Zerffi Gusztáv: Mozaik (Lipcse, 1844)
A’ lefolyt tavaszelő végnapjaiban egy férfiú megtört szemeit fogát be örök álomra kezeini. A’ barátság’ szent köteléke szorosan füze egymáshoz bennünket gyermekségünk óta. — Ó, a’ magányban élt — ’s vajha tovább élhetett volna annak zavartalan rejtekében] — hazájának, mellynek mozgalmait mindig figyelemmel kisérte. Mielőtt meghalna, egy csomó kéziratot nyujta át, ’s mondá szakadozott hangon: „vedd e’ firkákat, ’s ha mit érdemesnek találsz bennök, nyomasd ki; de nevem’ hallgasd el örökre.“ A’ papirosnyalábot átvettem, ’s miután a' fájdalom’ ’s keserv’ első hatalmas érzései enyhülni kezdettek, átforgatám azokat, és találtam az iratok között több közölhetőt. A’ mit tehát ezennel veszesz, kedves olvasó, úgy tekintsd, mint egy skontuli szózatot, ’s mint hagyományát egy korán hamvadó férfiúnak, kit a’ pártszellem elfogulttá nem tett, és kit egyedül a’ haza ’s igazság’ szeretete vezérelt nézeteiben.