A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-17 / 3. szám
38 Vigasztalást ad annak, aki vigasztalásra szorul a Krisztus igéi szerint: »Szeretlek, mert szenvedsz, szeretlek, mert szánlak!« És belenyugszik az elmúlásba, mert megértette a Buddha szavát. Ahogy az elmúlást elálmodja : »Nem a martyr édes boldog halála, Kit mennybe visznek égi angyalok, Nem is a hősé, ki felett a mámor Dicsőség szülte napja felragyog. Nem , de a bölcsé, aki halni készül, Mert máskép nem lehet, mert halni kell, A földünknek tartozó végső adóról : A szenvedésről semmi, semmi jel. * És egy fajával is ebben van ereje. Annak egész múltja, jelene, jövője benne a lelkében. Midőn lent járt a békési parasztok közt, higgadt okos beszédüket el-elhallgatva, szavaikon keresztül a saját fajának múltjába lát: »— — — — — Csendesen hallgatom, S a múltakba téved borús gondolatom . Mások is szóltak igy, sok ilyen beszédet Hallottam, mit szivem megértett, megértett. Árván maradt szivem, elszéledtek tőle, Ki idegen földre, ki a temetőbe Magamra maradtam — még sem egész árván, Találok még — ezt az áldott földet járván — Kiknek nyelvét értem, akik hozzám szólnak, Ami elpusztul ma, feltámadhat holnap. — És midőn ez utolsó szavakat kimondta, rányit jövőnkre is. Ó, ki a népet szereti, érti, ki a nép lelkében nem a »mulatságost«, nem az anekdotikust, de azt, ami lényeges benne, ki azt látta meg, ki azt figyelte meg, hogy hogyan él, küzd, szeret s hal meg a magyar paraszt, meglátta benne azt is, hogy még ez anyagból sokat, igen sokat várhatunk. Tán még egy igaz, ősczivilizácziót is, amely magyar lesz, mert ő maga magyar maradt szellemi evolúcziójának minden lépcsőfokán. Annyi öröm szorult bele az anyaföldünk anyagából, hogy mindent, amit kívülről felvett, áthasonított magyarrá. Magyar a Buddhismusa (filozófiájában), magyar impresszionizmusa (leírásaiban), magyar a szíve, az esze, magyar a formája, magyar a szenvedélye — s így magyarok a művei is!* Művészetünk történetében, én azt hiszem, ennek a ma még majdnem ismeretlen fiatal leánynak pályája ott lesz a Jászai Mari babérkoszorúzta diadalútja mellett. Azt hiszem, e két asszony fogja legdiadalmasabban kifejezni azt, hogy a magyar nő, ki a daliás időkben Rozgonyi Cziczelléket és Szilágyi Erzsébeteket adott a hazának, mily erős volt még a XIX. század végén is. Mily erő, mily visszatartott szenvedély egy-egy nyugodtnak látszó szavukban! Van valami görög mindkettőjükben, csak úgy mint a magyar nép életfilozófiájában. A primitív szenvedély amely csak a legritkább pillanatokban tör ki, de amely még a legnagyobb nyugalmukban is érzik, a »túlságos«, a melodramatikus, a színpadias kerülése, soha egy mozdulattal sem sértve meg azt, ami a lélek legmélyébe szépnek van beírva: ez benne van e két női alakunk művészetében. Úgy áll Jászai Mari és Czóbel Minka a népünkhöz, mint Georges Eliot állt az angolhoz, mint egy férfias faj legpregnánsabb művészei.* Ennyi a Czóbel Minka egyéniségéről, művészetéről, amelyről sokkal könnyebb írni, mint életéről. Hogyan írjam meg azt, hogy miként élt, mikor még alig élt. Azzal aligha fogunk Czóbel Minkáról többet tudni, ha elmondjuk, hogy az Orczy Lőrincz dédunokája, hogy ott született a Nyírségen, közel a lápok s füzesek álmoktól terhes világában, amelyeknek ezüstös hamvas tónusai visszaverődnek lelkében. Többet fogunk-e róla tudni, ha elmondjuk azt is, hogy szereti az »ezer tarka hajlongó illatos virágot«, hogy a pusztában csak úgy, mint a városban, az igazat, az egyszerűt keresi. Többet fogunk-e róla tudni, ha leírjuk azt a pár hónapot, amelyet nagyműveltségű szüleivel azok nyírségi kastélyában töltött. Elmondtam, hogy szenvedélyes hegymászó, hogy a mándoki bálok egyik legünnepeltebb tánczosnéja? Ismételjem, hogy ismeri az erdők, puszták rejtelmes világát, mint csak kevesen — elmondtak róla többet, még többet? Vagy pedig azzal végezzem, amivel kezdenem kellett volna e vázlatot, hogy nekünk él, mert a reális élet helyett a szebbet, a jobbat ■ tán igazabbat is, az ábrándok, álmok irreális »életét« választotta! Cannes, január elején. Heten vagyunk uram, heten.... Elbeszélés. Irta : ABONYI LAJOS. (Folytatás.) Nem félelemmel, de valódi részvéttel néztem. Csakugyan bolond szegény.... Különben pedig olyan jóképű, tisztességes ember volna. — De hát kérem, én megyek tovább.... Tessék helyet foglalni, mert ezt kérem az emberi ismeret tudománya szempontjából is érdekes meghallgatni. Alhikmet azt mondja: »Gidensin,... handa bregidensin« dertsin. Giddassum varrni tsenumle. Jedi jadhender jochar. Gél gusferivere. Kaleh jochari túr bonda. Elmondta magyarul. Hova szándékozol? Van útitársad? Magadhoz közel van a hét. Mutasd meg. Emeld föl magadat, itt áll. Most már azután egészen a passziójánál volt. Profeszszor az istenadta, a tárgya elemébe hozta. Magyarázott, ágált. »A hét hasonló ember bujdosik a föld hátán, irtott, rendeltetése szerint. Lehet, hogy sohasem találkoznak egymással valamennyien. De ha találkoznak, a találkozás végzetessé válik arra, aki már hatot látott. S lássa, ez a gondolat az, mely engemet emészt, megöl. Megfogtam kezét. — Ne higgje. Ez mese. — Ez csak valamely bohónak tréfás leleménye. — Nem uram! Ez régesrégi dolog. Ezt mindenki tudja, ismeri, és hiszi, ez még ősidőknek mythikus hagyománya és él, mióta emberek vannak, s azon időtől kezdve, mióta az emberek a tudományokkal komolyan foglalkoznak. Igen sok könyvben megtaláltam ezt az állítást. Alhikmet legjobban megerősített, de még jobban megerősített hitemben azután az, hogy ezt pontosan, ugyanabban a keleti regés színben, egy tudatlan, egyszerű lénynél szinte megtaláltam, egy kártyavető czigányasszonynál__ Uram, ugyanezt, megjövendölte ő nekem. Akkor fog az ur meghalni, mikor a magához hasonló hetedik embert meglátja. Ültében felém csúszott egész bizalmasan. — Érdemes, hogy elmondjam önnek az egész jóslatot.... — Hát hisz ön a jóslatokban ? ,„1.иЖ1У11ШШШШ1. .1.111 IUL .11.1 jJJU.....-