (legyen az egy másik én, azaz fél vagy a beszélő egy másik énje); a különbségek és azonosságok kuta­­tása-föltérképezése, rögzítése: „Ha meghalok, egyedül leszek. Fehér csontok, / gyűrűk, karperecek egy halhatatlan névvel körül­ /­ke­rítve. Az én nevem, az én tengerem. Az én sorsom, / az én ítéletem. Talán az új hazám. Szárazföldem. // Addig a férfiak. Lassan enyé­sző vörös hullámok. / Lökések. Szitkok. Kurjantások. / Csak azt aka­rom, / Europé, hogy boldog légy. Nyisd ki, csukd be, állj fel, / kész. Nézz a szemembe! És mosolyogj, ha kérhetem.” (Europica varietas) Ebben a költészetben azonban valóságosan is jelen van az öröm, ez kifejezetten fontos. A beszélő maga is reflektál ennek jelenlé­tére, jelenlétének szokatlanságára, egy helyen még azt is meg­állapítja, hogy boldog, ami a magyar költészetben még akár szi­tokszónak is beillene, mindenesetre bizonyítja, hogy a komoly és fajsúlyos költészet nem csak a fájdalomról, a veszteségekről, illetve az elhagyatottságról és a csalódottságról kell hogy szóljon. Bánki egyszerre képes a leghétköznapibb szituációkból, a költészet vilá­gától első pillantásra a lehető legtávolabb eső témákból kiindulva alkotni szinte mitikusnak mondható szövegeket, ahol így egyszer­re van jelen valami ősi, elemi mélység, miközben nem kertel, és a modern kultúrában létező, a fogyasztói társadalomba vetett egyén érzelmi világának hol mélyebb, hol sekélyesebb rétegeit is föltár­ja: „Tűzhányók, csapdák, barlangok - no lám, / a férfilélek! Mint­ha egy nagy költségvetésű, amerikai filmet bámulnék, mondjuk, / az Indiana Jones XIV.-et, ahol egy jóképű régészt / kergetek az őser­dőben. / Mert van egy üzenetem. / Mindig ugyanaz. Eltépheted, el­olvashatod, / megőrizheted. / De én zokon venném, ha egy jóképű valaki / egy képzeletbeli őserdőben engem üldözne. / Hisz én meg­vagyok. Az én titkaim az enyémek. / Ám mosogatás közben szívesen elábrándozom. / Mi az ön legtitkosabb vágya, asszonyom? / Hogy dzsippel száguldozzam az őserdőben. Az én szerelmeim / mind csa­lódott, szomorú „egy kávé is jó lesz”, / „holnap majd megmutatom” férfiak. / De nekem ők az egyetlenegyek - ha mondhatom. Csak ez a keserű szél, Kelet-Európa-rozsda, / örökösen fájó télutó ne len­ne... Kínos leírni / egy versben (pont egy versben!), / hogy évszak­­hoz-helyhez nem illően /­­ se dzsip, se ló, se madárfütty, se dzsungel­­ / boldog vagyok.” (Szerelem) Ami még egyértelmű örömöt rejt ebben a költészetben, az a ter­mészetről való beszéd. A természetben tartózkodás örömmel te­li megélésének bizonyítékait találjuk szerte a kötet ciklusaiban; virágok, kertek, sziklás partok, ahol még az istenek is talán meg­nyugszanak, békességre lelnek, mert „A szél megelevenít, akár az értelem.” Illetve a beszélőnek­­ miután vette a fáradságot, és körbe­nézett az általa (és a számára) teremtett világban­­ önmaga lehető­ségeinek, képességeinek, vágyainak tisztázása, múltjának és vesz­teségeinek rendszerezése és értelmezése. Szembenézés. És ami még izgalmasabbá teszi az Át verseit, s a Bánki-univer­­zumban bizonyos értelemben új elemként tűnik föl, hogy egy-egy résztéma, így sokszor maga a beszédmód is, a kötet alapvető emel­kedettségéhez viszonyítva kifejezetten profánnak, néhol vulgáris­nak vagy csak egyszerűen banálisnak tűnik. De csak tűnik. Bán­ki nem ódzkodik attól, hogy akár elcsépelt (hollywoodi) témákat emeljen be a szövegekbe - érzékeltetve nagyon is létező és megha­tározó hatásokat; a gondolkodásunkra, az érzelmeinkre ható me­chanizmusokat, amelyek könnyedén és szinte észrevétlenül elkor­­csosíthatnak, olyan vágyakat és elvárásokat ébresztve az emberben, melyek még akkor sem feltétlenül okoznának katarzist, ha megvaló­sulnának, elérhetnénk őket. Bánki Éva Át című verseskönyve fájdalmas és így komoly koc­kázatot vállaló alámerülés egy különleges összetettségű világba, amely könnyen a mi világunkká is válhat, csak legyen bátorságunk nekünk is belépni. Bánki Éva: Át. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2022. A mindig jó kedélyű Miklós bácsi egy gyimesbükki árokszélen dohányzik | 0512023 INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | KINEMATOGRÁF | VEZÉRCIKK | KRITIKA | AMPLITÚDÓ | HÍREK 25

Next