Dömsöd - Dömsödi Hírnök, 2020 (30. évfolyam, 1-12. szám)

2020-06-01 / 6. szám

____________________ XXX. évfolyam 6. szám nagy munkálatok kezdődnek. Sztálinváros ki­kötőjének nagy betonegységei ott készültek. Ott sem akarták felvenni, de úgy emlékszem, végül Mendi papa, dömsödi cigányember vette fel a brigádjába azzal a megjegyzéssel, hogy három gyereke van ennek az embernek, hát nekik is kell élni. Nagy esemény volt a faluban, főleg nekünk, mint volt városi gyerekeknek, hogy időnként jött a „Kisbíró”, nyakában egy pergő dobbal, majd a dobolás után elkezdte: „Közhírré téte­tik. ..”. Ő volt a hangosbemondó, hogy a lakos­ság megismerje a legújabb híreket, amit még a piacon nem hallott. Nyaranta, most már anyai felügyelet mellett a Duna partján töltöttük a legtöbb időt. A zsilip felé volt a Deutsch (Farkas) villa, leginkább oda jártunk. Deutsch Sanyi bácsi, a nagypapa, nagy horgász volt, szívesen ültem mellette. Ő tanított meg ladikkal evezni. Nagy élmény volt egyszer, amikor ő bement a házba és nekem volt kapá­som, majd egy 2 kilós pontyot sikerült meg­akasztani, aztán az ő segítségével ki is húzni. Aznap többet is fogtunk, ezért kaptam egyet ajándékba, amit büszkén hazavittem. Mivel nem volt lakásunk és valahol albérletben lak­tunk, Deutschék felajánlották a nyaralójukat, hogy tavaszig ott lehetünk. A kétszobás, kony­­hás, fürdőszobás villa nagyon kényelmesnek tűnt a Duna-parton, csak a szimpla üveges abla­kokkal, semmi szigeteléssel a kemény télben nehezen volt kisüthető két vaskályhával. Akkor a szigetben rajtunk és a Kluch családon kívül még a közelünkben a Kocsisék laktak, akiknek 3 komondor kutyájuk volt. A legfiatalabbat, a Tiszát édesanyám odaszoktatta hozzánk. Ne­kem nagy segítségemre lett a Tisza, mert akkor kéthetenként délután is kellett iskolába menni, de 4 óra után már sötét volt. Közvilágítás csak a hídig lett kiépítve, de Tisza az utolsó lámpa alatt megvárt engem és hazakísért. Akkoriban az iskolában szokás volt, hogy egy­napos osztálykirándulást szerveztek Budapestre. Nekünk is lett egy ilyen alkalom, délelőtt a Nem­zeti Múzeum, délután a Nagycirkusz programjá­nak megtekintése. Emlékszem, hogy az osztály­ból többen akkor voltak először a fővárosban. Gyalog mentünk a Szabadság hídtól a múzeumig kettesével. Mendi Lajcsi nagyon szorította a ke­zemet, majd egyszer csak megkérdezte: „Ezek a nagy házak biztos nem dőlnek ránk?”. A nővérem, Ágnes ötödikbe járt, és egyszer azzal jött haza, hogy a Szőnyi Karcsi bácsi, az énektanár zenekart szervez hegedűsöknek és fu­­rulyásoknak. Ágnes furulyázni kezdett, így ter­mészetesen önszorgalomból én is. (Ma is időn­ként előveszem.) Nyaranta többször mehettünk moziba, mert operafilmeket játszottak. Láttam Verditől az Aidát, Traviatát, Trubadúrt és Pucci­ni Pillangókisasszonyát is. A szép áriák ma is a fülembe csengenek. Akkoriban sok indiános könyvet és vadásza­tokról szólót olvastam. így jött az ötlet, hogy a kertben a barackfán építsünk egy magaslest, és onnan nyíllal vagy csúzlival vadásszunk az öcsémmel. Hát kétszer tudtunk fegyvert fogni. Egyszer amikor a Hirschlerék egyik tyúkja át­jött hozzánk, máskor meg egy kóbor macska tűnt fel. Arra nem emlékszem, hogy találtunk-e? Másik érdekesség volt, amikor Nagyapa Cicke nevű tacskója patkányt fogott. Láttam, hogy a kutya csúszva, farka a magasban igyekszik a fáskamra felé, majd hirtelen beugrott a fáskam­rába, nagy visítást hallottam, és a pofájában egy patkánnyal kijött az udvarra. A patkány gerince meg volt Toppantva, alig támolygott. Kiabáltam Nagyapának. Ő jött a fejbevágó bottal, de Cicke ránézett, mint aki nem érti, hogy az ő zsákmá­nyával más­mit akar, felkapta és elszaladt a kis­kert felé, ahol elásta. Az ötödiket már a Piac téri iskolában kezd­tük. Az osztályba olyan új gyerekek is jöttek, akik korábban az ötödik iskolában vagy a Dabi iskolában járták az első négyet. Persze új taná­rok lettek már minden tantárgyra. Emlékszem, a földrajzot Balogh Laci bá­tartotta, de többször is az órán szerepet tanult vagy elmélázott. Akkori­ban a tanári kar és helyi önkéntes színészek minden évben egy színházi előadással rukkol­tak elő. Éppen a Luxemburg grófja próbái vol­tak, és a tanár úr volt a főszereplő. Még egyszer el is énekelte nekünk: „polkatáncos, polkatán­cos voltam, deli legény...” A számtant, vagy mai szóval matekot Medgyessy Ágostonná, Klári néni tanította, volt is vele néhány afférom. A tizedes törteket