Kunszentmárton - Kunszenti Hírek, 2006 (19. évfolyam, 1-21. szám)
2006-08-31 / 13. szám
12 Kunszentmártoni Hírlap AKTUÁLIS Milyen érdekes és elgondolkodtató az a mondat, melyet igen sok gyakorló szülő elmond gyermekének, miközben az kis gallyacskával megpiszkálja a még éppen parázsló farönköt: „Ne játssz a tűzzel!” Pedig de gyönyörű is, mikor hatalmas tábortűznél a pattanó szikrák messzire repülnek és a sötét éjszakában piros fénycsóvát húznak maguk után. Pedig az csak egy tábortűz. Micsoda mulatság, élmény egy igazi tűzijáték. A fénycsóva színe változatos, iránya meghatározható. Visítva száll fel magasra, s a pitypang kis vitorláihoz hasonló, amikor szinte elérhető magasságban fejünk fölött szétnyílik. Hatalmas görögtüzek, vagy éppen apró szikrázó kis csillagocskák. Csodálatos, egy életre szóló emlék gyermeknek és felnőttnek egyaránt. És Budapesten az igazi. Augusztus 20-án. Idén is sok család, baráti társaság választotta Budapestet és a tűzijátékot. Élmény a gyermekeknek, kikapcsolódás a felnőtteknek. Ami aztán valójában történt, az egy életre szóló megrázó történetté válik mindenki számára. Természetesen pontos számot senki nem tud, de kb. másfélmillió ember gyűlt össze a Duna két oldalán a 9 órára meghirdetett tűzijátékra. Egykét villámlás már az előadás előtt végigcikázik a sötét égbolton, sokan az előadás részeként gondolják. Majd pár perc elteltével a hatalmas erejű - 120 km/óra - széllökéseket és az egyre gyakrabban cikázó villámokat kövér esőcseppek követik. A tömeg fejvesztve menekül, egymást tapossák, fejükre üvegszilánkok, tetőcserepek vágódnak. Tűzoltóautók, mentők, rendőrség próbál a szerencsétlenült járt nézőközönségen segíteni. Az aluljárók, kapualjak, hotelek megtelnek rémült, a kétségbeeséstől remegő emberekkel. Leírhatatlan a látvány, ilyet még senki nem élt át. Aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is távozott az ítéletidő. Amit maga mögött hagyott, az felfoghatatlan: 5 halott, több mint 500, köztük sok, életveszélyesen sérült és a leírhatatlan rombolás, amit véghez vitt a városban. Az országos média azóta, lapzártánk időpontjáig is a tragédiával foglalkozik. A tűzijátékra több kunszentmártoni is felutazott, szerkesztőségünk az egyik helybeli résztvevőt, Pályi Ildikót kérte meg arra, hogy személyes élményeit ossza meg lapunk olvasóival. Ildikó jelenleg egyébként a budapesti Corvinus Egyetem IV. éves szociológus-közgazdász hallgatója. Édesapja, Pályi Lajos a Peugeot '96 Qualité értékesítési vezetője, édesanyja, Pályiné Ildikó a középiskola gazdasági ügyintézője, húga, Brigitta ősztől a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem szakán fog tanulni. Ildikó vőlegényével, Gergellyel élte át az eseményeket, mely élményeit ekként fogalmazta meg. 2006. augusztus 20-án fővárosunkban hagyományos módon emlékeztek az államalapításra. A délelőttöt hangzatos politikai beszédek, a délutánt látványos légi bemutatók színesítették. Verőfényes napsütés, hőség, tömeg. Az esti tűzijátékra már majdnem másfél milliónyian gyűltek össze. A vőlegényemmel úgy döntöttünk, hogy mi is kilátogatunk este a Duna partra. Fáradtan, egyhetes táborozás után (sátorban, úgy az igazi!) készülődtünk múlt hét vasárnap este tűzijátékot nézni. Az időjárás igazi nyárias, sőt, talán túl meleg és fülledt volt. Hallottuk ugyan a rádióban, hogy eső várható, ezzel mit se törődve laza „kánikula ruhában” indultunk el. Negyed kilenc körül értünk a központba, a