A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-04-12 / 15. szám
■ , - ---- 231 “ r — : - : ’--—---------•——r‹- ·3›sörgők. Irta : JUSTH ZSIGMOND. A nyitott ablakokon beviláglik Tangies a hold sugaraiban fürdő arabnegyede. Lábaink előtt a nagy vásártér, a Soko, telideszeli alvó, nyugvó, kef-et pipáló vásárosokkal. Messziről-messziről lassú, egyhangú dallamot hoz idáig a lágy márcziusi szellő, fehér házak még fehérebb terrássai, ezeken fehér burnuszba burkolt alvó arabok, csillagok miriádjai felettünk. Egy dervis halk imája hangzik alulról a tengerparti városból, narancsvirágillat telíti az ájert, a »narda és bülbül madár« birodalmában vagyunk . . . »Rule Britannia!« — Benn a házban angol-amerikai világ — amelynek semmi köze a Kelethez. Csak három asszony s vagy húsz férfi. Csodálatos anthithesis. Az asszonyok mind a hárman Worth hívei. A számos szőke, Greme ecsetére emlékeztető fej, messze visz innen a West End és a Fifthy Avenue világába, messze a coloniáktól, messze a gangesi sártól, piszoktól, messze mindattól, ami de facto előttünk van. Mind a három üvegházi növény, mindhárom távol született attól a talajtól, amely tulajdokép az övék: az ittenitől. Messzi nyugat csodálatos termékei, több század finomulásának, művészi érzékének rezultátumai. Egy lehellet szülte, majd a forgó déli szél kapta szárnyaira őket . . . Ott nyíltak ki másnak, mint aminek messze északnyugat éltető levegője szülte . . . Ott ülnek egymás mellett, nyitott legyezőik játékával egész más világba vive át minket, mint amelyet az egész kép kifejez. A férfiak is ,hogy az előbb lezajlott vaddisznóvadászatról éppen hazajöttek, sárosan, magas csizmákban, néhányan piros frakkban, egy skót »highblander« jelmezben. Mind, egytől-egyig azt a szabadságot élvezik, amit csak így s itt lehet élvezni. Nagy gyermekek etán már öregnek született fiatal asszonyok férjei, fivérei, barátai. A sarokban álmos spanyol zenészek, mandolinok, gitárok, tamburicza zizegő zenéje, ellágyult kéjes dallam, amelynek semmi köze ahhoz a becsületes keringőhöz, amit ezek itt tánczolnak. Kering, kering most mind, a három fiatal aszszony. Csipkés ruháikat besározzák a vadászcsizmák, csillogó gyémántjaiknak fénye ráverődik uraik napbarnított becsületes arczára. Néhány férfi együtt tánczol, nincs elég asszony. Kopognak a csizmák, elnyomják a suhogó selyem gyenge neszét, az orosz bőr erős szaga a virágok illatát, a mély hangú nevetés elnyomja a morgó kaczajt, angolamerikai világ ez, ahol még a férfi az úr az asszony felett. Semmi köze a Kelethez, ehhez a coloniális világhoz ; semmi nyoma itt az asszony hatásának e nyugodt, egyenes férfiarczokon. A spanyol bor és zene, a kelet nehéz kábító levegője, mákonya nem hatott ezek szivébe. Friss erős levegő járja át a termet, »mint ha csak a messzi skót hegyekben lennénk.« Most egy gigne-t kezdenek járni, a spanyol muzsikusok még azt is megtanulták. Az egyik kis aszszonyka, kinek gyengéd termetét szinte féltettem előbb férje erős karjai között látni, most odaáll a szoba közepére s ő maga kezdi el a vad tánczot járni: vele férje s férje pár barátja. Emeli lábát, pattog a sarkával, hajlik a dereka, emeli karjait, a férfiak kisérik. Csattognak a tenyerek, megrendül a terem pallója a nehéz vadászcsizmák durva talpa alatt. Néha-néha egyet rikkantanak, akárcsak a germán monda walkürjei . . . s a kis asszonyka mindig velük, szinte egészségesen mosolyogva, nem félve attól, hogy derekát kettéroppantják ezek az erős férfikarok, nem féltve aranyhímzésű piciny czipőbe bujtatott lábacskáit, hogy e nehéz csizmák összetiporják, nem féltve szívét, hogy valamelyik e hatalmas kezek közül összefacsarja. Ő is csak úgy tánczol, érez és sír, mint e férfiak: az a tiszta tűz ragyog ki szeméből, mint a mely a tánczolók szemeiből sugárzik ki, és nem hiába van orchidea a keblén: havasi virág maradt. Mi értünk, kiket tán magával ragadt, semmit sem tehet, mert ahol ő nyitott, ott a hó sohasem olvad sárrá. Gyermek, mint férje s mint gyermek fogja majd sok év múlva unokáit elringatni. Boldog asszony — boldog társa urának — s mindeneknek. Mit tehetnek ezek egy nemzetért? Kérdtem önkénytelenül, én ki annyira idegennek éreztem magamat köztük, hogy mindegyikhez nyitott kézzel közeledtem, mint a lét koldusa, ki mámorosan szívja be azt a léget, amely azért éltet, mert az életet jelenti. Az élet megadta kérdésemre a feleletet. Hogy a gigne elhangzott, leültem a fiatal asszony mellé, ki egyik kezemet erősen megszorította s felnevetett: »Maga azt hiszi, félvadak vagy vadak vagyunk, ugye , . mondja hogy hívják?« Megmondtam nevemet. Akkor a nevemen kaczagott. Nem tudott Magyarországról semmit, de sok egyébről sem. Én róla többet. Férje pár év előtt tengerésztiszt volt. Behívták. Három évre kellett volna elhagynia! A fiatal asszony, akinek fehér kezeiről akár egy költeményt lehetne írni) felcsapott ápolónőnek egy olyan kórházban, hol csak is nők végezték e tisztet. Ugyanez az asszony egyszer ötven ember előtt kijelentette, hogy ha másba találna szeretni — abban a perczben ott hagyja az urát a faképnél s utána megy az »úrnak«. Ez az asszony, úgy éreztem, azok közül való, akik még a »becsületesség« fogalmát sem ismerik. — Hát magyar? Jöjjön, villásreggelizzen holnap nálunk. Charlis szereti a vendéget, én kevésbé, de hát ő az uram, így hát meghívom . . . — Ejnye, ha így hív meg, nem megyek. — Jöjjön, szívesen látom, csak arra kérem ne vigye el tüstént az uramat a bac-ba, nagyon sok whyskit isznak ott az urak. E perczben a nyitott ablakokon pisztolylövés hallatszott, majd utána kettő, meg még egy. Nyugodjanak meg, egyik asszony sem ájult el. Szomszédnőm hirtelen felugrott s csak azt mondta: »Ezek ők«. — Kik ők? — Hát Fenwick-Poole és Mac Ferren. — Kik azok? De már erre az én kis ladym nem felelt, odaszaladt az ablakhoz s nagy izgatottsággal integetett ki rajta. Nagy bajjal kitudtam, hogy a riadalommal fogadott vendégek festők, az egyik amerikai, a másik angol. — Az angol süket, nagyon szeretjük mindkettőt, a legbolondosabb ficzkók a világon! mondta az egyik vadász. A társaság nagy izgatottsággal az ajtóhoz tódult. A három asszony legelői — utánuk a többiek. Pár perczig a jövevény nem is látszott ki a tömegből. Végre kiszabadították magukat karjaik közül. Bemutattak egymásnak. A süket festő neve Mac Ferren. Vagy harminczéves ember lehetett, igen nagy