Kunszentmárton - Kunszenti Hírek, 2006 (19. évfolyam, 1-21. szám)

2006-08-31 / 13. szám

12 Kunszentmártoni Hír­lap AKTUÁLIS Milyen érdekes és elgondolkodtató az a mondat, melyet igen sok gyakorló szülő el­mond gyermekének, miközben az kis gal­­­lyacskával megpiszkálja a még éppen pa­rázsló farönköt: „Ne játssz a tűzzel!” Pedig de gyönyörű is, mikor hatalmas tábortűznél a pattanó szikrák messzire repülnek és a sötét éjszakában piros fénycsóvát húznak maguk után. Pedig az csak egy tábortűz. Micsoda mulatság, élmény egy igazi tűzijá­ték. A fénycsóva színe változatos, iránya meghatározható. Visítva száll fel magasra, s a pitypang kis vitorláihoz hasonló, amikor szinte elérhető magasságban fejünk fölött szétnyílik. Hatalmas görögtüzek, vagy ép­pen apró szikrázó kis csillagocskák. Csodá­latos, egy életre szóló emlék gyermeknek és felnőttnek egyaránt. És Budapesten az igazi. Augusztus 20-án. Idén is sok család, baráti társaság választotta Budapestet és a tűzijátékot. Élmény a gyerme­keknek, kikapcsolódás a felnőtteknek. Ami az­tán valójában történt, az egy életre szóló meg­rázó történetté válik mindenki számára. Ter­mészetesen pontos számot senki nem tud, de kb. másfélmillió ember gyűlt össze a Duna két oldalán a 9 órára meghirdetett tűzijátékra. Egy­két villámlás már az előadás előtt végigcikázik a sötét égbolton, sokan az előadás részeként gondolják. Majd pár perc elteltével a hatalmas erejű - 120 km/óra - széllökéseket és az egy­re gyakrabban cikázó villámokat kövér eső­cseppek követik. A tömeg fejvesztve menekül, egymást tapossák, fejükre üvegszilánkok, tető­cserepek vágódnak. Tűzoltóautók, mentők, rendőrség próbál a szerencsétlenült járt néző­­közönségen segíteni. Az aluljárók, kapualjak, hotelek megtelnek rémült, a kétségbeeséstől remegő emberekkel. Leírhatatlan a látvány, ilyet még senki nem élt át. Aztán amilyen hir­telen jött, úgy el is távozott az ítéletidő. Amit maga mögött hagyott, az felfoghatatlan: 5 ha­lott, több mint 500, köztük sok, életveszélye­sen sérült és a leírhatatlan rombolás, amit vég­hez vitt a városban. Az országos média azóta, lapzártánk idő­pontjáig is a tragédiával foglalkozik. A tűzijá­tékra több kunszentmártoni is felutazott, szer­kesztőségünk az egyik helybeli résztvevőt, Pá­lyi Ildikót kérte meg arra, hogy személyes él­ményeit ossza meg lapunk olvasóival. Ildikó jelenleg egyébként a budapesti Corvi­­nus Egyetem IV. éves szociológus-közgazdász hallgatója. Édesapja, Pályi Lajos a Peugeot '96 Qualité értékesítési vezetője, édesanyja, Pályi­­né Ildikó a középiskola gazdasági ügyintézője, húga, Brigitta ősztől a Pázmány Péter Tudo­mányegyetem történelem szakán fog tanulni. Ildikó vőlegényével, Gergellyel élte át az ese­ményeket, mely élményeit ekként fogalmazta meg. 2006. augusztus 20-án fő­városunkban hagyományos módon emlékeztek az ál­lamalapításra. A délelőttöt hangzatos politikai beszé­dek, a délutánt látványos lé­gi bemutatók színesítették. Verőfényes napsütés, hő­ség, tömeg. Az esti tűzijá­tékra már majdnem másfél milliónyian gyűltek össze. A vőlegényemmel úgy dön­töttünk, hogy mi is kilátoga­tunk este a Duna partra. Fáradtan, egyhetes tábo­rozás után (sátorban, úgy az igazi!) készülődtünk múlt hét vasárnap este tűzijátékot nézni. Az időjárás igazi nyárias, sőt, talán túl meleg és fülledt volt. Hallottuk ugyan a rádióban, hogy eső várható, ezzel mit se törődve laza „kániku­la ruhában” indultunk el. Negyed kilenc körül értünk a központba, a Szabadság