Herkules, 1912. január-december (29. évfolyam, 1-20. szám)
1912-01-15 / 1. szám
Nem értjük a félelmet, mely az ifjúságot a versenyzéstől félti. Hisz a versenyzés ad lelket az önerősítésnek, enélkül sem egyén, sem nemzet naggyá nem is lehet. Az igaz, hogy az ifjúság versenyzését korlátozni kell, de ez könnyebb és hálásabb, mint természetes jogában és kedvtelésében való gátlás. Azután az, ki a nemzet erősödését szívén viseli, gondoljon a pár ezer középiskolai tanulón kívül a nemzet sok millió ifjára, kiknek nem adhatunk a hátuk mögé méregdrága német és svéd tornaszereket. Ezeket a fiúkat pedig épen úgy kell edzeni, mint a kiválóbb helyzetűeket. A sok ezer kereskedelmi, ipari alkalmazott már maga is kezd gondoskodni testi erősítéséről, de a vezetők is tehetnének érdekükben annyit, hogy a népoktatási kötelezettség alatt gyermekeiket a természetes mozgások révén a sportok barátaivá tennék. A ferenczvárosi fiúk legtöbbje országunkra fényt vető győzelmét nem az iskolában szerzett sportkedvből szerezte, hanem a maga igyekezetéből és társai példájából. Mért ne jöjjön tehát az iskola is, hogy a felkelt lelkesedést ő is szolgálja? Mikor ezt megteheti anélkül, hogy az oly sokat fennen hangoztatott általános testképzésnek valamit is ártana. Diákok a sportclubokban. Aradon néhány felsőkereskedelmi iskolai tanulót kicsaptak az intézetből azért, mert pénzt loptak s azt a sportemberek körében eldorbézolták. Ezzel kapcsolatban az aradi középiskolák igazgatóságai szigorúan eltiltották a növendékeket a sportclubok tagságától. E mögött a jelentéktelennek látszó kis híradás mögött diáktársadalmunk egyik súlyos problémája rejtőzik. A sport valóságos szenvedélylyé nőtte ki magát a magyar diákok körében és bizony diákjaink inkább a sportegyletek, mint az iskolai önképzőkörök üléseit látogatják és a tankönyvek helyett a mindinkább terjedő sportlapokat tanulmányozzák. Közben pedig maguk is versenyeznek, footballoznak, úsznak, athletizálnak stb. — a vizsgákkal pedig nem tudnak megbirkózni, nem képesek még az elégségesre föltett lécret sem átugrani. Ennél is nagyobb baj, hogy a testgyakorlást nem a maguk körében űzik diákjaink, hanem a legkülönbözőbb sportegyesületekben. Ott pedig, lévén teljes szülői és tanári felügyelet nélkül, a tornán meg miegyeben kívül mást is megtanulnak az ifjú honpolgárok, megtanulnak dorbézolni, lumpolni és amit testük erősítésében megnyertek a vámon, azt elveszítik a réven. De hogy egyébként is milyen következményei lehetnek az ilyenfajta sportegyesületi mulatozásoknak, azt az aradi eset mutatja. Nem vagyunk az öreg tanár bácsikkal együtt azon az ósdi véleményen, hogy t. i. fusson a ló, úszón a hal, a diák pedig tanuljon, mivelhogy az ifjúság testi erősítésére nemzeti érdekből szükség van. De ezt sem szabad túlságba vinni, azután meg mirevaló az a középiskolai tornatanár, ha arra nem, hogy növendékeinek az iskolán kívül is irányítója legyen. Mert a mostani állapotok tűrhetetlenek. Különösen itt Pesten, de a vidék ebben a dologban is hűségesen utánozza a fővárost. A pesti középiskola három felső osztályában majd mindenki tagja valami cifranevű sportegyletnek. Ha — sportnyelven szólva — nem „fenomén“ az a diák, akkor még csak jut, ha jut egy kis ideje a tanulásra is. De ha „rekorder“, akkor mentse meg az Isten szegény szüleit ... Az első győzelmek teljesen elcsavarják a fiú fejét, mindennap „trainingel“, gyakorolja magát, készül a versenyre. Este azután holtra fáradtan vánszorog haza, vacsorázik, lefekszik. A könyvnek persze feléje se néz. Ha azután eljön a verseny napja, akkor „rekordot javít“, mely esemény magától értetődőleg titulus bibendi és legalább is éjfélig tartó murit von maga után. Hogy azután hány év alatt végzi el az iskolát, az már más lapra tartozik. Van egy gimnazista ismerősöm, aki többszörös úszóbajnok, egyletével a külföld nagy városait sorra megjárta, még Londonba is eljutott. De már háromszor ismételt osztályt és még jó pár évbe kerül, míg leteszi az érettségit. A latinhoz és mathematikához nem sokat konyit, de annál jobban ért az iváshoz és a kártyához. Egyik leghíresebb sportegyletünk tagja. A diákok sportegyleti működése és nyilvánosság előtti szereplése teljesen megérett arra, hogy megszűnjön. Van ugyan a középiskolai Rendtartásnak egy paragrafusa, mely eltiltja az ifjúságot minden iskolán kívüli egylet tagságától. De ez a paragrafus írott malaszt csupán, azért a direktorok szemet hunynak. Hadd töltse kedvét a gyerek! És nem gondolják meg, hogy ezáltal csak kárt okoznak, mert az a diák, ha versenyre készül, nem tanul bizony egy betűt se, azután a sportclubok nem aszkéta szerzetesekből válogatják tagjaikat. Mindent tanul ott a diák, csak jót nem! Egyszerű orvossága van ennek a beteges sportszenvedélynek. Érvényt kell szerezni a Rendtartás tiltó paragrafusának. Két legyet ütünk egy csapásra: megmentjük fiainkat az elzülléstől és visszaadjuk az t