Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-09-10 / 17. szám (871.)

CD n co 'CD 'CD CD helikon 1975, Réty, Sepsiszentgyörgyön él. TAMÁS DÉNES Figyelsz, Dénes? „Minél többet bámulom, nézem a fákat, úgy érzem, egyre többet tu­dok az emberről magáról.” Dénesnek mondta egy délutáni órában, miután hazafelé tartot­tak az erdőhátról, egy bokor árnyékában egy órácskát elüldögélve a Pácén. De alig mondta ki, belepirult a mondatába, érezte, eldob­ta a sulykot, hogy rettenetesen beképzelt, gőgös, mert mit tud ő az emberről, mit tud egyáltalán magáról, semmit, és mit tud a fákról, azokról is semmit, mit is tudhatna mást, mint amit öt keserves éven keresztül, mellesleg románul, belevertek a fejébe, a Kárpátokon túl található erdészeti és faipari egyetemen, az úgynevezett „mérték­adó tudást”, amitől azóta csak szabadulni próbál. És mégis, még így belepirulva, szégyenkezve is tudta, jó nyomon jár, hogy ezzel kell foglalkoznia, semmi mással, meg kell próbálnia a fákat az emberek felől látni, ahogy az embereket a fák felől. Ez a helyes perspektíva, amit ő belátni nem tud, de ennek ellenére újra és újra próbálkozik vele, ez a jövőnek ajánlott tudás, amit megformálni soha, legfeljebb megsejteni képes, néhány tétova gondolatfutamot felvázolni, amivel ezen a délutáni órán is próbálkozott, kihasználva ennek a kitünte­tett helynek minden adottságát, Dénesre zúdítva bizonytalankodá­sának termékeit. Mert lehetne-e élesebben és pontosabban beállni a dolgok kö­zé, szemrevételezni adottságaik és lehetőségeik, mint itt, fent ülve a magasban: hátukban az erdő lélegző tömbje, szemközt erdők borí­totta dombok, alacsony hegyek sokasága, fölöttük testes, pufók fel­hők vonulása, míg mélyen lábuk alatt a város, amire a csikket lehet pöccenteni, szomorkásan mosolyodott el magában, miközben ala­posan beleszívott a filter nélküli, kátrányízű cigarettájába, hagyta, a füst lekússzon tüdeje legalsó hörgőcskéibe, ott keresse meg a he­lyét magának, hogy a feszítő keserűség teljesen áthathassa lényét, majd átnyújtotta Dénesnek a szálat, tudván, ritkán marad csikk be­lőle, legfeljebb az ujjaik között szétmorzsolódó vég, miután takaro­san végigszívják. A Pácén való üldögélésnél talán a „négy fa útja” volt jelentősebb, most is azt tették meg, oda-vissza, lépteikkel mérve fel az erdő ál­lapotát, megmerítkezve abban a felszabadító, tagolt kibomlásban, amit máshol ritkán lehet megtapasztalni. De míg ez a séta a kisza­badulásé volt, a Pácé a városba való visszaérkezés előtti felfüggesz­­tődés lehetőségét hordozta, akár egy gondolatjel, ami után illene va­lami jelentősnek következnie. Figyelsz, te Dénes, egyáltalán? - csattant fel hirtelen. Pedig tud­ta, Dénes mindig figyel, most sem kell a figyelméért esdekelni, ezzel a számonkérő hanggal inkább magát bátorította, indulatát acélozta, hogy végig tudja mondani, ami már rég parttalanul gyűlt benne, de most mintha végső formát akart volna kapni. Láttad-e, amit én láttam? Érezted-e? - kérdezett újra vissza. Biz­tos láttad, biztos érezted, hiszen végig ott talpaltál mögöttem, mindig csak mögöttem, mintha elöl menni már állásfoglalás lenne. Na, ak­kor én most állást foglalok. Kimondom, amit