híd pesti híd­főjéhez. Mivel még majdnem egy óra volt a tűzijáté­kig, sétálni indultunk a rakparton. Minden lé­pésnél perecárusokba és villogó „kütyüket” ló­­báló eladókba ütköztünk. Sokan a nézők közül a járdaszegélyeken ültek, a bátrabbak a busz- és villamosmegállók tetejére másztak fel a jobb kilátás reményében. Az Erzsébet hidat el­hagyva ismerősökkel futottunk össze. Az ég még mindig tiszta volt felettünk, a Gellért-he­­gyen túl azonban már cikáztak a villámok. Pár perc volt még kilenc óráig. Pontban kilenckor kialudtak a közvilágítás fényei, és felrobbantak az első petárdák. Egy­mást sűrűn követve, néha egészen fura alakza­tok cikáztak az égen. Gyerekként csodálkoz­tunk rá szinte mindegyikre. (Még egyikünk sem járt igazi budapesti tűzijátékon, bár mi egyik évben, 1999-ben voltunk fent a család­dal, de azt sajnos elmosta az eső.). Néhány perc múlva erősebben kezdett fújni a szél, a villámok is már a Budai Vár körüli te­rületen csaptak le. Pár esőcseppet éreztünk a karunkon, gondoltuk, ez se üldözhet el min­ket, egy kis víztől nem riadunk vissza. A körü­löttünk állók is hasonlóan gondolhatták, mivel a tömegből ekkor még senki sem indult el. Hirtelen, szinte a semmiből, elemi erővel csapott le ránk a vihar. Hatalmas széllökések, ezzel egy időben pedig olyan zivatar alakult ki, hogy akkor már nem volt más választá­sunk: tudtuk, innen minél gyorsabban el kell mennünk. Az emberek egyik része a mes­­­szebb levő aluljárók felé futott, mi az Erzsébet híd alatti átjárók felé indultunk. Óvatosan, ám tempósan lépkedtünk, nem akartunk ugyanis senkit fellökni és azt sem szerettük volna, hogy mi elessünk, mert akkor a menekülő em­berek eltaposhattak volna. Addigra nem csak a petárdák robbantak felettünk, a mennydörgés és a sikolyok, kiáltások is egyre hangosabbak lettek. Pánikszerű állapotban húzódtunk egyre bel­jebb a híd alatt levő embertömegbe, hogy ke­vésbé érjen a sok apró kavics (és még ki tudja, mi), amit a szél fújt a szemünkbe nagy sebes­séggel. Az első néhány perc félelmetes volt. Rémült arcú emberek mindenütt. (Akkor meg is fogadtam magamban, hogy soha többé nem nézek katasztrófafilmeket, olyan érzésem volt, mintha süllyedő hajón lennék, vagy Pestet bombáznák.). Magunkban fohászkodtunk, hogy legyen vége minél előbb a viharnak. El­telt tíz perc, az emberek hangulata oldottabb lett. Az egymásra talált családtagok és barátok halkan beszélgettek, az egyik társaság jót de­rült egy sms-en, amit ismerősük írt: „Sajná­lom, hogy nem lehetek veletek!”. (Ezt valószí­nűleg még a tűzijáték kezdetén írhatta.). Ahogy csendesedett az eső, útnak indultunk haza, a X. kerületbe. Sokáig gyalogolnunk kel­lett, mivel a buszok az ünnep miatt másfelé jártak, a metróhoz pedig lehetetlen volt lejutni, az aluljárószint annyira tele volt az odamene­­külőkkel, hogy az utcán sorban állás volt még a lépcsőkért is. Több ezer emberrel együtt vé­gigsétáltunk a Kossuth úton, miközben megér­keztek az első aggódó hívások: családtagjaink akkor értesültek a viharról a híradóból. Ázva-fázva, mintegy két óra gyaloglás után értünk haza. Útközben leszakadt felső vezeté­kek, kidöntött fák, gallyak, cserép és üvegda­rabok. Ez maradt a tűzijátékból, ami életre szóló élménynek ígérkezett. Furcsa módon az is lett­ biztos, hogy erről az „ünnepről” még az unokáinknak is mesélni fogunk. Pályi Ildikó TRAGÉDIA A TŰZIJÁTÉKON A BORZALMAK - AHOGY EGY KUNSZENTI SZEMTANÚ LÁTTA Cikkünk szerzője, Pályi Ildikó vőlegényével Gergellyel

Next