Váci Polgár, 2023 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2023-05-01 / 5. szám
2023. május VÁCI POLGÁR 9 ágyúnál, hol Bem és Pap álltak, megjelent Petőfi. A veszedelmes helyről a tábornok elutasította, rákiáltván: „Petőfi úr! Semmi keresnivalója itt, menjen vissza.” Bem tökéletesen tisztában volt vele, az egész magyarság szabadságvágya ölt testet Petőfiben, aki elsősorban mégsem katona, hanem költő. A falu végén a Sárpatak folyik, egy karfás híd volt rajta. Ez a híd az, amelynek a költő támaszkodva szemlélte a csatát. 1849. július 31-én délelőtt tizenegy óra tájban halálosan megsebesült Szkarjatyin tábornok, az oroszok vezérkari főnöke. Nyepokojcsickij vezérkari ezredes vette át az irányítást. Bem háromszoros túlerővel állt szemben, a székely lovas üteg minden ágyújának csöve megpattant, a lövegeket hátra kellett vontatni, mert harcképtelenné váltak. Kemény és Dobay segélycsapatai nem érkeztek meg. Bem katonái már kimerültek. Délután ötkor Lüdersz fővezér parancsot adott az általános támadásra. Földrengető dübörgéssel a kukoricásból előretörtek a doni kozákezred lovasai. Széttépték a gyenge magyar harcvonalat. A visszavonulás a már említett Sárpatak fahídján volt csak lehetséges. Bem azonnal felismerte a szörnyű véget, néhány utasítást adott még ki a menekülésre. A tábornok is menekült vezérkarával együtt a héjjafalvi országút felé. Költőnk látta a menekülést, gyalog futott, menekült a héjjafalvi úton. Ugyanis ezen jött Segesvárra, ezt ismerte. Futólag látta Pap Lajos is a költőt. Lüdersz főparancsnok megparancsolta a menekülők üldözését. A főcél Bem elfogása lett volna, de ez nem sikerült. Utoljára életben Lengyel József keresztúri sebészorvos látta. Lengyel Józseftől tudjuk: „...elmerült gondolataiba, mégpedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt.” Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s míg kérdem tőle: mi baj őrnagy, ő nem felelt semmit. Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon percben bonta meg a két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett 300 annyi ellen? Rákiálték Petőfire, odamutatok az eseményre. Ő odamaradt s csak annyit mondott: „potomság.” Továbbá Lengyel sebészorvos leírta a Történeti Lapokban azt a helyet, ahonnan visszapillantott: „ A kisbúni út az országútjában szögellék, a szögellés táján az országút egy dombra emelkedik, mely emelkedés mindenkinek tudomása szerint sokkal magasabb, mint a Lanorok mellett elvonuló országút többi része. Ezen dombról tekintettem én vissza s látni véltem még egyszer s utoljára Petőfit, az országút egy kanyarulata iránt...” Lengyelnek öreg volt a lova, rajta megmenekült. Petőfi futott széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával, délután öt óra után lehetett az idő. Nyepokojcsickij emlékiratában olvasható: maga az orosz vezérkari főnök adott parancsot fél hatkor Fehéregyházán az üldözésre. Az emlékiratból kiderül, hogy a Fehéregyházát elfoglaló Nassani utánusok egy része kapott parancsot az országút megtisztítására. Háromnegyed hat körül indultak s hat körül érhettek oda a báni útbeszögellés és az Ispánkút környékére. A költő a kaptatóhoz /dombtető/ érve talán láthatta is a kanyarból kiforduló üldözőket, ezért a dombtetőtől százötven méternyi távolságban lévő füzes, bokros felé sietett. Ez a bokros-fás rész védelmet nyújthat. Ismerjük, hogy Petőfi fehér inget viselt és ez látható volt. Az utánusok meglátták, körbevették. Ismerve a költőt, nem adta meg magát. Fegyvertelen volt, ezért kézzel védte magát. A többségnek sikerült mellbe szúrnia lándzsával. Ezek a hullarablók kiforgatták zsebeit, lehúzták a