Mogyoród - Mogyoródi Hírek, 2012 (23. évfolyam, 1-12. szám)

2012-03-01 / 3. szám

MOGYORODI HÍREK­ ­ < Magyarország NEMZETI DAL Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!­­ A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Petőfi Sándor 18­ 1 in AZ IDŐ, MOST VAGY SOHAJ 1848. március 15-e nemzetünk jelképe. A szabadság, az összefogás és a tettek szimbóluma. Az események megalapozták nemzeti identitásunkat, és irányt mutattak a polgárosodás felé. Aznap korán reggel Petőfi Sándor az ifjúság kávéházába sietett és Vasvári Pált és Bulyovszky Gyulát ott találván, Jókai Mór lakására hívta őket, ahol a 12 ponthoz proklamációt szerkesztettek. Petőfi társaival a Pilvax-kávéházba ment. Itt Jókai felolvasta a 12 pontot és a proklamációt. Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Innen indultak el az előzőleges megállapodás szerint először a jogi egyetemhez az Egyetem utcába. Annak udvarán már egy csapat tanuló várt rájuk. Petőfi újból elszavalta előző éjjel írt költeményét, Jókai pedig fölolvasta a 12 kívánatpontot. Innen az Újvilág utcai orvosi egyetemre mentek. Ekkor már nemcsak az ifjúság vette őket nagy tömegben körül, hanem az utcáról is nagy közönség csatlakozott hozzájuk, mely nőttön-nőtt. Elhatározták, hogy a nép a proklamáció első pontját, a sajtószabadságot saját önhatalmánál fogva teljesíti, amit meg is tett. 10 óra után a siker és a lelkesedés hatása alatt a tömeg Länderer és Heckenast könyvnyomdájához vonult a Hatvani utcába, itt a rend és béke fenntartása tekin­tetéből választmányi tagokat Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János és Jókai Mór küldettek be. A nyomda­tulajdonost felszólították, hogy kívánja-e az el nem kerülhető kényszerítés be nem vártával a kikiáltott tizenkét pontú programot és Petőfi olvasott költeményét cenzúra nélkül ki­nyomatni? A nyomdatulajdonos engedett, és a kívánt iratok rögtön németre is lefordítva néhány pillanat múlva ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, melynek példányai egész délig osztattak ki a szakadó eső dacára szüntelen gyülekező közön­ségnek. Ezek voltak a szabad sajtó első termékei. Míg a nyomtatás tartott, Petőfi, Jókai, Vasvári, Egressy s Irinyi beszédet tartottak a néphez. Ekkor Petőfi negyedszer szavalta el a Nemzeti dalt. Csak délfelé oszlottak el, megállapodva abban, hogy délután az államfogságban levő Táncsics Mihály kiszabadítására mennek Budára. Délután 3 órakor a Múzeum téren népgyűlést tartottak és a Nemzeti dal és proklamáció példányait ezreivel osztogatták; innét a városházára mentek, a 12 pont elfogadását sürgetvén. Később az összegyűlt tömeg átment Budára, s a hatósági épület udvarán zászlóalja köré gyűlve, állhatatosan állt ki jogai kívánatai mel­lett. A Helytartótanács e három pontba egyezett bele: 1. Táncsics kiadatása, 2. a cenzúra eltörlése, 3. sajtóbíróságnak a nép körüli választatása, s egyúttal kimondta, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni, ha azzal maga a nép saját céljai rendes kivitelére kívánna rendelkezni. Zichy Ferenc, a helytartó­­tanács elnöke, azonnal szabadon bocsátotta Táncsicsot, a nép önkezeivel vonta át kocsiját Budáról a Nemzeti Színház teréig, s bevonult a színházba. E nap délutánján kívánta a nép a színházi aligazgató Bajza Józseftől, hogy a színházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett a betiltott Bánk bán adassák elő. Bajza mondta, hogy szívesen tűzi műsorra. A színészek nemzeti színű kokárdákkal léptek ki a színpadra, Egressy Gábor a Nemzeti dalt szavalta, az énekkar énekelte hozzá a Himnuszt és Szózatot. Végül a Rákóczi­­induló mellett oszlott el a nép. Az állandó választmány azonban reggelig együtt ült. A Habsburgok­ azonban nem nézték tétlenül a magyarországi eseményeket, így a di­csőséges forradalmunkat véres szabadságharc követte. Hazánk katonai ellenál­lása azonban az orosz cári hadsereg bevonulásáig sikeres volt. Csapatink a reménytelen csatákat is felvállalták, így került sor többek között a vereséggel végződő temesvári csatára. A magyar hadsereg anélkül sem­misült meg, hogy az osztrák seregek jelentős győzelmet arattak volna fölötte. Görgey Artúr 1849. augusztus 13-án kizárólag az oroszok előtt tette le a fegyvert. A szabadságharc leverésének véres megtorlás lett az ára, de „Habár fölül a gálya,/S alúl a víznek árja,/Azért a víz az úr!" Kokárda A kokárda (szalagcsillag) kör alakú, fodros szélű, nemzeti­színű jelvény, melyet eredetileg kalapra vagy sapkára, a nők esetleg a hajukba tűztek. Franciaországból terjedt el a 18.-19. századi forradalmak idején egész Európában és Amerikában. A magyar kokárdát március 15-én, 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetét jelentő pesti forradalom évfordulóján szokás viselni. A magyar hagyomány szerint a pesti radikális ifjúság vezérei Petőfi Sándor és Jókai Mór szerelmeiktől, Szendrey Júliától illetve Laborfalvi Rózától kaptak kokárdát a forradalom estéjén. A francia kokárdától eltérően nem kalapra tűzték, hanem a kabát hajtókájára vagy mellrészére a szív felőli oldalon. A teljes kokárda mellett elterjedt még a nemzetiszínű szalag viselete is. Jókai Mór így ír a kokárdáról: „... Jelenleg a nemzeti kokárda a reformerek színe, a békés áta­lakulás embereié, mentül nagyobb e toll vagy kokárda, annál nagyobb az ő istenbeni bizodalmuk és megelégedettségök." 1848. március 15-én a pesti forradalom estéjén a Bánk bán előadásán Jókai Mór szónokolt a színpadon, amire így em­lékezett vissza egy későbbi írásában: „Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rab­szolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a három­színű kokárda, a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.”

Next