A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-05-08 / 19. szám
301 — Rosz nyelvek beszélik a jó Istenről, hogy az öreg urnak nincsen pénze, hanem ha egy szegényen akar segíteni, elveszi előbb a gazdagtól és azt adja a szegénynek. Isteni hölgyeink sem cselekedtek különben. * X * ф Tavasz ! leborulok fenséged előtt. A hitetlen kor hiába tagadja: történik még csoda. Jön a tavasz és a csodák egész lánczolata követi egymást. A holt kerek megelevenül, élettelen tárgyak megmozdulnak. Ez nem a legnagyobb csoda. Nézzétek minden esztendőben ilyenkor tavaszszal az Akadémia is megmozdul. A dermedt tagokba bizsergő életerő száll. Egy egész hétig sürögnek, forognak, gyülekeznek és oszolnak, tanácskoznak és választanak. — Természet! Tavasz! leborulok fenséges erőd hatalma előtt. IRODALOM. Az akadémia nagyhete. A mi előkelő tudományos intézetünk népszerűség dolgában már annyira vitte, hogy unalmas már a rajta való vicczelődés is. Az akadémia gyűléséről a leghelyesebben a kőnyomatos referál, mely szárazon elmondja, hogy gyűléseztek, pályázatok fölött döntöttek és új tagokat választottak. Ezzel aztán körülbelül el is mondott mindent, amit az akadémia egész évi működéséről mondani lehet, íme az új akadémikusok listája. A harmadik osztályba beválasztották: levelezőtagoknak Genersich Antalt, Török Aurélt; kültagnak pedig Dohrn Antalt választották meg. — Az első osztályba : rendes tagok: Goldzieher Ignácz, Heinrich Gusztáv ; levelező tagok: Csengeri János, Asbóth Oszkár és Rákosi Jenő; kültagok: Setälä Emil, Thomsen Vilmos lettek. — A második osztályba: rendes tagoknak: Láng Lajos, Wlassics Gyula, Pór Antal és Hampel József; levelező tagoknak: Alexander Bernát, Asbóth János, Kolozsváry Sándor, Óváry Kelemen, Réthy László, Vargha Gyula, Fröhlich Róbert, Nagy Gyula, Óváry Lipót, Márki Sándor; kültagoknak: Krones Ferencz és Smolka Szaniszló. Ez a lista nevezetes arról, hogy foglal magában néhány olyan nevet, melyek a magyar irodalomban és a magyar tudományban is szerepelnek. Gratulálunk érte nem e nevek viselőinek, hanem az akadémiának. De nevezetes ez a lista arról is, hogy kiszavazták belőle Simonyi Zsigmondot, aki most fejezte be korszakos nagy munkáját, a nyelvtörténeti szótárt és Marczali Henriket, aki most adta ki nagy művét a legújabb kor történetéről. Az óvatosan haladó karaván úgy látszik, csak tíz év múlva fog e két nagy mű létezéséről tudomást szerezni és szerzőiket majd akkor tiszteli meg az akadémiai tagsággal. Ez idén még csak azt tudta meg, hogy Alexander Bernát tíz esztendővel ezelőtt írta meg az ő Kant-tanulmányát és sietett is őt kebelébe fogadni, minekutána nyolcz esztendőn keresztül következetesen megbuktatták. Az igazság kedvéért azonban konstatálnunk kell, hogy az akadémia néhány modernebb tagja kezdi sokalni az uralkodó klikk maradiságát. A magyar frazeológiai műre kiírt pályázatnál megtörtént, hogy akadt egy érdemes, nagy munka, — melyet néhány másodrangú hibát nem tekintve — a bíráló bizottság nem győzött eléggé dicsérni, de azért a díjra (80 arany, oly summa, melylyel még a papiros, meg a másolás sincs megfizetve) érdemesnek nem találták. Ekkor az egyik akadémikus kifakadt: »Most már magam is elhiszem, hogy tényleg létezik az akadémiában egy kompakt majoritás.