már rég ki kellett volna mondani, amit eddig mindenki elmismásolt, még akkor is, ha vilá­gosan észlelt, de aztán beszart a következményektől, ezért ha félig ki is mondta, amit ki kellett, a mondat másik fele már a felmentésé volt, a takargatásé. Akkor én most kimondom az egészet. Figyelsz, te Dé­nes, figyelsz? Elbasztuk. Teljesen elbasztuk. Hogy mit? Hát mindent. Azt mondtad, láttad és érezted. Akkor tudhatod, mi lett oda általunk. Pedig amikor kiűztek minket a paradicsomból, nem hiszem, hogy azért tették, hogy utána szétbarmoljuk teljesen azt, ami mögöttünk maradt. Alázatos barmok vagyunk. Jól megfogadtuk az utasítást. Szaporodtunk és sokasodtunk. Arcunk verítékével áztattuk a földet, miáltal belemosódott verejtékünk a földbe, fel is ázott tőle teljesen, és átkozott lett a Föld miattunk. Pedig mekkora szabadság árad a táj­ból. Annak minden porcikájából, eresztékéből. Micsoda műalkotás egy falevél, ahogy a levegőt a nap megváltó hatására éltető oxigén­nel dúsan visszairányítja az élőlényekhez. Mindegyik olyan, mint egy mágikus üzem, amely jóváteszi a szenvedést, sőt, élettel viszo­nozza az enyészetet. Mondd, mi mit tudunk ennek megfeleltetni ma­gunkból? Milyen éltet adó tettet vagyunk képesek felmutatni? Csak gondolja az ember, hogy hatalmasabb a természetnél. Egy fánál eset­leg. Az oroszlánnál már rég, egy bölénycsordánál is, hisz lassan az összest kipusztította. De a baktériumoknál, a bogaraknál, a fonal­férgeknél, a levegő gázösszetételénél, a fák szén-dioxid-felszívó ké­pességénél, a milliárd összefüggő tényezőnél, a mindent beszövő, behálózó életnél biztos nem. De az is lehet, hogy hatalmasabb, hi­szen az ismétlőpuska után az atombombát is elkészítette. Ezresé­vel halmozta fel őket, képes bármikor felrobbantani az egész Föl­det. De milyen hatalom az, amely csak az elpusztításban jeleskedik? Amely nagyságát a rombolóképességgel méri? Mint a pusztítás an­gyalai szabadultunk rá a világra. Minden tettünk, minden alkotá­sunk mögött temérdek rombolás halmozódik. Egy felépített ház - rombolás. Egy átívelő híd - rombolás. Egy szemet gyönyörködte­tő szobor - rombolás. Bármi, amit elkészítünk, felépítettünk, csak azért, hogy továbbra is álljon, továbbra is létezzen, önmaga is rom­bol, pusztít és tönkretesz, az idők végezetéig. Csak növekszik, hal­mozódik mögöttünk a pusztítás. Jót tenni, szépet teremteni - ez len­ne az igazi hatalom. Haha. Csak éppen képtelenek vagyunk erre. Gyakran mondogatom magamnak: Elekes, te szépnek, gyönyörűnek látod a vadállatokat. Mint távoli rokonaidat, imádkozó pózban, ös­­­szetett tenyérrel, mélyen meghajolva köszöntöd. Ó, te ostoba Elekes! Amit szépnek látsz bennük, az csak ijedtségük, menekülésük előled, aki megzavartad nyugalmukat, aki betörtél természetes életterük­be. Igen, mind betörők vagyunk. Rablók, gyilkosok, kiszipolyozók, felszámolók. Képtelenek vagyunk olyan tettre, amiben nincs vala­milyen vágás, hasítás, szétszedés, szétzúzás, felaprítás, összemor­­zsolás. Mondjuk ki: csak a szerves élet nem rombol. Csak a szerves anyag építi fel magát az entrópia ellenében úgy, hogy nem hagy ma­ga mögött romokat. Csak a szerves élet esetében a halál nem a vég, hanem