csizmáját, válltáskájából kiszedtek mindent, ami benne volt, és szétdobálták azokat. A halott Petőfit otthagyták az Ispánkútnál. Ekkor negyed hét lehetett. A naptár 1849. július 31-ét mutatott. Másnap Heydte báró, aki összekötőtiszt volt az osztrákok, oroszok között, kilovagolt kozákjaival a csatamezőre. Heydte feladata volt a halottak eltemetése, a hadifoglyok kikérdezése és átvétele. Az Ispánkút környékére értek. Az aranyos sisakot, hófehér köpenyt viselő báró először a szétszórt iratokra lett figyelmes, majd a zsinegre fölfűzött kitüntetésre: babérkoszorú, azaz harmadosztályú Érdemtiszttel. Kozákjaival szedette össze a szétszórtakat. Ki lehetett ez az ember? Az, hogy „Bemhez közelálló, az bizonyos, állapította meg Heydte. Ő elmondta a fogságba esett tiszteknek, hogy nézett ki a holttest. Kétségkívül Petőfi lehetett a halott. Heydte ugyancsak érdeklődött az ispánkúti halott kilétéről. Lengyel József, az utolsó szemtanú szintén találkozott a báróval. Beszélgetésükből kiderült, hogy a holttest „alig volt 100 lépéssel idébb, hol utolszor látta” a sebészorvos az országúton futó költőt. Heydte báró leírása Petőfi holttestéről az egyetlen följegyzést adta. Ez az írás csak 1929-ben került elő, mert a Mack-féle összeesküvés iratai között őrizte a Bécsi Levéltár. Az elesetteket a kivezényelt parasztok temették el a Csonta-kerti és az Ördögvögyi-erdővel szemközti tömegsírba. Voltak magányos sírok is. 1849 augusztusában Kővári László történetírót például a parasztok vezették el arra a helyre, ahol valaki elesett. A parasztoknak sem volt sok idejük a magyarázkodásra, az országúton császári járőr tűnt föl, tanácsosabbnak látszott a kis csoportnak föloszlania. A mai napig sem ismerjük, hogy Petőfi hol nyugszik. Petőfi halálhíre a kolozsvári Szabadság 1849. augusztus 7-i számában látott napvilágot először. Az özvegy Szendrey Júlia, Petőfi felesége 1849 telén járt a Székelyföldön Lengyel Józsefnél. Saját maga akart megbizonyosodni róla, vajon férje csakugyan elesett-e az ütközetben.Lengyel nem minden ok nélkül írja róla: „Én ha érdekelve lettem volna, szívesen ajándékozom vala a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai a kedves kis nőt annyira elfoglalták s igénybe vették, hogy tőle nem is várhatnám.” Az özvegy beszélt Heydte báró őrnaggyal is. Szendrey Júliában semmi kétség sem marad székelyföldi látogatása után: „Az egyház kívánságára, részéről terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatában elesett.” - Nyilatkozta írásban 1850. július 21-én a második házasságkötésének napján, Lengyel Józsefre és Heydte báróra hivatkozva. Második férje Horváth Árpád egyetemi tanár. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése, bukása után a magyar nemzet nem tudott belenyugodni Petőfi eltűnésébe, halálába. Heydte báró jelentését ismerte Ferenc József és közvetlen környezete; megnyugodhattak: Petőfi nincs az élők sorában. De ezt titokban tartották. Hadd higgye a nemzet, amit szeretne; hadd ringassa magát illúziókban; s hadd éljék világukat az ál-Petőfik. Az álhírek, legendák sokáig terjengtek: kósza hírek, rémhírek. Akkoriban az országot a szibériai ólombányában raboskodó Petőfi meséje tartotta lázban. Jókai Mór, Petőfi barátja pedig versben háborog „a Kolivár part rettenetes bányáiban” sínylődő költő sorsa miatt. Illyés Gyula, Petőfi egyik életrajzírója 1945-ben a hajdani csatateret bejárta. Erdélyi útjáról írta a „Segesváron” című versét. A Petőfi - kutatók hada már könyvtárnyi irodalmat összegyűjtött. Dienes András - az egyik jeles kutató, aki katona is volt - meghatározta, hogy valójában hol érte a halál Petőfit az Ispánkútnál. Bereznai László