Rácalmás, 2022 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2022-04-01 / 4. szám
8 Rácalmás Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeleczky Csaba vagyok 1988-ban születtem Budapesten. Budaörsön laktam, itt lettem megkeresztelve, itt voltam elsőáldozó és ugyancsak itt bérmálkoztam. A szüleim ma is itt élnek, nyugdíjasként. Két testvérem van, egy nővérem és egy húgom. Általános iskolámat Budaörsön végeztem. A Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban érettségiztem 2007-ben. Érettségim után kértem felvételemet Spányi Antal Püspök Atyánál, aki a Központi Szemináriumba küldött tanulni. Diakónusként Budakeszire kerültem, ahol újmisés papként is egy évet töltöttem Filó Kristóf atya mellett. 2014-ben Érdligetre kerültem, Maklári István atya mellé, ahol nagyjából fél évet töltöttem el. Azt követően plébános helyettesként Tatabányára, Gedő Attila atya mellé helyeztek. Onnan 2015 augusztusában kerültem Dunaújvárosba, Baltási Nándor atya mellé, ahol közel 6 évet szolgáltam. Most innen nevezett ki 2021. március 15- ével Spányi Antal Püspök Atya, Ercsi plébánosává, Iváncsa és Beloiannisz ellátásával együtt. A helyzet úgy alakította, hogy 2022. március 1-ével pedig Rácalmás- Kulcs és Perkáta Plébániák ellátásával is megbízott Püspök Atya. Aminek örültem is, mivel még a dunaújvárosi évek alatt, Rácalmáson és Kulcson is sokat helyettesítettem, akár szentmiséket, kereszteléseken, esküvőkön, de temetéseken is, így némi ismertség alakult ki ez idők alatt a helyiekkel. Már kiskoromtól pap szerettem volna lenni. Ez olyan gondolat, mint másoknak egyes elképzeléseik, például az épületek tervezése, az informatika felé való érdeklődés vagy a sport. Számomra ez a hivatás éppen ezért nem jelentett lemondást az életemből. Budaörsön negyedik osztályos koromtól kezdtem el ministrálni. Ez engem belsőleg nagyon megfogott, még hétköznaponként is eljártam a templomba ministrálni. A nyári ministráns kirándulásokon, amiket ma is a Szent Tarzíciusz Egyesület szervez, minden évben részt vettem, mert kereszténynek lenni egy közösségben jó. A gimnáziumban eltöltött idő sokat jelentett számomra. Először rádöbbentem arra, hogy nem probléma az, hogy vallásos vagyok. Tudva azt, hogy pap szeretnék lenni, erről senkinek sem szóltam, még a barátaimnak sem, nekik is csak 12. osztályban, az utolsó évben mondtam el. Nem lepődtek meg, sőt támogatták a döntésem, mint otthon a családi kör és persze az egyházközség Varga János plébános atya segítségével. A négy év alatt eltöltött gimnáziumi idő egyben próbatétel is volt számomra, sok kérdés foglalkoztatott. Miért legyek pap? Mi lesz a cölibátussal? A válaszok hosszú idő érlelődése után alakultak ki bennem. Ebben segítettek szüleim is, akik a gondolatomat támogatták, hittantanárom és barátaim. Eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni, ezért jelentkeztem Székesfehérváron Spányi Antal Püspök Urnát. Az érettségi után volt a konkurzus, azaz a felvételi. Budapestre a Központi Szemináriumba küldött a tanulmányaim folytatásához. A szemináriumban ráéreztem az imádság erejére, ha imádkozom valamiért vagy valakiért, az nekem is jó, a világi életemet és a lelki életemet harmóniába tudom hozni. Itt még jobban megismerkedhettem a Katolikus Egyház szabályaival, amit nem neveznék túl szigorúaknak, inkább erkölcsi példaadónak titulálnám. Talán azért inkább nem „divatos” szakma, mert ez elkötelezéssel jár, manapság sok fiatal nem tud elköteleződni, nem tudja eldönteni mihez fogjon az életben. Nekünk papoknak és a keresztény családoknak is ezekben kellene segítenünk őket. Kevesen is választják, mert talán megriadnak egyes tévhírektől. A papi sors mondhatnám, hasonlít a rózsa tulajdonságaihoz. Miként a rózsa a virágok virága, úgy a papság a hivatások hivatása, mivel a pap mutathatja be a legszentebb áldozatot. Ám a rózsának vannak tüskéi is, melyek sebet ejthetnek, így a papi sors sem gondmentes. Nap, mint nap kihívásokkal jár, például: az el nem fogadás a világ oldaláról, mert a pap nem felel meg a világi elvárásoknak, de a pap nem is a világ elvárásainak kell, hogy megfeleljen, hanem Istennek. A szüleimnek sokat köszönhetek, ők támogatták hivatásomat minden téren, nem mondták sosem, hogy legyél pap, hanem amit én szerettem volna, abban ők segítettek előrehaladnom. Ahogyan említettem a pap is családban nő fel, ezért annak sokat köszönhet. Szokták kérdezni voltam már szerelmes? Még nem voltam szerelmes. Bár már érzések voltak bennem. A pap feladata, hogy a testvérekkel legyen, vagyis mindig kéznél lehessen, ha szükség van rá, akár beteghez, akár máshová hívják őt. Magam részéről érzem, sőt tudom, mit vállalok fel, és miről mondok le, hogy nem csupán aggként egyedül maradok, hanem magamat át tudjam adni Istennek és az embertársaimnak. Saját magam is családban nőttem fel, így tudom milyen az, ha az embernek családja van, mi abban a szép, vagy akár nehéz. Saját papságomban azt tartom a legszebbnek, hogy Isten különös munkatársa lehetek a szentségek kiszolgáltatásában és a közösség alakításban. Hivatásunkban a legfontosabb az Úrjézus szolgálata és a krisztusi áldozatvállalás. Egy igazi papnak át kell vállalnia az embertársak mindennapi fájdalmából, szenvedéséből, küzdelméből, hogy odaadóan tudja közvetíteni Isten ajándékait. Erre vállalkoztam, ezért dolgozom, ezért élek. Már volt, hogy megkértek komolyabban lelki beszélgetésre, örömmel fogadtam, és eddig minden esetben tudtam is segítséget adni. Fontos az életszentségre való törekvés. Ez mindannyiunk szótárában egy nagyon fontos szó kell, hogy legyen. Egyesíti az életet a szentséggel. Kapcsolatot létesít az élet és a szentség között. Úgy is mondhatnánk, hogy egyesíti az ember világát és az Isten világát. Kapcsolatot létesít az ember világa és az Isten világa között. Fölemeli az embert. Segíteni akar neki, és nem elnyomni hétköznapi életét. Egy kivezető utat mutat neki a sok szürkeségből. Legyen napirendem olyan, mint a bencések jelmondata: „Óra et Labora”, azaz „Imádkozzál és dolgozzál”. Tudjak kellő időt fordítani Istenre és embertársaimra. Szeretnék jó papja lenni a közösségeknek. Isten kegyelmében bizakodva helyt állni minden feladatban. Szeleczky Csaba Szeleczky Csaba Rácalmás katolikus plébánosa