Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-06-10 / 11. szám (865.)

PAVILON 420 ! Hölgy virágcsokorral Bereczki Tamás rajztanár belépett a múzeumba, s széles mosollyal körülnézett. Imádott itt len­ni, gyönyörködni a festményekben, és ámulni a szobrok csodálatosságán. Egyedül élt, így a tanításon túl sok felelős­sége nemigen volt; ha tehette hát, itt ücsörgött a képtárban órákon ke­resztül. (...) Már épp csalódottan legyintve távozni készült, mikor elébe tűnt a legcsodálatosabb festmény, amit életében látott. A címe: Hölgy virágcsokorral. (...) Az éjszaka hosszú volt és sötét, de egyszer a föl­kelő nap véget vetett neki. Akkor a rendőrök két holttestet találtak a híd alatti kiszáradt folyómederben, meg egy festményt, mely mellet­tük feküdt. A képnek furcsamód csak a háttere volt meg; mintha a köz­ponti alakot elfelejtették volna ráfesteni. Az áldozatok mindketten fér­fiak voltak; az egyiknek, amelyik szépen volt öltözve, szétverték a fejét. Még ki sem nyitotta szemét, nyújtózkodni akart. Minden reggel így ébredt, egy hatalmas ásítás­sal, majd jó nagyokat ordít, míg kiropognak el­gémberedett csontjai, hallja hát a szomszédság, hogy ő, Kerekes Ár­pád, már reggel hatkor ébren van. Ezen a reggelen azonban valami mégis más volt. Elmaradt az ásítás, az ordítás, a ropogtatás, de talán még a szemnyitás is. Úgy ébredt, hogy látott mindent, mintha nem is aludt volna. Próbálta összeráncolni a szemöldökét mérgében, de nem tudta. (...) Idegességében, hogy megbénult és nem mozgott, észre sem vette, hogy nem otthon van. Valami sokkal világosabb, tisztább és ren­dezettebb helyen találta magát. (...) - Az ördög vigye el, ez egy múzeum! - kiáltott magában. Ki nem áll­hatta az ilyen helyeket, egyenesen rühellte, utálta, messziről kerülte. Aztán most mi történt vele? Itt ragadt, mozdulatlanul. (...) Szemeivel, amennyire engedték, látta, hogy egy barna keret veszi körül. Szépen kidolgozott, gyönyörű erezetes mintával, elismerően bic­centett, ez már igen. Rég nem látott ilyen szép asztalosmunkát. Aztán megpillantott a sarokban egy kék harangvirágot. Sosem volt oda a vi­rágokért, sőt egyetlen növényért sem, így magában elfintorodott. (...) - Nézd, anya, de szép kép! - hallotta valahonnan lentről. A férfi lené­zett, és egy szőke kislánnyal találta szembe magát. Már várta, hogy mi­kor hallja azt a bizonyos mondatot, de nem jött. A lány csak bámult és bámult, megigézte a festmény. Kerekesnek egyre melegebb érzés fog­ta körül mellkasát. Egyre érezte, tekintete ellágyul, ahogy nézte a gye­rek szemét, valami őt is megigézte. ► 13. sohasem, hogy miért fontos annyira a gyep tisztasága és ren­dezettsége egy-egy idősebb polgárnak. Úgy tartja ő, hogy az élet azért van, hogy használjuk, és pontosan ilyen esetekben vétkez­het az ember tudatlanul, mert még nem ismeri a valóságot, csak elin­dult a felfedezés útján. De ha egy-egy beképzelt valaki nagyobb rendű­nek gondolja magát és akarattal tilalmakat sző a felfedezőknek, akkor az már nem nyer bocsánatot. Szándékosan megakadályozza az önfej­lődés és felfedezés útját valamilyen okból, hogy aztán senki ne me­hessen tovább, mindenki ragadjon le ott, ahol ő van, és vegye fel az ő zsémbes példáját, hogy együtt legyenek tudatlanok és ne engedjenek tovább senkit. BORSOS ÁGOTA Kolozsvári Református Kollégium, Kolozsvár, VIII. osztály, II. díj KIS ORSOLYA Mikes Kelemen Elméleti Líceum, Sepsiszentgyörgy, VIII. osztály, III. díj KOVÁCS HUNOR Nagy Mózes Elméleti Líceum, Kézdivásárhely, IX. osztály, I. díj Úgy