Szalay László: Fiume a magyar országgyülésen (Pest, 1861)
4 lobogott a magyar czímer, a nagy király dicsőítésére. „A nap jóformán borús volt — olvasom jegyzeteim között — de én még sohasem láttam oly ifyan szépnek Fiumét, sohasem éreztem oly élénken, mint e pillanatban, midőn az árva magyar tengerpart a magyar királyság alapítójának emlékét üllette, hogy ez öblön, mint küszöbön lép át e nemzet világpolgársága.'''* Lesz aki mondani fogja: vérmesek az ifjú kor reményei. Vagy igen, nekem is úgy látszik, mintha még némi ifjúszamat érzenék e sorokon; de Isten ne adja, hogy az ifjúkor lelkesedésére csak gúnynyal tekintsen a meglett kor embere. S mondjátok meg nekem, nincs-e magában Fiume eljárásában, melylyel, mihelyest a békék kezeiről lábairól leestenek — noha harmincz s egynéhány mérföld választja el tőlünk, s noha közben kissé zsémbes nép táboroz — az anyaország ölelésére rohant; nincs-e azon ismételt felszólalásában, melylyel jogát, hogy az április 2-kán összeülendő országgyűlésen képviselve legyen, igénybe veszi; nincs-e egész magaviseletében szintén némi ifjúi és mégis jogosított hév, melynek örvendünk, melyet viszonoznunk kell? Igenis, Magyarországnak kötelessége kívánnia, szorgalmaznia, követelnie, hogy Fiume már a legközelebbi országgyűlésen velünk, köztünk legyen, még azon esetre is, ha Horvátország csak távolléte által lenne jelen, — kötelessége, mert Fiume édes mienk, mert soha sem volt a Zágrábban gyülésezendő Horvátországnak törvényes alkatrésze. Tartozott-e Heraklius császár idejében, ezelőtt ezerkétszáz s nem tudom hány esztendővel Fiume ama Chrobatiához, melyről a mai horvátoknak oly édesen esik álmodozniok, hogy ábrándjaikban ezen ködképet még