Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-11-25 / 22. szám (876.)

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ 1972, Lövéte. Csíkszentdomokoson él. Zarándoklás egy malomhídhoz Érzed - kérdezte a híd -, ilyenkor szinte érezni lehet, ahogy meghal benn a testben valami. Érzed?” (Király László: Kékfarkasok} Látott már valaki űrruhás zarándokot egy lyukas malomhídon? Ugye, hogy nem? Vagy ha mégis, akkor csak látogató lehetett az illető: lőtt egy retro fotót az lustára, s már itt se volt. Ebben a versben kizárólag gyalog, esetleg lóháton jönnek zarándokok a lyukas malomhídra, tehát ők se búzát őrletnek, nemhogy szegény űrruhás látogató, egy űrhajóban vajon hová kell tenni a négyvékás, kékcsíkos búzászsákot?, meg aztán: melyik űrruhás látogató venné vállra a négyvékás, kékcsíkos búzászsákot, hogy átcipelje a rozoga malomhídon?, na ugye­, még egy lovat is csak bajosan lehet átistenkedni a lyukas fahídon, nemhogy egy űrruhás látogatót. Ebben a versben tehát kizárólag gyalog jönnek zarándokok a lyukas malomhídra, de már ők se búzát őrletnek, csak könyökölnek ráérősen a hídkorláton, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor még hemzsegett a haltól a malomárok vize, megbámulják a mohás malomkereket, fölidézik a huncut molnárt, aki még véletlenül se, még részegen se a korpából, hanem mindig a finomlisztből vette ki a vámot, majd leereszkednek a jégtörőn, s miután megmosdottak a langyos, virágszagú vízben, rozsdás faleveleken hazaeveznek egy másik világba, s csak egy eltévedt jégmadár néz utánuk, míg meg nem érkezik a lyukas malomhídra egy űrruhás zarándok. Látott már valaki űrruhás zarándokot egy lyukas malomhídon? 1969, Kolozsvár. Szülővárosában él. I 2212023 SZÁNTAI JÁNOS Hídavatás a végeken Király Lászlónak, poéta-püspöki (nyolc)tized gyanánt Itt állunk, barátom, mondod: a hídon. Neve nincs, szerény, beton. Mérnök érte nem suhant a Holdig ihletért. Egy dolga van, teszi is serényen: összeköt. Kétoldalt a partok, a jobb. A bal. Bár e jelzők olyanok, mint a sors, ha fordul. A miénk - mármint a sors, ha kérded - nem forog. Úszik lefelé a Szamoson. Vagy ez a Nyárád? Dehogy! A Cserna! Á, a Küküllő! Duna és punktum! Nyugalom, súgod erdőn túli szeretettel: minden folyó előbb-utóbb ugyanabba lép. A kép tehát: sodorják sorsunk rönkjeit sas-, bölény- s farkasfejű tutajosok. Szakmájuk művészei: dalolnak, hej, két csáklyacsapás közt születésről, szerelemről, halálról, fűti őket a szeszkatalógia. Barátom, nevessünk! Nézd, csoda vígan, hosszú sorokban mennek falvak, városok népei mind, rönkké válva e kutya mód nem forgandó sorsban. Hogy a mi népünk? Hát kié? Ha a vízre mi nézünk erről a nevesincs, sose volt hídról. Add a kezed hát, ugorjunk bölcsen, mint a folyók, most már ugyanabba... A hídnak meg csak nevet ad valaki... méri az időt, mi egyszer üt: üres a híd... csend mindenütt. Homoki Gábor: Falusi motívum INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | KINEMATOGRÁF | VEZÉRCIKK | KRITIKA | AMPLITÚDÓ | HÍREK 9

Next