A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1892-11-13 / 46. szám
739 Eredeti, karakterisztikus melódiák, tüneményes, hatásos instrumentáczió és különösen a drámai cselekmény hatásos kidomborítása képezik , a hírek szerint az uj chef d’oeuvre főerényeit Az előadás is kitűnő volt. A mi intendánsuk is ott volt a főpróbán és reméljük, hogy a flórenczi jeles előadásból a mi javunkra merített tapasztalatokat. Az operaház énekes személyzete most az »Istenek alkonyával van elfoglalva, mely a legközelebbi újdonság lesz. Brünhild szerepét felváltva Szilágyi Arabella k. a. és Györgyné asszony fogják énekelni. Györgyné második vendég-föllépte szombaton lesz a »Borgia Lucretiá«-ban. A tánczkar a »Korrigane« czímű balletre készül, melynek koreográfiai részét most tervezgeti Mazzantini balletmester. Gróf Zichy Géza intendáns Flórenczbe utazott, Mascagni új dalművének, a »Rantzauk«-nak első előadására. Filharmonikusok. A filharmonikusok szerdán tartották második hangversenyüket, meglehetős nagy közönség előtt. Bevezetésképen Beethoven Egmont-nyitányát játszották, befejezésül Wagner hódolati indulóját Az érdeklődés azonban két hazai művész felé fordult; az egyik Nachez Tivadar hegedűművész, a másik Eibenschütz Ilona kisasszony, kinek arczképét a múlt héten olvasóinknak bemutattuk. Nachez úr a saját hegedűversenyén mutatta be művészetét. Azzal nem vádoljuk őt, hogy zeneszerzői babérokra aspirált volna. Mert hegedűversenye nem egyéb, mint egymás tetejébe való halmozása a technikai nehézségeknek, melyeket azután játszi könnyűséggel győzött le. Széles, érzelmes vonókezelése és bámulatos ügyessége megérdemlik azokat a rendjeleket, melyekkel a művész úr mellét teleaggatta. — Eibenschütz kisasszonyban a budapesti közönség új csillagot talált. Schumann darabokat játszott, egy gyönge leánytól alig várható férfiassággal, önálló felfogással, nem mindennapi virtuozitással. Ráadásul pedig Liszt »Pétervári emlék«-ét játszotta el, bámulatos könnyűséggel csalogatván ki a finom futamokat. IRODALOM. Vaszary az Otthonnak. Az Otthon tudvalevőleg megválasztotta a herczegprimást dísztagjának, nem annyira primási minőségében, mint inkább azon hosszú és hasznos irodalmi munkásságra való tekintetből, melyet Vaszary Kolos kifejtett. A keddi választmányi ülésen Rákosi Jenő bemutatta a prímás levelét, melyben a választást megköszöni. Ez a levél érdekes és jellemző voltánál fogva megérdemli, hogy, szó szerint itt reprodukáljuk : Nagyságos Elnök Úr! A megtisztelő figyelemért, melyben az »Otthon« Írók és hirlapirók köre engemet tiszteletbeli"tagjává választván, — részesített, örömmel mondok hálás köszönetet. Önök, igen tisztelt uraim, — engem az én régi édes otthonomba vettek vissza, az »Otthon« körébe fogadván azt, ki a magyar irodalom és tudomány munkájában találta fel legszebb otthonát, a szellemi otthont, melyben az igazság és béke világossága lakik. Úgy ifjúságom, mint férfikorom előtt egy szerény tudós eszményképe lebegett, aki tanári pályája mellett a tudománynak ést— a tudományért, a nemzeti irodalomnak — a nemzeti haladásért! És most ? Éltem alkonyán visszatekintve majdnem negyven éves nyilvános pályámra és irodalmi működésemre, azt látom, hogy vajmi távol maradtam kitűzött eszményképemtől. Mégis midőn önöknek, tisztelt uraim, gyengéd figyelmek felém fordul, ez annál jobban esik nekem, mert látom, hogy önök az eszményi törekvés iránt még akkor is elismeréssel vannak, ha az eredmény messze mögötte marad a jószándékú igyekezetnek. Önök, t. uraim, ez évi szeptember 18-án hozzám intézett nagybecsű soraikban az Otthon tiszteletbeli tagjává történt megválasztatásomat azzal is indokolják, hogy én »szeretett hazánkban a békét föntartani s a gyengédebb és emelkedettebb gondolkodást meghonosítani törekszem « Engedjék meg, t. uraim, ez nem érdem, hanem szent kötelesség. Amit tehát önök helyeselnek bennem, én ugyanazt a hazafiai szív szeretetével kérem