Hét Nap, 2004 (1. évfolyam, 1-51. szám)

2003-12-15 / 1. szám

Csütörtök .y..­­‘éritek ....J.. combat ... Va­sárnap .y Bemutató példány KÖZÉLETI HETILAP Ingyenes 3 Az M6-ostól a Híd­ig - az utak mellett5 Profik kontra6 Adományozni mindig öröm - Karácsonyi8 Supola, a mes­felpezsdül a gazdasági élet - interjú Balsay amatőrök - kultu­körutazás a kistérség településein István országgyűlési képviselővel... vális ki micsoda.... Előszállástól Iváncsáig .... bér történetei... sziről hazajött­em- „Ha rossz döntés születik, itatkozni kell...” Interjú Horváth Istvánnal, a Dunaferr Rt. első elnök-vezérigazgatójával „Nem elég következetes a politika ” - állítja Horváth István egykori elnök-vezér­igazgató leváltásának oka­ként. Két éve jelentős válto­zási folyamatok vették kez­detét a Dunaferr Dunai Vas­mű történetében. Az ötven éven keresztül sikeresen működő kohászati vállala­tot intenzív politikai táma­dások érték, aminek követ­keztében menedzsmentvál­tások sora indult el. A tör­ténésekkel mit sem törőd­ve, a Városalapítók Egye­sületének támogatásával Kanderka Imre néhány kö­zépiskolás diák bevonásá­val dokumentumfilm készí­tésére vállalkozott. Az okta­tási stúdió technikai beren­dezésével olyan filmet for­gatnak, amelyben megszó­lalnak egyrészt azok az ős­lakosok, akik egykoron ér­deklődve figyelték, mi való­sul meg egy politikai dön­tés végeredményeként Dunapentele határában, másrészt ideérkezett város- és gyárépítők mesélnek emlékeikről. A film egyik in­terjúalanya Horváth István, akivel a napokban készült beszélgetés szerkesztett változatát az alábbi írásban közöljük. — Hogyan telnek napjai? Jelen­leg mivel foglalkozik? - Nyugdíjba vonultam és szakértőként dolgozom: gazda­sági, kereskedelmi valamint munkaszervezési témákkal fog­lalkozom. - Átesett egy igen súlyos beteg­ségen. Lehet erről kérdezni? - Az oka számomra egyértel­mű: nem elég következetes a po­litika. Megrázott, hogy minden kérdésben elfogadták a vélemé­nyemet, s azt követően semmit sem tettek a szerint. Már a máso­dik kormánnyal jártam így, s ez annyira megviselt, hogy házior­vosom azonnal kórházba utalt. Nem mondtam fel a korábbi tár­sadalmi tevékenységeimet, és az Akadémiai munkámmal folytat­tam azokat. A professzor úr el­jött az első ilyen foglalkozásra, és áldását adta a munkára. Azóta egyre inkább bővül a köre fel­adataimnak. Senkinek az alkal­mazottja nem vagyok, de bedol­gozom különböző cégekbe. Ne­hezen tudom visszautasítani a kéréseket, mert látom, hogy gondjaik vannak, tapasztalathi­ányban szenvednek, nem ismerik a világpiacot. - Néhány esztendővel ezelőtt még a Dunaferr elnök-vezér­igazgatója volt. Felmentették. Valójában mi is történt? - Harminchat évet dolgoztam a Dunaferrnél. Mindvégig fon­tosnak tartottam, hogy Magyar­­országon az acélgyártás megma­radjon, és ebben a Dunaferr ját­szotta mindig is az első szerepet. Az emberek hozzászoktak Duna­újvárosban ahhoz, hogy nyugod­tan élhetnek, nem éri őket kelle­metlen meglepetés, ezáltal a vá­ros is jól működött. Tudtam, hogy a magyar gazdaságra is ki­hat a Dunaferr tevékenysége, so­kat tettünk annak fejlődéséért. A Dunaferr bezárásával az egész magyar gépipart, feldolgozó­­ipart, építőipart veszteség érné, a sorsuk kérdőjeleződne meg. Egyik felmérés szerint három­­százezer embert érintene Dunaferr sorsa. Visszatérve a a kérdésre, nagyon egyszerű ok miatt kellett felállnom, de ezzel most nem foglalkoznék. - Beszéljünk a múlt után a kez­detekről. - Az egyetemen a dunaújvá­rosi szobatársam a kollégiumban említette, hogy a Dunai Vasmű­ben társadalmi ösztöndíjpályáza­tot írtak ki. A pályázatom ered­ményes volt, s 1963-ban szerző­dést kötöttem a Dunai Vasművel. Onnantól kezdve minden nyáron itt voltam gyakorlaton, de úgy, hogy kidolgoztam az egész nya­rat. Végleges állományba 1966- tól vettek. Fizikaiként, váltómű­szakban kezdtem dolgozni. folytatás a 2. oldalon „Sramkó nélkül nem vállaljuk!” - mondták már Táborfalván Tényleg „csak” logisztikus az iraki parancsnok? Két gyermeke és felesége várja itthon Sramkó Mátyás alezredest, a magyar kato­nai kontingens Irakban, Al Hillában missziós szolgála­tot teljesítő parancsnokát. A hatvanhatos születésű tisztről sajtóberkekben már közismert: nem szereti (én tudom: utálja!) az újságírókat. Hogy mégis sikerült megszólaltatni, abban föltehetően a vele és munkatársaival kialakított közvetlen és őszinte kap­csolat is segített. Mert egy háború az más, ott az arcá­ba néznek az ember gyer­mekének, ha akarja, ha nem. - Megfordul-e egy főiskolát végző tiszti növendék fejében, hogy valaha is missziós felada­tot lát majd el? Lehet-e a legve­szélyesebb küldetésekre készül­ni? - faggattuk. - Természetesen. Amikor el­döntjük, hogy katonák leszünk, vállaljuk a főiskolát, a felkészí­tést, akkor arra készülünk, hogy élesben is vállaljuk a hivatásun­kat. Irak most egy éles szituáció. Az, hogy ennyire speciális, en­­­nyire komoly feladatnak lehetek szereplője, természetesen, akkor még fel sem vetődött bennem. Nyolcvannyolcban, amikor a fő­iskolát elvégeztem, még más el­vek szerint tanultunk. Az idő múlásával, a feletteseinek az ér­tékelésének tükrében, megfordul a fejében, hogy egyéni, egyedi területeken is bizonyítsunk. A legtöbben úgy gondoljuk, hogy igen, képesek vagyunk megfe­lelni a kihívásoknak.