kezdte tanítani, és azt mondta, hogy a tizedes vessző után akárhány nullát írha­tok (0,5; 0,05; 0,005; 0,0005), az eredmény ugyanannyi. Jelentkeztem, de nem szólított fel. Közbeszóltam, hogy tanárnő, ez így nem jó, mert leírhatja a 0,5-öt, és utána tehet nullákat, az ugyanolyan értékű (0,5; 0,50; 0,500; 0,5000). Neki zokon esett, hát kiküldött az osztályból. A szünetben a többiek mondták, hogy mindent ki­javított, nekem volt igazam. (Hát év végén a magatartásom négyes lett.) Tóth Pista bácsi volt az egyik kedvenc taná­rom, testnevelést és természetrajzot tanított. Ná­la mindig mozgalmasak voltak a tornaórák. Té­len, ha volt hó és jég, mindig levitt minket a töl­tés oldalra és a jégre. Csavaros korcsolya volt a divat, amit a mai srácok már el sem tudnak kép­zelni. Komoly hokimeccseket játszottunk fa ko­ronggal és saját magunk által vágott és faragott botokkal. Pista bácsi egyszer gyorskorcsolya versenyt is rendezett. Volt egy rajt és cél vonal, majd kb. 200 méterre állítottak egy szánkót, azt kellett megkerülni. Aki visszafelé elsőnek megy át a célon, az nyer. Többen indultunk, de a nagy ellenfél itt is Decsov Zoli volt. A sípszóra elin­dultunk, Zoli sebesen, kapkodva, én hosszú lö­késekkel, komótosabban. A szánkónál már utol­értem, és mert kifulladt, nyertem. A drukkoló lányoktól tudtam meg, hogy Pista bácsi már a rajt után mondta, na, ezt a Feri nyeri ma. Akkoriban költöztek a faluba Zacher dok­torék a piactér sarkán lévő nagy házba. Két gye­rekkel, Pali egy évvel volt nálam idősebb, a hú­ga, Duci (Gizi volt a rendes neve, mint a mamá­jának) két évvel fiatalabb. Hamar összebarát­koztunk, és a téli délutánokon mehettem hozzá­juk játszani. Eleinte társasjátékokat játszottunk, majd gombfoci lett a sláger. Mindenhonnan gyűjtöttük a játszásra alkalmas gombokat, de magunk reszeltük és ragasztottuk is az ered­mény érdekében. 1953. május elsején volt a 10. születésnapom. Előtte karácsonykor kaptam egy KRESZ köny­vet édesapámtól azzal, hogy ha megtanulom áp­rilis végéig, akkor megtanít motort vezetni szü­letésnapi ajándékként. Április utolsó napján édesapám ki is kérdezett (nagyjából megfelel­tem), elsején kivitt a dabi legelőre, és mivel ko­rábban vásárolt egy 100 cm3-es lemezvillás mo­torkerékpárt, amiről már leért a lábam, egy-két óra alatt megtanított vezetni. Utána már egyedül tudtam körözni. Édesapámék Tasson kaptak egy kismozdonyt csillékkel, és édesapám „előlépett” vezető be­osztásba, mert ő lett a mozdonyvezető. Majd rö­videsen a kész beton keszonokat a Dunán le kel­lett úsztatni Dunaújvárosba. Ehhez motorcsóna­kokat is kaptak (Bocsó, ilyen volt a vízirend­őröknek is, emlékszem, a Katona Béla Döm­­södön ilyennel járt). Végül az épülő Sztálin­­városban dömpervezető lett egészen 1954-ig. Édesanyánknak egyik érdekes állása Apajon volt, a baromfi ágazatban, ahol mélyalmos tojó­kat tartottak. Neki kellett a tojásokat összeszed­ni, mert a tyúkok nem mindig a kijelölt helyre tojtak. Többször meglátogattuk kerékpárral, mert tojást elhozni nem lehetett, de ott annyit ehettünk, ami belénk fért. Nagy szó volt abban a szegényes időben, hogy akár 6 tojásból ehettem rántottát, vagy 3-4 tojás sárgáját cukorral kike­verve, mint egy fejedelmi édességet. Zacher Pali rajtam kívül a református lelkész fiával, a Gabóval (Nagy Gábor) is jóban lett, ne­kem a Bottlik Öcsi (Imre) volt korábban is a ba­rátom, így kialakult egy négyes kis csapat. A Gabónak lett először egy kis Jáva robogója, majd Pali kapott egy 125 cm3-es Danubiát, de én már akkor tudtam vezetni, így el tudtam őket jó tanácsokkal látni. 1953 tavasza újabb fordulatot hozott családi életünkben, mert anyai nagyszüleink, Lenz Al­bin nyugalmazott huszár altábornagy (nekünk Apapa) és felesége, Gombosfalvy Gombos Ad­rienn, Amama (a valamikor óbecsei földbirtokos lánya) két évig a kommunisták „vendégszerete­tét” élvezték Füzesgyarmaton. (Ez a Rákosi-kor­­szak alatt - ami a legszomorúbb sztálini időket jelentette - történt. A mai fiataloknak sajnos fo­galmuk sincs azokról az időkről.) Sztálin halála után a kitelepítettek elhagyhatták a korábban számukra kijelölt helységeket, de Budapestre nem mehettek vissza. Hát így történt, hogy ők is Dömsödre jöttek. Albérletben laktak valahol a Szabadság úton egy kis szobában egy idős nőnél (Nuszpi néni), de mindig hozzánk jártak étkezni. Egy szép napon elkezdtünk német órára járni Apapához, egy héten kétszer. Dr. Soós Lea néni

Next