A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-07-26 / 30. szám
475 — A gyülekezet. — Hát azt se tudja.-------aztán Váradról jön. — Nem én. — Hát azt se tudja, hogy mi a szentegyház ? — Azt tán tudnám. Arról is tud, hogy mi az, Krisztusban hinni ? Most már abban hagyta a kétszeres özvegy a rendezkedést, oda ült a jövevény lábai elé a kis zsámlira, s a nazarenismus örök üdvözítő tanait kezdte el magyarázni neki. Egyszerre, mikor azt vette észre, hogy a tensaszszony bóbiskolni kezd a nagy melegben, hirtelen abbahagyta. »Aztán mi a baja?« kezdte emelt hangon. — Az egyik lábamat tépi a csűz. — Akkor jó helyre jött ide, a bánomi postamester mankóval jött ide, s tánczolva ment haza, a sisomi ispán — — És most egy negyed óráig azt hajtotta, hogy ki mikép érkezett meg a gyapárhalmi utczába, s mikép tért haza. Majd a vendég nevét kérdezte meg. — Becker Milly. — Hát leányzó, még a tensasszony? —Nem én.— Tán özvegy? — Az — — Úgy mint én. Két áldott jó uram volt. Eltemettem őket. Pedig az utolsó hivő volt, mint én magam. Hej pedig csak harminczkét éves vagyok. Hát maga ? — Én, felelte Becker Milly kissé megzavarodva, harmincz. — Ejnye no. Öregebbnek hittem. Persze az út is — — elfáradt ugye ? Nem pihen meg ? — Nem. Előbb kipakolunk. Segít? — — Iogy is hívják a nénémasszonyt ? — Süle Klára, instálom. A homokháti Berthákból vagyok Első uram neve Dimák György volt, a másodiké Süle József, így hát csak Sülé Klárának hívnak, de hívjon Klárinak, Így hitt az uram is (a második). Ezzel pakolni kezdtek. Amíg a kicsomagolt tárgyakat az almáriumba rakták, folyton járt a Klára szája. — És milyen sok hiábavalóságra adta ki a pénzét. Nézzék csak ezt a selyemkapczát Mert ugye az ? Aztán meg hogy ki van ritkítva az alja! Mire jó az teniaszszony ? Milly hamarjában nem tudta mit mondjon. — Hát — hűvösebb, mondta percznyi habozás után. — Az a, de mezítláb még hűvösebb. Krisztus urunk is igy járt. — Én csak nem mehetek mezítláb végig a váradi utczán! — Nem szégyen az. Azt az aranyos fehér lábát is csak a jó Isten gyúrta, úgy mint a két kezét meg az arczát. Erre már Becker Milly nem tudott semmit sem felelni.— Hát ez meg micsoda, mi az Isten csudája ? Hisz olyan mint a kávémasina. — Ezzel majd a homlokomon a hajat sütjük fel reggelenként kondorra — — erre való ez a kis masina. — Ejnye milyen álczás az orczája. Hát miért nem hagyja úgy a hajzatát, mint ahogy az az Isten megteremtette ? — És te miért fonod be a hajadat Klári ?— mondta Milly ingerülten. Most már tegezte háziasszonyát. — Hogy rendben álljanak, mint ahogy az egy igazhivő asszonyhoz illik. Hiszen házatájáról, a kalácsáról, meg a haja állásáról ismerni meg az asszony lelkiismeretét . . . Fésülködni úgy kell, mint mondani, figyelemmel. Kétszer hetenkint megfürdök a Gyopárosban. — Aztán hánykor szoktál lemenni ? — Ha úgy tetszik, lemehetünk mindjárt. Napnyiig takar a legmelegebb a víz, ilyenkor szívja ki a beteg ember nyavalyáját. — Akkor tán hagyjuk így a csókmókomat. Jól becsuktad az ajtót Klári? — Be ám, felelte Klári komolyan, este vagy holnap reggel aztán elvégezzük a kipakolást. Milly megigazította piros kalapját, a ládából selyem kötött keztyűt vett elő, azt húzta az ujjára. Klári meg becsukta szorosan az ajtót és ablakot. Elindultak a tó felé Napnyugtán pihent a kék tó szőllőtől, nádtól sűrűn benőtt partjai között. Habjaiban százakra menő fürdők. Lenn délnek az urak, középütt a parasztok, éjszaki végén a kenderáztatók. Klári a tó közepére vezette Millyt. — Hát itt e között a temérdek sok asszony, férfi között — — de hogyan ? — Hát így, mondta Klári, s egymásután eresztette le derekáról a kerek szoknyákat, s egyszerre csak egy ingben állt a bámuló Milly előtt. — így id én soha. — Ugyan már mit szégyel rajta ? Hisz fiatal asszony még, van még mit bámuljanak magán. Ha még öreg lenne, úgy se volna miért szégyenkezni------nem nézne magára még a ló se! De biz’ Becker Milly nem hajlott a szavára egy világért sem; ő biz egy ingbe be nem megy a vízbe. Holnap bemegy Orosházára s vesz fürdőruhát, úgy hiszi, ott kaphat. — No ha csak az kell, azt a Kerek-tónál kölcsönöznek, mondta Klári és nyugodtan ismét magára rántotta hat kőkeményre vasalt szoknyáját. Elindultak a Kerek-tó felé. Ez csak vagy kétszáz lépésnyire lehet az »anyató«-tól. Kis kerek pocsolya, amelynek még sósabb, iszaposabb a vize. A partjain sátrak azok számára, akiknek igazi fürdőre, s igazi szállodára nem telik. Egy hosszú fabódé végig a parton, abban vagy húsz rekesz. Itt élnek a forró napsugáron, hónapszámra a betegek, meg azok, kik mulatni jöttek idáig. A parton kis Laczi-konyha, szabad napra nyílik, abban néhány beteg tormás virslit költ el és buzgó arczcal mesél valamit. A kis Kerek-tó, tele ülve-------igen, igen, ülve. A tóban pad, pad mellett, ezen pihennek órák hosszat a betegek. Itt egy orosházi igen vastag hentesné, nagy szalmakalap a fején, piros ruha a testén. S így egészen felöltözve ül ott a kis padon, belelógatva lábait a pocsolyába. Amarrább egy irtóztatóan kiszáradt, a köszvénytől csomóba bontott kis emberke ül, mellette hites társa, ki éppen olyan kövér, mint amilyen sovány az ura. Nagy napernyőt tart az asszony, s az alatt haragos piros arczcal leczkézi az urát. Miért? ki tudná. A tó kellő közepén egy beretváltképű ember (színész vagy pap talán) nyakig a tóban, fején ennek is szalmakalap, amelyet rózsaszínű szalaggal kötött meg az álla alatt. Rákvörös már ennek is az arcza, kidültek a szemei, de azért nem mozdul, így áztatja beteg tetemét minden nap egy óráig. Ott egy hosszú keskeny padon egy egész család. Egy orosházi boltos meg a famíliája, vagy hat kis gyermek mind pőre, mind pirosra főtt, mind kívánkozik ki a vízből és nyivákol. A túlparton közel, nagy kofaesernyő alatt egy »tensasszony«, valami kisbirtokos felesége, hálóingben ül, amelynek fehér színét már barnás-szürkére változtatta a mindennapi áztatás. Az ing szalagját azonban gondos kézzel naponta kicseréli. Ma »klaszin« napja van