A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-03-16 / 11. szám
lát, megérti a dolgok és jelenségek okozati összefüggését, belát a tények aljáig. Látja az embert egész csontvázával, látja a természetet egész genezisével, látja a tanulmányozott népet történelmi fejlődésével, az egyedet psychologiájával. Keresi a «miért»-et és a «hogyan»-t. A mellett ő is, mint a franczia, legtöbbször megérti a látható világot. Ilyen az a magyar is, ki előtanulmányokat tett utazására. Mi is mindenre fogékonyak vagyunk, de hát nem mindent találhatunk ki. Néhány igen érdekes, fogékony lelkű magyar utazót találtam már — — Azonban! Azonban tulajdonkép a magyar utazók másik categoriája jellemző mi reánk nézve, s ezek vezetnek át egy más nagy csoportra, amelynek megítélésénél nem a fajra, hanem a módozatra s a célra voltunk főleg tekintettel. S ezen csoport első categoriájához (ama bizonyos magyar utazókat is ide számítva) tartoznak azok, kik az otthont keresik — másutt. Ezek kétségbe vannak esve a fölött, hogy a szentföldön nincs túrós csusza, hogy Párisban nincs derékaljas nyoszolya, mint Kecskeméten, hogy Cairoban nincs czigánybanda. Nem látnak rendesen semmit, mert tekintetök mindig haza felé van fordítva. Nem ismerkednek meg után senkivel, külföldön is mindig honfitársaikat keresik; szinte azért utaznak, hogy drága pénzen, nagy bajjal azt találják meg, amit már otthon rég megelégeltek. S ilyen van sok franczia is, kivált párisi. A pyramisokat az Eiffel-toronyhoz hasonlítva kicsinynek, semmisnek találják, Paulust óhajtanák hallani Luxorban, két kilométernyire a karnaki nagyszerű romoktól, a boulevardok után sóhajtoznak a Bosporus partján, lenéznek mindenkit, aki nem franczia, nem ismerkednek meg senkivel s igy végtelenül unják magukat, mert — hiszen önmagukra vannak utalva. Legtöbbször ezek aztán egyúttal hiúságból is utaznak, azért, hogy elmondhassák, hogy «itt és itt voltunk, ide és ide megyünk». A fő dolog ezeknél nem látni, hanem elmondani, hogy «láttunk». Igen furcsa csoportjai az utazóknak azok, kik takarékoskodás szempontjából utaznak. (Igen sok angol s kivált amerikai ilyen.) Messze-messze földre mennek azért, mert azt, amit otthon dollárral fizettek, azt megkapják egy frankért Párisban és egy márkért a Spree partján. Folyton számolnak, törik a fejeket, hol a legolcsóbb, mi a legjutányosabb. Vasúton, hajón, a világ legszebb pontjainál szoroznak és osztanak; egyébről mint szállodákról s azok szobaárairól beszélni alig tudnak. Vannak aztán kiket a tudományszomj visz utazni, vannak, kiknek fejét Stanley forgatta el s folyton Afrikát fedezik fel, vannak, kik meghalni mennek messze útra. Úgy mint a sebzett farkas, mely elbujdosik, ha halálra sebezték, s elhagyatva adja ki páráját. Vannak mániában utazók . . . kiknél rögeszmévé vált a helyváltoztatás. Ezek egy helyt nem bírnak soká maradni, mindig az újat, az ismeretlent keresik, nem ismernek a kóborláson kívül élvezetet. Nem tudnak hazáról, családról, otthonról semmit. Czél és irány nélkül. . . folyton előre! A legtöbb ilyen «bolygó zsidó» angol, ki czipeli keresztjét: a spleen-t, yachton, vasúton, kocsin, lóháton, szamáron és tevén. Ki menekülne valamitől. Valamitől, ami pedig mindig üldözni fogja, jusson bárhová, legyen bárhol — mert ez a valami: ez önmaga, és önmagának futó, kétségbeejtő árnya, a mely reá nehezedik, soha el nem hagyja, mely a napfényen nő s az éjszakával nem hagyja el, a mely vele