Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)
2023-09-10 / 17. szám (871.)
CD n co 'CD 'CD CD helikon 1975, Réty, Sepsiszentgyörgyön él. TAMÁS DÉNES Figyelsz, Dénes? „Minél többet bámulom, nézem a fákat, úgy érzem, egyre többet tudok az emberről magáról.” Dénesnek mondta egy délutáni órában, miután hazafelé tartottak az erdőhátról, egy bokor árnyékában egy órácskát elüldögélve a Pácén. De alig mondta ki, belepirult a mondatába, érezte, eldobta a sulykot, hogy rettenetesen beképzelt, gőgös, mert mit tud ő az emberről, mit tud egyáltalán magáról, semmit, és mit tud a fákról, azokról is semmit, mit is tudhatna mást, mint amit öt keserves éven keresztül, mellesleg románul, belevertek a fejébe, a Kárpátokon túl található erdészeti és faipari egyetemen, az úgynevezett „mértékadó tudást”, amitől azóta csak szabadulni próbál. És mégis, még így belepirulva, szégyenkezve is tudta, jó nyomon jár, hogy ezzel kell foglalkoznia, semmi mással, meg kell próbálnia a fákat az emberek felől látni, ahogy az embereket a fák felől. Ez a helyes perspektíva, amit ő belátni nem tud, de ennek ellenére újra és újra próbálkozik vele, ez a jövőnek ajánlott tudás, amit megformálni soha, legfeljebb megsejteni képes, néhány tétova gondolatfutamot felvázolni, amivel ezen a délutáni órán is próbálkozott, kihasználva ennek a kitüntetett helynek minden adottságát, Dénesre zúdítva bizonytalankodásának termékeit. Mert lehetne-e élesebben és pontosabban beállni a dolgok közé, szemrevételezni adottságaik és lehetőségeik, mint itt, fent ülve a magasban: hátukban az erdő lélegző tömbje, szemközt erdők borította dombok, alacsony hegyek sokasága, fölöttük testes, pufók felhők vonulása, míg mélyen lábuk alatt a város, amire a csikket lehet pöccenteni, szomorkásan mosolyodott el magában, miközben alaposan beleszívott a filter nélküli, kátrányízű cigarettájába, hagyta, a füst lekússzon tüdeje legalsó hörgőcskéibe, ott keresse meg a helyét magának, hogy a feszítő keserűség teljesen áthathassa lényét, majd átnyújtotta Dénesnek a szálat, tudván, ritkán marad csikk belőle, legfeljebb az ujjaik között szétmorzsolódó vég, miután takarosan végigszívják. A Pácén való üldögélésnél talán a „négy fa útja” volt jelentősebb, most is azt tették meg, oda-vissza, lépteikkel mérve fel az erdő állapotát, megmerítkezve abban a felszabadító, tagolt kibomlásban, amit máshol ritkán lehet megtapasztalni. De míg ez a séta a kiszabadulásé volt, a Pácé a városba való visszaérkezés előtti felfüggesztődés lehetőségét hordozta, akár egy gondolatjel, ami után illene valami jelentősnek következnie. Figyelsz, te Dénes, egyáltalán? - csattant fel hirtelen. Pedig tudta, Dénes mindig figyel, most sem kell a figyelméért esdekelni, ezzel a számonkérő hanggal inkább magát bátorította, indulatát acélozta, hogy végig tudja mondani, ami már rég parttalanul gyűlt benne, de most mintha végső formát akart volna kapni. Láttad-e, amit én láttam? Érezted-e? - kérdezett újra vissza. Biztos láttad, biztos érezted, hiszen végig ott talpaltál mögöttem, mindig csak mögöttem, mintha elöl menni már állásfoglalás lenne. Na, akkor én most állást foglalok. Kimondom, amit már rég ki kellett volna mondani, amit eddig mindenki elmismásolt, még akkor is, ha világosan észlelt, de aztán beszart a következményektől, ezért ha félig ki is mondta, amit ki kellett, a mondat másik fele már a felmentésé volt, a takargatásé. Akkor én most kimondom az egészet. Figyelsz, te Dénes, figyelsz? Elbasztuk. Teljesen elbasztuk. Hogy mit? Hát mindent. Azt mondtad, láttad és érezted. Akkor tudhatod, mi lett oda általunk. Pedig amikor kiűztek minket a paradicsomból, nem hiszem, hogy azért tették, hogy utána szétbarmoljuk teljesen azt, ami mögöttünk maradt. Alázatos barmok vagyunk. Jól megfogadtuk az utasítást. Szaporodtunk és sokasodtunk. Arcunk verítékével áztattuk a földet, miáltal belemosódott verejtékünk a földbe, fel is ázott tőle teljesen, és átkozott lett a Föld miattunk. Pedig mekkora szabadság árad a tájból. Annak minden porcikájából, eresztékéből. Micsoda műalkotás egy falevél, ahogy a levegőt a nap megváltó hatására éltető oxigénnel dúsan visszairányítja az élőlényekhez. Mindegyik olyan, mint egy mágikus üzem, amely jóváteszi a szenvedést, sőt, élettel viszonozza az enyészetet. Mondd, mi mit tudunk ennek megfeleltetni magunkból? Milyen éltet adó tettet vagyunk képesek felmutatni? Csak gondolja az ember, hogy hatalmasabb a természetnél. Egy fánál esetleg. Az oroszlánnál már rég, egy bölénycsordánál is, hisz lassan az összest kipusztította. De a baktériumoknál, a bogaraknál, a fonalférgeknél, a levegő gázösszetételénél, a fák szén-dioxid-felszívó képességénél, a milliárd összefüggő tényezőnél, a mindent