Szalay László: Fiume a magyar országgyülésen (Pest, 1861)

4 lobogott a magyar czímer, a nagy király dicsőítésére. „A nap jóformán borús volt — olvasom jegyzeteim között — de én még sohasem láttam oly ifyan szépnek Fiumét, sohasem éreztem oly élénken, mint e pillanat­ban, midőn az árva magyar tengerpart a magyar király­ság alapítójának emlékét ü­llette, hogy ez öblön, mint küszöbön lép át e nemzet világpolgársága.'''* Lesz a­ki mondani fogja: vérmesek az ifjú kor re­ményei. Vagy igen, nekem is úgy látszik, mintha még némi ifjús­zamat érzenék e sorokon; de Isten ne adja, hogy az ifjúkor lelkesedésére csak gúnynyal tekintsen a meglett kor embere. S mondjátok meg nekem, nincs-e magában Fiume eljárásában, melylyel, mihelyest a bé­kék kezeiről lábairól leestenek — noha harmincz s egy­néhány mérföld választja el tőlünk, s noha közben kissé zsémbes nép táboroz — az anyaország ölelésére rohant; nincs-e azon ismételt felszólalásában, melylyel jogát, hogy az április 2-kán összeülendő országgyűlésen kép­viselve legyen, igénybe veszi; nincs-e egész magavi­seletében szintén némi ifjúi és mégis jogosított hév, melynek örvendünk, melyet viszonoznunk kell? Igenis, Magyarországnak kötelessége kívánnia, szor­galmaznia, követelnie, hogy Fiume már a legközelebbi országgyűlésen velünk, köztünk legyen, még azon esetre is, ha Horvátország csak távolléte által lenne jelen, — kötelessége, mert Fiume édes mienk, mert soha sem volt a Zágrábban gyülésezendő Horvátországnak törvé­nyes alkatrésze. Tartozott-e Heraklius császár idejében, ezelőtt ezerkétszáz s nem tudom hány esztendővel Fiume ama Chrobatiához, melyről a mai horvátoknak oly édesen esik álmodozniok, hogy ábrándjaikban ezen ködképet még

Next