­­- Pályakezdőnek fontos az első munkahely. Hogyan emlékszik az első szolgálati helyre? - Baján kezdtem. A család­­alapítás is ide kötődik, nagyon kellemes emlékeim vannak az első főnökömről, akire tisztelet­tel gondolok, mert felismertette velem, hogy képes vagyok bizo­nyos dolgokra. Kihozta belőlem azt, ami szükséges a sikerhez, a feladatok megoldásához. Na­gyon szerettem Baján lakni, ott van az első baráti társaságom. - Bajai halászlé? - A világ legjobb étele! - Logisztika? - Már a főiskolán a szállí­tással foglalkoztam, ez a szak­mám. Talán pont az én pálya­kezdetemre érvényes, hogy a honvédségnél nagyobb hang­súlyt fordítottak a szervezésre. Akkor, amikor az anyagi-tech­nikai integráció végbement, s különböző fokozatokon keresz­tül eljutottunk odáig, hogy a jól szervezett logisztikára a hadse­regben is szükség van. Nem minden, de sok múlik rajta. Ezt követően kerültem akadémiára, majd Hódmezővásárhelyen folytattam­­ szintén kiváló csa­patban, jó kollégákkal. 1996 ja­nuárjában, itt kezdődött első külszolgálata Okucaniban.­­Motiváció az, ha elterjed az emberről: „Na, ide tették, hogy rendet rakjon!”­­ Ilyesmivel nem találkoz­tam. Nem ezért kerültem oda. Talán demagógnak hangzik, de így van: tervszerűen kerültem oda. Elődöm odakerülésemmel ment el tanulni, Baját pedig köz­tudottan leépítették. folytatás a 4. oldalon Előhang az Olvasóhoz Sikerrel aligha bíztató vállalkozás néhány sorban útjára bocsátani egy lapot. Az udvariasságon túl az elvárt optimiz­mus, ami köszöntőjében a jövő év egyik keresett, olvasott lapjának ígéri a Hét Nap-ot. A meghirdetett közéleti szándék a használhatóságot - sok jó és igaz hírt, információt - kínál a dunaújvárosiaknak és a térségében élőknek. A közösségi program az írások időtállóságát feltételezi. Olyan kísérletezést is vállaló csapat állt a szerkesztőség soraiba, akik az alapos helyismereten túl, szakmailag is képzettek. Az oldalak, a rovatok tematikussága mellett, mindig kíná­lunk helyet a személyesebb, olykor szórakoztató kikapcsoló­dást jelentő műfajoknak. Azzal kerül januártól - reményeink szerint - mennél több olvasó kezébe a lap, hogy elfogadható tükröt tart a város és környéke hétköznapjai és ünnepei elé. Nem kitagadott vállalkozás a kritikai szándék sem. Aján­latként egy új szakmai tízparancsolathoz: legyenek írásaink bátrak, objektívek és felelősségvállalók. A kockázatnak csak az egyik fele van munkatársainkra bízva, az összes többi már az olvasói fogadtatáson, a visszajelzésen, a tetszésen múlik. Kedves Olvasó! Annyi mindent mondtunk, írtunk már az eljövő 2004-es esztendőről. Tervek, programok, élmények, munka, amire várunk. Mi ezzel a lappal vágunk neki. Legyen a siker, az eredmény közös, mindezeket együtt kí­vánom valamennyiünknek. Jován László Reszketek picinykét Aztán elindul a gondolat, hogy megtalálja azt a néhány írástudót, akik tudják, akik bizonyságot szereztek, akik már fenntartások nélkül hiszik... Üres a jászol. Közben az Angyalok ülnek, figyelnek, pisszenésnyi szünetet hullong a hó. A várakozásnak rövidesen vége. És megtörténik. Megtörténik akkor is, ha történetesen az írástudók szeretnék eltitkolni az egészet. Már nem lehet, a Csoda - mindenki tudja - megjelenik. Tudjuk, a várakozás nem üres szólam. A várakozás meditáció, a jóságra való készülés, a nyitottságra való alkalom. Alkalom arra, hogy a szeretet mindenkihez utat találjon. A szeretet nem új üzenet, nincsen hírértéke, nem beszélnek bele a különösen fontos személyek. A szeretet fény. Világít, tehát: Világ. A mi világunk, mert a fény nem válogat, nem különböztet meg bőrszínt, nem vizsgál genetikai alapokon. Vagy van, vagy nincsen. A jászol üres. Reszketek picinykét. Ki sem ejtem a számon, hogy Karácsony, de tudom: vala­mi most sokkal erősebben, békésebben, alázatosabban, kegyelemmel teljesebben lengi körbe az évente beköszöntő alkalmat. Hétköznapi börtöneink kapui kitárulnak, a várakozás a végéhez közeledik, és megtörténik a csoda. Mert már nagyon akarják, hogy megtörténjen, s hogy ne legyen szükség annyi hazug írástudóra.­ ­Pálinkás István­ fotó: Kis Péter

Next