« Az akadémia siker minden kritika iránt, de voltaképen már nem is érdemli meg. Csak az a reményünk van még, hogy azok a modern emberek, kik — nem tudjuk miféle véletlen folytán — bekerültek az akadémiába, igazolni fogják a benfentesek aggodalmát és becsülettel fognak majd ahhoz a munkához, melyet a közmondás szerint, az új seprők olyan jól végeznek. A francziák Justh Zsigmondról. Abból az alkalomból, hogy Justh Zsigmondnak »A puszta könyve« czímű novellakötete második kiadásban jelen meg, nem lesz talán érdektelen, ha a »Figaro« ama kritikáját, melyet a könyv franczia kiadásakor írt, megismertetjük olvasóinkkal. Pierre Valdagne írja a következőket : Néhány nap előtt a könyvkereskedők kirakataiban »Le livre de la Pousta« czímű könyv jelent meg, szerzőjeként Justh Zsigmond volt megnevezve. Sokan elmentek a könyv előtt, anélkül, hogy észrevették volna, anélkül, hogy tudták volna, ki az a Justh Zsigmond, anélkül, hogy tudták volna, mi az a »Pousta« és hogy őszinték legyünk, anélkül, hogy meg is akarták volna tudni. A francziák alig érdeklődnek az iránt, ami országukon kívül történik. Abból, hogy minden gyártmányukkal tündökölnek a külföldön, abból, hogy csaknem egyedül az ő irodalmuk táplálja az egész világ irodalmát, azt a következtetést vonják le, hogy a franczia irodalmon kívül egyéb irodalom nincs is a világon. Ebben azonban rettenetesen csalódnak, amit Justh Zsigmond esete, aki a »Livre de la Pousta« czímű érdekes könyvét lefordította, újból fényesen igazol. És hozzátehetjük, hogy Justh Zsimond legkevésbbé sem idegen Francziaországban és Párizsban. Az arisztokráczia és művészet világában sok régi és igaz barátja van. Minden évben vendégünk és csaknem az egész telet Cannesben tölti. Ez a magas, karcsú magyar, szúró és kutató tekintetével, régi budapesti nemes család sarja és Budapesten fényes és irigyelt helyzete van. A kozmopolita alatt, amivé őt a körülmények tették, meg lehet találni a magyart. Legyen bár Párizsban, Cannesben, vagy Palermóban, mindig vissza-visszavágy szent-tornyai tanyájára, az ő pusztájára, ahol a falubeliek és szeretett magyar parasztjai között találja magát. Valdagne ezután leírja, hogy milyen a puszta és a magyar paraszt, azután így folytatja : Ezeknek a parasztoknak az életét, szerelmét és halálát mondja el Justh, színes és elragadó sorokban. Ebben a raffinált, erősen modernista művészben, a nép lelkének mély érzése és filozófiája van meg, mely érdekesen illusztrálja, mennyire közel áll a magyar ember filozófiája a régi görögöknek életvidám, pesszimizmustól ment filozófiájához. Fentebb szóltunk a franczia művészetnek a külföldre való kihatásáról. Hozzá kell tennünk, hogy ez a kisugárzás nem ritkán egyes kiváló intelligenciájú idegeneknek köszönhető. Így tanította meg Justh Zsigmond a magyar czigányokat Maurice Rollinat zenedarabjaira és a czigányok szinte belebolondultak ebbe a csupa idegből álló muzsikába. Úgy, hogy ha az ember Magyarországon jár, nem ritkán hallhatja a czigánybandáktól azoknak a daloknak egyikét játszani, melyeket Rollinat a párizsi zongorákból csalt ki. Justh Zsigmond szenvedélyesen szereti a művészeteket és a zenét, Wagnertől Brahmsig és a népdalokig. Szent-tornyai magányában, a magyar pusztán oázist csinált azoknak a művészeknek a számára, akik vendégszeretetét igénybe veszik. Justh Zsigmondnak már több kötete jelent meg, de ő leginkább a francziák dicséretére vágyakozik, akiknek irodalmát annyira szereti. Azt hisszük, jó volt honfitársainkkal a szerzőt és munkáját megismertetnünk. A Balaton. Vannak emberek, akik ép oly szerelmesek tudnak lenni a természet egy bájos pontjába, mint egy csinos leányba, vagy egy kaczér asszonyba. Velenczének éppen úgy meg vannak a maga rajongói, akár egy dekollerált beautének, vagy a Wagner muzsikának. Sziklay János doktor, aki mellesleg