beszövő, behálózó életnél biztos nem. De az is lehet, hogy hatalmasabb, hiszen az ismétlőpuska után az atombombát is elkészítette. Ezresével halmozta fel őket, képes bármikor felrobbantani az egész Földet. De milyen hatalom az, amely csak az elpusztításban jeleskedik? Amely nagyságát a rombolóképességgel méri? Mint a pusztítás angyalai szabadultunk rá a világra. Minden tettünk, minden alkotásunk mögött temérdek rombolás halmozódik. Egy felépített ház - rombolás. Egy átívelő híd - rombolás. Egy szemet gyönyörködtető szobor - rombolás. Bármi, amit elkészítünk, felépítettünk, csak azért, hogy továbbra is álljon, továbbra is létezzen, önmaga is rombol, pusztít és tönkretesz, az idők végezetéig. Csak növekszik, halmozódik mögöttünk a pusztítás. Jót tenni, szépet teremteni - ez lenne az igazi hatalom. Haha. Csak éppen képtelenek vagyunk erre. Gyakran mondogatom magamnak: Elekes, te szépnek, gyönyörűnek látod a vadállatokat. Mint távoli rokonaidat, imádkozó pózban, összetett tenyérrel, mélyen meghajolva köszöntöd. Ó, te ostoba Elekes! Amit szépnek látsz bennük, az csak ijedtségük, menekülésük előled, aki megzavartad nyugalmukat, aki betörtél természetes életterükbe. Igen, mind betörők vagyunk. Rablók, gyilkosok, kiszipolyozók, felszámolók. Képtelenek vagyunk olyan tettre, amiben nincs valamilyen vágás, hasítás, szétszedés, szétzúzás, felaprítás, összemorzsolás. Mondjuk ki: csak a szerves élet nem rombol. Csak a szerves anyag építi fel magát az entrópia ellenében úgy, hogy nem hagy maga mögött romokat. Csak a szerves élet esetében a halál nem a vég, hanem beleépülés az újjászületésbe. Mi azonban csak romokat vagyunk képesek teremteni. Képtelenek vagyunk szervesülni, képtelenek vagyunk kapcsolódni. Most is mit teszek? Hiába itt ez a gyönyörű látvány az orrom előtt, csak nyugtalankodom. Idegeskedek, bosszankodom, ítélkezek. Változtatni akarok, de ehhez túlságosan sietek, előrerohanok, még azt is lehagyom, amit meg lehetne változtatni, lehagyom az egész világot. Sietnek a szavaim, a gondolataim, túl gyors a szemem, a fülem, túl gyorsak a kezeim, a lábaim. A szívem ritkán dobog a helyén, hol az égben, hol a pokolban veri ki ördögi ritmusait. Ezért semmivel se vagyok összhangban. Folyamatosan összekeverem a hitet a tudással, a vélekedést a bizonyossággal. Ó te, reménytelenül hasadt, önhitegető, önmagát szuggeráló lény. Belegebed a lelked, ha nem tudja másra önteni, másnak továbbpasszolni a kínjait. De ezzel kín költözik mindenbe, ami létrejön. Továbbadódik a sérülés, a bántottság, gyötrelem költözik a tartóoszlopokba, az elválasztófalakba, gyűlölet a tetőszerkezetbe, a széthúzás köt bele a téglák közti habarcsba, veszekedés, perlekedés perceg a falakban, viszály lifeg az ajtók, ablakok tartópántjain, kegyetlenségben áznak a térítők, a függönyök, s a lépcsőkön az elvevés kúszik alattomosan felfelé... Igen, Dénes, a háború emeli fel poraiból a világot. De a végső konzekvencia levonása még hátramaradt. Mert még van egy utolsó lehetőségünk. Egy végső, magasztos tettünk. Ó, Dénes, mondd, mi lenne, ha eltűnnénk innen mi, emberek? De se nem lassan, se nem gyorsan pusztulnánk ki - az biztos világégéssel járna -, hanem egyszerűen, pikk-pakk felszívódnánk. Egy pattintás, s eltűnnénk, végleg, visszahozhatatlanul. Ó, Dénes, mondd, volt eddig valaki olyan merész, olyan elszánt, önsorsromboló, oly őrült, oly ördögi - de mit beszélek, nem érnek fel emberi szavak, emberi fogalmak ehhez a tetthez -, hogy visszavonja az embert? Nem a kilencedik szimfóniát, hanem az embert. Kivegye a képletből. Mi történne ekkor a Földdel? Begyógyulnának-e az általunk okozott sebei? Hogyan folytatódna az élet rajta, hogyan építődne tovább? Milyen alakokba, formákba költözne? Kidolgozna-e egy újabb, de kevésbé romboló lehetőséget a tudatos életre? Ki tudhatja ezt? De mi történne lábunk alatt ezzel az annyira szeretett kísértetvárossal? - intett kezével a mélyben terpeszkedő város irányába. Azt tudhatjuk, nem? Figyelsz, Dénes, figyelsz? Küszöbön a változás. Már megnyomtam a gombot. Patintottam ujjaimmal. Mondd, mit látsz? Mi változik? Majd úgy folytatta, mint aki éppen a jövő rémisztő lapjairól olvas fel. Láthatod házam a Büdös-kút szomszédságában. Látszólag még minden egyben, pedig már elkezdődött a felszámolása. A mindent kikezdő erózió pusztító támadásba lendült. És nem számít, mennyire sikerült hermetikusan elszigetelni a külvilágtól, láthatatlan spórák tömegei hatoltak be a réseken, nyomukban penészvirágzás indult meg a falakon. Elkezdték felemészteni a tapétát, a gipszlapokat, elrohasztani a lambériát és a parkettát. De mások is érkeznek 20 INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | STELLÁRIUM | RÁOLVASÁS | KINEMATOGRÁF | KRITIKA | FÜLSZÖVEG