A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-01-26 / 4. szám
59 Sír előtt. — Feleletül Vajda Jánosnak.■ Köszöntelek, szomszédos életemnek Innenső kis mesgyéje : sírgödör ! A gondolat, hogy nemsokára benned Fogok álmot álmodni, nem gyötör. Mi a halál ? Romlása az egyénnek, De örök életünknek sohase’! Szerepcsere. Ki hinné, hogy a létnek A halál legyen épen fűszere? És mi a sír ? Titkos, kis öltözője A nyűtt anyagnak, mely pihenni tér, Hogy ébredéskor, fris ruhába fűzve, Szeressen, éljen, haljon semmiér’ ! Ó, árva mester, kinek itt e földön, «Vesszőfutás» volt egész életed; Minek fordulsz irtózva el a rögtől, Mely új alakban fogan tégedet? Ki tudja, milyen lesz szülő jövendőd ? Tán szebb, nemesbbé válsz mint azelőtt; Tán piros rózsa serked a szivedből, És szinaranynyá tömörül veled ! Ebeczkey Béla. Úgy volt, hogy éjfél felé, mikor odaát a fűzértánczra került a sor, egyszerre vad, erőszakos csattanás zavarta meg a nyaraló csendes szendergését. Liza szobájában lövés dördült el! Rémült sikoly hangzott át a hosszú szobasoron, dúlt arczú nők futkostak, végre befeszítették Liza szobaajtaját. A leány zokogva és elfödött arczcal vergődött a kereveten. A szőnyegen ama buldogrevolver feküdt, melyet a szeles Árpád szokott ágya mellett tartani, hogy visszaverje vele a bakonybeliek esetleges támadását. Orvost, hamar orvost! Az orvos megjött, egyenesen a bálról jött. Frakkja gomblyukába fehér aster volt tűzve, hóna alatt klakkját tartotta. Szálas, fiatal alak, kissé túlizmos vállakkal, szabályos metszetű arcza barna és komoly, mintha érczből volna öntve. Egy futólagos pillantás Liza karjára, melyen piros karczolás látszott, meggyőzte, hogy nincs vészélz, — ezért a leány anyjára fordította figyelmét, kit beteggé tett a rémület. Később a cselédet a fürdői gyógyszertárba küldte egy csipet karbolos vattáért. Addig is egyedül maradt a sebesült mellett. — Mért tette ezt? kérdezte hevesen. A leány persze nem felelt. Szenvedélyes lelkében most már felülkerekedett a dacz. Azért is meg fog halni. Nem mozdul, nem szól, egy helyben marad, míg valahogyan magától meg nem hal. — Nem felel? Azért sem! A doktor vakmerően fölemelte Liza állát, — a leány arcza vérvörös volt, szemeit erősen lehunyta. Most már a doktorból kicsattant a visszafojtott méreg, azzal a gorombasággal, mely úgy látszik szabadalma a doktoroknak, mondta: — Tudja mit? Maga egy ostoba gyermek! Liza kissé fölszisszent, de nem mozdult, csak szája széle rándult meg, mintha nagy kedve volna sírva fakadni. — Meg akart halni, mert nem jött meg a ruhája? Váljon minő arczcal állt volna teremtője elé ? Lássa, maga nevetséges volna, ha nem volna annyira szánalomra méltó. Liza most már megszegte fogadalmát, megszólalt: — Mit akar? Menjen tánczolni! — Liza! — Menjen, menjen, — a szép Maróthyné várja. — Liza! Mi közöm Maróthynéhoz ? — Nem bánom, tánczoljon vele annyi négyest a hányat akar. — Én — négyest — Maróthynéval ? — Nem vele tánczolta az elsőt is ? — Nem, hisz magát vártam. Maróthyné a fürdőorvos assistensével tánczolt . . . Tehát a másik doktorral! Kútforrásaim itt ellentmondásba keverednek. Az egyik, Árpád, azt állítja, hogy midőn belépett Lizához, a doktort a szőnyegen térdelve találta; a cseléd ellenben, ki ugyan e pillanatban visszajött a gyógyszertárból, azt vallja, hogy a fiatal tudós a seb vizsgálásába volt merülve. Tény, hogy mikor reggel lélegzet nélkül a nyaralóba siettem, a sebesült épen azzal volt elfoglalva, hogy Girardi kalapjára új szalagot várjon. — Liza, igaz az mit hallottam ? — Mit hallottál? kérdé a legártatlanabb arczczal. — Ami az éjjel történt . . . A leány fehér fogait mutatta. — Igen, a doktor megkérte a kezemet. — Csodálom a doktort, — én nem vennélek el. Igazán, nagy ideje volt, hogy okos férjet kapjon! Hotel-élet. — Kairói tárcsa. — Irta : JUSTH ZSIGMOND. «Itt minden conventió». Ezt a lesújtó frázist lehetne ama nagy épületek homlokzatára biggyeszteni, amelyeket, nemzetközi elnevezéssel, grand hoteleknek mondanak: Szent-Pétervártól Melbourneig. Conventionális a frázis, a melylyel itt ember emberrel közlekedik, conventionális az udvariasság, melylyel e semmit mondó frázisokat kisérik, conventionális az egyik ember érdeklődése a másik iránt, conventionális a ruha, melyet a benfentesek az ebéd órájára felöltenek, conventionális a fagylalt, mely csütörtök és vasárnap rendesen megjelenik s conventionális a sápadt mosoly, mely a mondottak és hallottak iránt egy cseppet sem érdeklődő ajkak fölött játszadoz. Aztán meg minden tucatszámra megy itten. Minden tuczat-készítmény, a tárgyakat tuczat-számra számítják, a gondolatokat gyárilag bocsátják széllé. Tuczat gondolatok tuczat agyban! És az emberek c íme az első tuczat — angolné. Ott kuporodnak egymás mellett a női salonban. Oda menekültek tán azért, hogy ne tűnjék fel senkinek, hogy férfi nélkül lézengenek. Hasonló ruhák, hasonló frizurák, egyforma mosoly az ajkakon, egyforma óriási fogak a szájban, hasonló nagy lábak és nagy kezek, veres könyvek a veres kézben, hasonló eszmék hasonló közhelyek formájában kifejezve, hasonló utazási viszketeg, amelynek közös czélja: férjet minden áron! Ha megszólítod őket, mind a tizenkettő egyszerre lesüti szemeit s el fog pirulni, így sütötték le szemeiket, így pirultak el a pyramisoknál, így a bombayi grand hotelban, így az Azur partján, így mindenütt, hol nem akadtak férjre. És pedig mind, mind, az egész tucat tud énekelni, angol dalokat angol nyelven (óh!), könyv nélkül tudja a bibliát, tagja vallásterjesztő társulatoknak, elolvasták Bede Ádámot, tudnak hét mondatot francziául s kettőt olaszul (mint húsz évi folytonos utazás eredményét), megnéztek mindent, láttak sokkal kevesebbet. Halk hangon illedelmesen beszéltek olyan mosolylyal, mintha medveczukrot szopogatnának és mégis, mégis hajadonok maradtak.