Szabadság híd pesti hídfőjéhez. Mivel még majdnem egy óra volt a tűzijátékig, sétálni indultunk a rakparton. Minden lépésnél perecárusokba és villogó „kütyüket” lóbáló eladókba ütköztünk. Sokan a nézők közül a járdaszegélyeken ültek, a bátrabbak a busz- és villamosmegállók tetejére másztak fel a jobb kilátás reményében. Az Erzsébet hidat elhagyva ismerősökkel futottunk össze. Az ég még mindig tiszta volt felettünk, a Gellért-hegyen túl azonban már cikáztak a villámok. Pár perc volt még kilenc óráig. Pontban kilenckor kialudtak a közvilágítás fényei, és felrobbantak az első petárdák. Egymást sűrűn követve, néha egészen fura alakzatok cikáztak az égen. Gyerekként csodálkoztunk rá szinte mindegyikre. (Még egyikünk sem járt igazi budapesti tűzijátékon, bár mi egyik évben, 1999-ben voltunk fent a családdal, de azt sajnos elmosta az eső.). Néhány perc múlva erősebben kezdett fújni a szél, a villámok is már a Budai Vár körüli területen csaptak le. Pár esőcseppet éreztünk a karunkon, gondoltuk, ez se üldözhet el minket, egy kis víztől nem riadunk vissza. A körülöttünk állók is hasonlóan gondolhatták, mivel a tömegből ekkor még senki sem indult el. Hirtelen, szinte a semmiből, elemi erővel csapott le ránk a vihar. Hatalmas széllökések, ezzel egy időben pedig olyan zivatar alakult ki, hogy akkor már nem volt más választásunk: tudtuk, innen minél gyorsabban el kell mennünk. Az emberek egyik része a messzebb levő aluljárók felé futott, mi az Erzsébet híd alatti átjárók felé indultunk. Óvatosan, ám tempósan lépkedtünk, nem akartunk ugyanis senkit fellökni és azt sem szerettük volna, hogy mi elessünk, mert akkor a menekülő emberek eltaposhattak volna. Addigra nem csak a petárdák robbantak felettünk, a mennydörgés és a sikolyok, kiáltások is egyre hangosabbak lettek. Pánikszerű állapotban húzódtunk egyre beljebb a híd alatt levő embertömegbe, hogy kevésbé érjen a sok apró kavics (és még ki tudja, mi), amit a szél fújt a szemünkbe nagy sebességgel. Az első néhány perc félelmetes volt. Rémült arcú emberek mindenütt. (Akkor meg is fogadtam magamban, hogy soha többé nem nézek katasztrófafilmeket, olyan érzésem volt, mintha süllyedő hajón lennék, vagy Pestet bombáznák.). Magunkban fohászkodtunk, hogy legyen vége minél előbb a viharnak. Eltelt tíz perc, az emberek hangulata oldottabb lett. Az egymásra talált családtagok és barátok halkan beszélgettek, az egyik társaság jót derült egy sms-en, amit ismerősük írt: „Sajnálom, hogy nem lehetek veletek!”. (Ezt valószínűleg még a tűzijáték kezdetén írhatta.). Ahogy csendesedett az eső, útnak indultunk haza, a X. kerületbe. Sokáig gyalogolnunk kellett, mivel a buszok az ünnep miatt másfelé jártak, a metróhoz pedig lehetetlen volt lejutni, az aluljárószint annyira tele volt az odamenekülőkkel, hogy az utcán sorban állás volt még a lépcsőkért is. Több ezer emberrel együtt végigsétáltunk a Kossuth úton, miközben megérkeztek az első aggódó hívások: családtagjaink akkor értesültek a viharról a híradóból. Ázva-fázva, mintegy két óra gyaloglás után értünk haza. Útközben leszakadt felső vezetékek, kidöntött fák, gallyak, cserép és üvegdarabok. Ez maradt a tűzijátékból, ami életre szóló élménynek ígérkezett. Furcsa módon az is lett biztos, hogy erről az „ünnepről” még az unokáinknak is mesélni fogunk. Pályi Ildikó TRAGÉDIA A TŰZIJÁTÉKON A BORZALMAK - AHOGY EGY KUNSZENTI SZEMTANÚ LÁTTA Cikkünk szerzője, Pályi Ildikó vőlegényével Gergellyel