önöktől. Hassanak együttesen oda, hogy a nemzet szelleme a béke irányától el ne sodortassák s a testvéri egyetértés szálait a haza fiai között senki se kuszálhassa össze. Ez végzetes szerencsétlenség lenne hazánkra. Midőn tehát a megtisztelő figyelemért köszönettel, az együttes közreműködésért pedig kéréssel járulok önökhöz, engedjék meg kifejezni abbeli érzelmemet, hogy örömmel tekintem magamat az »Otthon« köréhez tartozónak. Fogadja Nagyságod igaz rokonszenvem és nagyrabecsülésem kifejezését azzal a biztosítással, hogy az egyesület czéljait anyagilag is elősegíteni hazafiui kötelességemnek fogom tartani Budapesten, 1892. október Зо-án Vaszary Kolos m. k. herczegprimás. Az 1893-ra szóló Almanach (Singer és Wolfner kiadásai e napokban hagyja el a sajtót. Évről-évre felesleges elmondanunk, hogy ez Almanach a magyar novellisták elitejét és ezek munkásságának a virágját fűzi koszorúba. Az is tudvalévő, hogy a kötethez Mikszáth irt előszót és ez meg épen magától értetődik, hogy ez előszó remeke a pajzán humornak. Ízelítőnek itt közöljük azt a passust, melyben az uralkodó koleraveszély felöl értekezik a kiadójával: . . . »Az Almanach az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban. — Már ugyan miért ? — Hát ön nem vette volna észre ? — Mit? — Az 1890-iki Almanachot. Tizenhárom szó van benne. Tizenhárom egy asztalnál. Ne csak nézze meg! Se több, se kevesebb. — Valóban tizenhárom, — felelte a kiadó elhülve, átfutván a 90-es Almanach tartalomjegyzékét. — Egész esztendőben szepegtem értük. Biztosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dőljön el valami kisebb ház, mint a torony. . . Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna ; sok arany kender van a guzsalyán — míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké... Sőt Vadnay Károlyért is fáj a szivem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón !... Tolnai Lajost nem kellett félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a halál beleköt, megkérdezi előbb : »Bent vagy-e már az akadémiában ?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig... Ami Tóth Bélát illeti, ő vele nem történik violentia, ő a tudafa árnyékába megyen a hurik közé, ha megyen s Majmuna tündér fogja legyezgetni örökösen ... Magamat az immunitás véd ... De már teszem azt Sebők nyápicz legény, annak csak egy intés kell s a milyen jó fiú, mindjárt indul... Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, őt szintén könnyen leaprithatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend, vagy Rákosi Viktorért?« Justh Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekült előle Egyiptomba, a költői lelkű fiatal Tutsek Annához, van akkora gavallér, hogy hozzá nem nyúl, de ki áll nekem jót Muray Károlyért, akire különben is aprehendálhat a halál, mert se a színműveiben, se a beszélyeiben egyetlen alakját se engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, aki sötét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgyszólván legyeskedik a halál körül ? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No gyere hát. .. « Valóban, egy se halt meg e tizenháromból! — kiáltott fel a kiadó. — Úgy van, mindnyája él. De mennyi félelmet állottam ki egész esztendő alatt, míg végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Almanach immunis hely. — Nem lehetetlen. — Sőt bizonyos. S ha a halál megkíméli azokat, akik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, akik megveszik. A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette. — Természetesen. Oh természetesen. Ki kellene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban. — De... — Semmi de ! Önnek elhiszik — mert nem doktor.« Beniczkyné B. Lenke. Minden esztendőben szerepel néhány uj regénynyel a könyvpiaczon e legproduktivebb írónőnk és minden regényének akad szép számú olvasó-közönsége. Most pedig Singer és Wolfner füzetes kiadást rendeznek válogatott