Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
H ELŐSZÓ: magyar ifjúság előtt ime feltárom Petőfi költészetét; mostanáig csak az olvasókönyvekben kaptak abból részleteket. E gyűjteményben nyújtom a nagy magyar dalos százakra menő hazafias, leírós családi költeményeit, és segítségül szólítván a festőművészetet, valamennyi arra kínálkozó verset képben is szemléltetünk. A költeményekkel kapcsolatosan ismertetem a költőt és a szabadságharcot. Petőfi élete úgy össze van forrva a nemzeti küzdelmekkel, hogy róla írván, lehetetlen a szabadságharcot is nem ismertetnünk. Magyar ifjak, magyar lányok, fogadjátok szívesen e kötetet a «Hasznos Mulattató» és «Lányok Lapja» melléklete gyanánt. Harminckét év óta adósa vagyok Petőfi szellemének s hálával vagyok eltelve a Gondviselés iránt, hogy tartozásomat ezúttal is törleszthetem. A 80-as években már nyílt arra némi alkalmam, midőn mint az írók és Művészek Társaságának titkára, az általunk megvásárolt Petőfi-házat éveken át gondoztattam s végül odaajándékoztuk Kis-Kőrös városának örök fenntartás kötelezettsége mellett. A Petőfi-családhoz nagy emlékek kötnek. A költő egyetlen fia, Zoltán, az én szerény hajlékomat választotta, hogy befejezze huszonegy évre terjedő rövid életét. Hozzám jött, nem ugyan meghalni, hanem élni, örülni s előre törni. Lapot szerkesztettem már akkor s ő lett volna annak lelke, vezérlő szelleme, számos dolgozatot közöltem is tőle. De a sors másként határozott. Egy év sem telt el, elfogta a lappangó kór. Betegágyánál megjelent nagybátyja, Petőfi István, nagyatyja, Szendrey Ignác, mostohaatyja, Horvát Árpád, sógora, Gyulay Pál. De a betegeskedő ifjú arra kérte őket, ne vigyék el, hagyják én nálam, mert azt hiszi, az a meggyőződése, hogy az őszinte barátság melegénél biztos gyógyulást fog találni. Szívesen nálam hagyták tehát és ellátták féltett betegüket mindennel: szeretettel, pénzzel, bőségesen. És attól kezdve szakadatlanul jöttek-mentek hozzánk a rokonok. Gyulay Pál minden este oda ült a beteg ágyához, órahosszig beszélgetett, tréfálódzott vele. Petőfi István Békés megyéből felutazott, egész kocsirakomány mindenféle jót hozott s a legmesszebb menő intézkedéseket tette Zoltán érdekében. Az akkori leghíresebb két egyetemi orvostanárt járatta hozzá (Dr. Korányi, Dr. Wágner). Egész vagyonát kínálta, csak mentsék meg öcscsét. Ennyi szeretettel, ennyi áldozattal elértük azt, hogy meghosszabbítottuk életét. És Ő, rózsás reményekkel eltelve, folyvást csak jövő terveiről beszélgetett velem: mint küzdi majd fel magát, hogy méltó legyen atyjához. E szándéka pedig fényesen sikerült volna, mert izről-izre Petőfi-lélek volt ő, nemes becsvágygyal, óriási akaraterővel, tiszta jellemmel, nagy műveltséggel és igazi talentummal. Az a léleknemesség és anom előkelőség, mely arcképéről tükröződik felénk, valóságot mutat: az ő tiszta