gondolom, végül is mindenki saját maga dönti el, hogyan akar élni: az egyesek által meg­szabott szürke és értelmetlen társadalmi kere­tek között, egy elfásult személy festményeként, vagy ügyesen és bátran lépdelve a szabad élet felé tart. Úgy vélem, a lelki szabadságot igazán mi teremtjük meg. „Az élet azért van, hogy használjuk.” Jelentőségteljes mondat ez. Több milliárd ember van a Földön, s milyen érdekes lenne, ha valaki megszámolná, ebből hányan élnek igazán, úgy, ahogy megálmodják. Mennyi ember van, aki csupán létezik, míg teheti, aztán gondolatában megannyi kérdéssel és „mi lett volna, ha...” mondattal hagyja hátra a világot. Én személy szerint élni szeretnék, kihasználni mindazt, ami most rendelkezésemre áll, hiszen senki sem garantálja, hogy lesz még részem ebben a valóságban. Az élet szerintem is azért van, hogy használjuk. Hiszen mi értelme lenne másképp? Miért nem szabad a gyepre lépni? Miért kell a normáknak megfelelni? A világ olyan gyorsan változik, nem pazarolhatjuk arra az életünk, hogy másoknak megfeleljünk. Ki kell él­vezni mindent, amíg még lehet. Ahogyan J. R. R. Tolkien is írja A Gyűrűk Ura­ című regényében: „Nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk”. Sok min­denre nem vagyunk hatással, de az életünkkel azt kezdhetünk, amit akarunk. HARAIANNA Nagy Mózes Elméleti Líceum, Kézdivásárhely, IX. osztály, III. díj Tikkasztó harangvirág 14 A másiknak, aki koldusszegénynek tetszett, kést mártottak a szívébe. A seben bizarr módon egy virágcsokor feküdt. Három hónapja kezdtük el próbálni az új dara­bot. (...) Felszegett állal néztem szembe az ígé­retes kihívással. Az első olvasópróba után két órán keresztül bámultam otthon a falat. A rendező egy ártatlan áldo­zat szerepét sózta rám, akit olyan tettekkel vádolnak, amelyeket el sem követett. (...) Három hónapig próbáltuk a darabot, de sehogy sem akart összeállni. Bár senki nem mondott semmit, éreztem, hogy a há­tam mögött ujjal mutogatnak rám. A rendező ötpercenként leállította az előadást, újra és újra rám üvöltött, majd csapkodott párat. Egy szót sem szóltam vissza. Majd újra és újra elkövettem ugyanazokat a hibá­kat. Egyszerűen gyűlöltem a karakteremet. Minden porcikám küzdött ellene, minden gondolatom átkozta őt. Alig vártam, hogy levegyem ma­gamról a jelmezemet. Viszketett tőle a bőröm. Úgy éreztem, ez a végte­lenül gyerekes és gyáva szereplő meggyalázza személyiségemet. Nem akartam egy olyan ember bőrébe bújni, aki a saját igazáért sem képes kiállni, és inkább beletörődik a meg nem értett hős szerepébe. Mert szerinte a világ kegyetlenül igazságtalan. Ez a gondolat semmiképpen nem fért össze az én véleményemmel. (...) Másnap sikerült megsza­kítás nélkül eljátszanunk a darabot. Az utolsó mondat után a rende­ző elégedetten biccentett. (...) A bemutató estéjén háromszor tapsol­tak vissza minket. Hatalmas sikert ért el a színdarabunk. Előadás után megálltam az öltözőm közepén. A tükörben vizslattam magamat. Még rajtam volt a kopott kabát és a poros kalap, amik a jelmezem alkotva heteken át kínoztak. Számtalanszor akartam megszabadulni tőlük, kü­lönösen a viseltes fejfedőtől. Úgy éreztem, hogy a szenvedés, ami be akar kebelezni, már a fejemet is eléri, még azt sem hagyja érintetlenül. Felakasztottam a kabátot a fogasra, és felvettem a sajátomat. Egy utol­só pillantást vetettem a tükörbe. Majd leoltottam a villanyt, s a kalap­pal a fejemen távoztam. I RUS LILLA Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Szatmárnémeti, IX. osztály, II. díj Kalap

Next