beleépülés az újjászületésbe. Mi azonban csak romokat va­gyunk képesek teremteni. Képtelenek vagyunk szervesülni, képte­lenek vagyunk kapcsolódni. Most is mit teszek? Hiába itt ez a gyö­nyörű látvány az orrom előtt, csak nyugtalankodom. Idegeskedek, bosszankodom, ítélkezek. Változtatni akarok, de ehhez túlságosan sietek, előrerohanok, még azt is lehagyom, amit meg lehetne változ­tatni, lehagyom az egész világot. Sietnek a szavaim, a gondolataim, túl gyors a szemem, a fülem, túl gyorsak a kezeim, a lábaim. A szí­vem ritkán dobog a helyén, hol az égben, hol a pokolban veri ki ör­dögi ritmusait. Ezért semmivel se vagyok összhangban. Folyamato­san összekeverem a hitet a tudással, a vélekedést a bizonyossággal. Ó te, reménytelenül hasadt, önhitegető, önmagát szuggeráló lény. Be­­legebed a lelked, ha nem tudja másra önteni, másnak továbbpasszol­ni a kínjait. De ezzel kín költözik mindenbe, ami létrejön. Tovább­adódik a sérülés, a bántottság, gyötrelem költözik a tartóoszlopokba, az elválasztófalakba, gyűlölet a tetőszerkezetbe, a széthúzás köt bele a téglák közti habarcsba, veszekedés, perlekedés perceg a falakban, viszály lifeg az ajtók, ablakok tartópántjain, kegyetlenségben áznak a térítők, a függönyök, s a lépcsőkön az elvevés kúszik alattomosan felfelé... Igen, Dénes, a háború emeli fel poraiból a világot. De a végső konzekvencia levonása még hátramaradt. Mert még van egy utolsó lehetőségünk. Egy végső, magasztos tettünk. Ó, Dé­nes, mondd, mi lenne, ha eltűnnénk innen mi, emberek? De se nem lassan, se nem gyorsan pusztulnánk ki - az biztos világégéssel jár­na -, hanem egyszerűen, pikk-pakk felszívódnánk. Egy pattintás, s eltűnnénk, végleg, visszahozhatatlanul. Ó, Dénes, mondd, volt ed­dig valaki olyan merész, olyan elszánt, önsorsromboló, oly őrült, oly ördögi - de mit beszélek, nem érnek fel emberi szavak, emberi fo­galmak ehhez a tetthez -, hogy visszavonja az embert? Nem a ki­lencedik szimfóniát, hanem az embert. Kivegye a képletből. Mi tör­ténne ekkor a Földdel? Begyógyulnának-e az általunk okozott sebei? Hogyan folytatódna az élet rajta, hogyan építődne tovább? Milyen alakokba, formákba költözne? Kidolgozna-e egy újabb, de kevésbé romboló lehetőséget a tudatos életre? Ki tudhatja ezt? De mi történ­ne lábunk alatt ezzel az annyira szeretett kísértetvárossal? - intett kezével a mélyben terpeszkedő város irányába. Azt tudhatjuk, nem? Figyelsz, Dénes, figyelsz? Küszöbön a változás. Már megnyomtam a gombot. Patintottam ujjaimmal. Mondd, mit látsz? Mi változik? Majd úgy folytatta, mint aki éppen a jövő rémisztő lapjairól ol­vas fel. Láthatod házam a Büdös-kút szomszédságában. Látszólag még minden egyben, pedig már elkezdődött a felszámolása. A mindent kikezdő erózió pusztító támadásba lendült. És nem számít, men­­nyire sikerült hermetikusan elszigetelni a külvilágtól, láthatatlan spórák tömegei hatoltak be a réseken, nyomukban penészvirágzás indult meg a falakon. Elkezdték felemészteni a tapétát, a gipszlapo­kat, elrohasztani a lambériát és a parkettát. De mások is érkeznek 20 INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | STELLÁRIUM | RÁOLVASÁS | KINEMATOGRÁF | KRITIKA | FÜLSZÖVEG

Next