Szekszárd - Családunk, 1998 (4. évfolyam, 17-19. szám)
1998 / 17. szám
z Jézussal találkozni a templomban... Gyakran elgondolkodom, amikor a templomban a szentmise előtt ülök a padban. Előfordul, hogy valamelyik bejárat felé pillantok és látom, hogy a hívek egy része a templomba lépve milyen módon köszönti a tabernákulumban jelen levő Úr Jézust. Nos, a látvány gyakran elkeserítő, mert vannak köztünk, akik belépve egy kecses „pukedlivel” (könnyed térdfogyasztás) elintézik az Úr Jézus köszöntését. Aztán van, aki mindezt fűszerezi egy egyéni „keresztvetéssel” is, ami úgy történik, hogy az illető háromszor-négyszer megböki a mellét középtájon. Azt hiszem, mindannyian belátjuk, hogy ez kb. olyan, mintha egy földi királynak „hello”-t köszönnénk. Ne köszöntsük „hello”-val az örökkévalóság Királyát, a világmindenség Királyát és a szívünk királyát! Gondoljuk csak meg, milyen nagy ajándék, hogy nap mint nap találkozhatunk Vele, köszönthetjük Őt. Tegyük ezt az Őt megillető módon. Talán érdemes még elgondolkodni azon is, hogy néhányunk közvetlenül a szentáldozás után vajon miért hajt térdet a tabernákulum felé? Hiszen az előző pillanatban magához vette az Úr Jézust, egyesült vele. Ez az a pillanat, amikor rendkívüli módon közel kerülünk hozzá. Ezért tehát teljességgel szükségtelen ilyenkor a tabernákulum felé térdet hajtanunk. A szentmisében egyébként is az oltáron jelen levő Krisztus van a középpontban. Ha ezt próbáljuk megérteni, akkor közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy gondolatainkat arra összpontosítsuk, amiért a szentáldozáshoz járultunk. Koppány Péter CSALÁDUNK Olyan sokszor hangoztatjuk, hogy egyházi évünk legnagyobb ünnepe a HÚSVÉT, de a legszebb, ami közelebb áll szívünkhöz, az a karácsony. Elgondolkodom ezen. Miért van ez így? Miért nem esik egybe szívem örömével az, ami az egyház, a keresztények életében a legfontosabb? Lelkemben hallom az írás szavát: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek.(1 Kor 15,14) Krisztus él! Ezt az örömöt - úgy vélem - csak akko tudom felfogni, ha elveszni látom az életet, amikor szembe kell néznem a halállal, a szenvedéssel, az emberre szakadó kínnalgyötrelemmel, a kilátástalansággal és céltalansággal. Húsvét titkát és örömét nem lehet megérteni a Szenvedés Hete nélkül, melyet a liturgia Virágvasárnapi kezdettel ad elénk. Ezen a vasárnapon már a vér színébe öltözik a pap, végighallgatjuk Jézus szenvedésének történetét, a passiót, szemünk előtt látjuk a tragédiát, az emberi gyűlölet, vakság és butaság gyümölcsét. És ha mi is beállunk a Jézust hozsannázó tömeg közé, aztán apostolként részt veszünk az Utolsó Vacsorán, engedjük megmosni lábunkat alázatosan, kikísérjük a Mestert virrasztásunkkal az Olajfák hegyére, majd Nagypénteken végigjárjuk a keresztutat és tehetetlenül megállunk a kereszt alatt, egyszerre érezzük magunkat bűnösnek és megváltottnak, szerencsétlennek és győztesnek, halálra szántnak és az életre születettnek. Felfogjuk, hogy mit jelent élni, szeretni, megbocsátani, emberi kapcsolatokat ápolni. Rácsodálkozunk Istenre, megsejtjük a titkot: Jézusban megjelent közöttünk az ÉLET. Úgy látom, Húsvétot csak a Nagyhéttel együtt lehet megérteni. A feltámadást és az életet ünnepelni, ennek örülni igazán csak akkor lehet, ha ott voltam a gyötrelemben és a halálban is. Jézus győzelme akkor jelent nekem sokat, a legtöbbet, ha vele jártam a keresztutat is. Nagypéntek nélkül nincs Húsvét, halál nélkül nincs föltámadás. Ezért olyan nagy kincsünk a liturgia, mely megjeleníti, ami ott és akkor történt. Aki át akarja élni a húsvéti örömöt, mint az egyház nagy napját, vegyen részt a nagyszombat esti-éjjeli vigilia szertartáson. Ez a leggazdagabb istentiszteletünk, mely Isten teremtő művét, hűségét, a bűnt és az abból való szabadulást, a halál felett is diadalmaskodó Jézust, az élet örömét, hitünk fényét mutatja meg, vagyis összefogja röviden Isten nagy tetteit, melyeket velünk művelt. Ha azt mondhatom, hogy karácsonykor emberi életet kaptunk, akkor húsvétkor isteni és örök életet. Farkas Béla plébános (vagy Béla atya) Március 16-án nevezett ki a Pécsi Egyházmegye képviselője a Szent József Katolikus Általános Iskola igazgatójává. Tolnai Péter vagyok, 21 év óta működöm a pedagógus pályán. A tanítást a sióagárdi Általános Iskolában kezdtem, majd a szekszárdi V. sz. Általános Iskola, utóbb pedig az Ady Endre Középiskola következett. Pedagógus számára a szorgalmi időszakban történő munkahely változtatás számos többlet feladatot, és nehéz elvárásokat jelent. Volt iskolámban sok kollégámmal jött létre bensőséges, baráti kapcsolatom, az új feladatok azonban elszólítanak. Diákjaim, és a velük való meghitt kapcsolat is hiányzik, ígéretes tehetségeket taníthattam a gimnáziumi osztályokban, és jóra való, bár gyakran nehezen kiegyensúlyozható szakmunkás jelölteket a szakképzős osztályokban. Végzős osztályomhoz a tanév végéig visszajárok óraadóként. Új iskolámban számos feladat várt. Ismerkedem a gyermekekkel, új kollégáimmal, a tantervekkel, az iskola hagyományaival és szokásaival. Ugyanakkor április 3-a után az első osztályosok beiratkozását követően ténylegesen megkezdődik a következő tanév előkészítése. Ezekkel párhuzamosan, minden napnak megvannak a maga kérdései és kijelentései. Szép, és nehéz feladatot vállaltam. Hiszem, hogy a szeretet a legerősebb tanító és nevelő erő a kisgyermekek között. Az igaz, és okos szó megfogan a gyermekek szívében és elméjében, ha azokat a testvéri szeretet hatja át. Az iskola és a családok céljai a gyermeknevelésben, reményeim szerint azonos irányba mutatnak. Erre számos jel és szülői javaslat utal. A tantestületre a tanév visszalévő három hónapjában sok elvégzendő feladat vár. Bízom kollégáim elhivatottságában, lelkesedésében. Közös munkánkra a Mindenható áldását kérem. 1985 óta élek családommal Szekszárdon. Feleségem a Csapó Dániel Szakközépiskola tanára. Fiaink, Dani és Peti a Katolikus Általános Iskola tanulói, leányunk Zsófi, a Katolikus Óvoda kiscsoportosa. Rájuk az utóbbi időben több feladat hárul mint máskor, türelmük és megértő szeretetük nélkülözhetetlen biztonságot jelent számomra.