marad, örökre, örökre! E categoriához fel kell említenem egy speciális esetet, mely az angol utazási viszketegére annyira jellemző. Cairoban él egy gyönyörű szép, s roppant gazdag angol nő, olvasott, érdekes, mint a milyen kevés angol asszony akad... Ez a subtilis lady tudják, mit tett? Nos, ez a szép aszszony már nem is utazik. Annyira kifejlődött nála az utazás ösztöne, hogy utazás helyett a — mások utazását könnyíti meg. Egy kerek milliót ad ki egy szállodára — a saját és a mások örömére, amely a pyramisok alatt diszlik, így akarván megszerezni utazótársainak azt, ami az utazás alatt mindig és mindenütt hiányzik: az otthon, a «home» kényelmét, meleg tűzhelyét, örömeit. Egy milliót ad ki arra, hogy egy olyan szállodát építsen, amelynek legnagyobb és fő jellemvonása az, hogy egy cseppet sem hasonlít a szállodához. Egy angol élet utazási tapasztalatait tőkésítette e tündérvárban, egy korszak kényelmeit adta vissza hotel formájában. Ez, azt hiszem, már a kóborlási ösztön utolsó sava. De mégsem. Akadt egy utazó, ki túltett rajta. Egy utazó, ki eddig folyton utón lévén, megérthette e csodálatos asszonyt s intenzióit. Annyira bámulatba ejtette ez az ötlet, hogy leejtette bőröndjét s igy kiáltott fel : «Nem utazom többet.» Letelepedett a Mena House-ban (ez a csuda szálloda neve) a nélkül, hogy bolygó-hollandiskodásának egy Senta vetett volna véget. íme, eddig juttathat az utazási mánia egy török utazót. És még két fajáról az utasoknak .. . Látom az egyiket, azt, ki kibontakozik családjának ölelő karjai közül, elhagyja a nyugodt, boldog tűzhelyet, elvál hazájától, mindazon helyektől, amelyekhez énjének egy része is van kötve és elindul . . . megy messze, messze tájakra, tavasz verőfényét, napsugarát, gyógyulást keresve. Látom az enyészetet szemén keresztül, érzem érvelésének gyöngülését (hiszen a szivét otthon hagyta!). Látom szemében a távolságot, mely otthonától elválasztja, a magányt, az elhagyatottságot, látom, hogy közeledne az emberekhez, kik azonban nem érnek reá megállani, folytatják útjukat, különben is félve a szenvedéstől. Ajkain vércsepp... szemének kihalt a fénye, befelé fordult a tekintete, a bejárt világ már nem bírja érdekelni. Kiszáradt vándorbot a kezében, amelyen zöld leveleket fakasztott a lelke mélyén lappangó remény végső sugara. Érzi-e a szegény utazó, hogy rálépett az enyészet országútjára ? Amott pedig egy pár ember —ezek is úton. Az asszony reáhajlik a férfi vállára . . . Hallgat mind a kettő, néznek . .. nézik a külvilágot, amely rózsaszínben fürdik előttük, de amelyet azért nem látnak. A bejárt helyekre lelkek boldogságát lehelik: egyik hely csak olyan, mint a másik. A valóság álommá válik a lelkükben, az álom, amelyet egymás keblén álmodnak, valósággá. Utazásukban az egymás lelke érdekli őket csak ... a nagyvilág összefolyik előttük, mert egy más igazabb világ él a lelkükben ... Az asszony reáhajlik a férfi vállára . . . előttük nyitva a paradicsom. Narancsvirág fakad havas csúcson, dalos pacsirta száll a jégmezőkre, holdfény törte át észak ködeit, gyümölcsfakasztó nyárra olvadt a fagyos karácson hava, mert a Szerelem útra kelt s útja a végtelenség felé vezet . . . . * * Senkit sem lehet könnyebben megcsalni — még a nőket és a fejedelmeket sem — mint a lelkiismeretet. Jean Paul.* Megbocsátunk azoknak, akik minket untatnak, de nem bocsátunk meg azoknak, akiket mi untatunk. * La Rochefoucauld. A jellem csak megrögzött szokás. Plutarch.