A Hét, 1893. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1893-11-26 / 48. szám
339 idyll a kupéban. A vonat mormolva fut az éjszakában. Ablakait sűrű hó befüggönyözte. A meleg kupénak puha bársonyában Csupán ketten ülünk, s nézünk néha össze. — Unatkozik nagysád ? — Bizony. — Hát szólhatok ? Sorsunk egy utón visz egy darab időre. Nem kérdezem: ki ön, kegyed sem, ki vagyok. Ne is nézzünk múltra, se pedig jövőre. A jelent osszuk meg, mint egy éji álmot S holnap feledjük el. Ez érdekes. S elég. Mondok én például egy jó mulatságot: Legyünk egybe’ ketten: én férj, ön feleség. Ugye mily ostoba s képzelődő vagyok! De lássa, szép arczát mentül tovább nézem, Szemeiből a fény ismerősen ragyog, És én gyermekkorom megújulni érzem: Egy bájos, szőke lány, a tiszttartó lánya Volt az én tavaszom legszebbik virága, Juliska, vagy Vilma ... bizony elfeledtem, Ő volt az én első, egyetlen szerelmem. Egy pici, lencse volt nyaka gödröcskéjén, S édes angyalarcza, mintha nagysád volna. Sok emlék felrajzik most a szivem mélyén, Mint a zengő méhkas. Nem tehetek róla. Azóta nem láttam én a mennyországot, Pedig lány és lencse van a földön elég. Mondanék nagysádnak egy jó mulatságot: Legyünk egybe ketten: én férj, ön feleség. Hátha máris álom ringat össze minket? Volt már ideálja? Higgye, hogy én vagyok, S lelkünk a múltaknak rózsákkal behintett Bűvös országútján édesen andalog.“ A vonat mormolva fut a sötét éjben. A nő elpirultan lesüti a szemét, De a tekintete hozzám lángol, érzem. Ajkamon elakad a bolondos beszéd S hallgatunk egy perczig. De mért esett gondba ? Azon tünődik-e, hogy magát megmentse ? Mosolyg. És nyakáról a kendőt levonja. Hát ott van a lencse. Gárdonyi Géza. Snobok. Irta és Bródy Sándor barátjának ajánlja JUSTH ZSIGMOND. I. James Harding Belford, az ismert angol regényíró, dolgozó asztala előtt ült. Egy csomó frissen felbontott újság az asztalán, elégedetlenség az arczán. Új könyvéről beszélnek a lapok s a legtöbben elítélik. Azt vetik szemére, hogy túlságosan kedvében jár a londoni felső tízezernek, hogy munkáiban igen gyakran emlékezik meg a gazdag emberek szenvedéséről s az East End nyomorultjai nem léteznek reá nézve. Az író kissé túlságosan delektálja magát abban, hogy végre »bejutott« a societásba. Szemére vetik, hogy hőseinek kalandjuk színhelyén igen gyakran nem a szépük szemének színe, hanem az ablakok gazdag drapériája ötlik legelébb szemébe. Szóval kimondták rá, hogy »snob«. Snob... snob ! De hát ki nem az manapság ? rebegi James Harding Belford. Hisz itt is... és kinéz a cannesi Croizettere — mindenki az, s az London, Párizs irodalmának nagy része. Henry James, Bourget, Marion Crawford, Ouida, Oszip Schubin, mind mind snobok. És mégis ő legyen az egyetlen, kinek ezt a szemére vessék? Ez igazságtalanság, szemtelen irigység. A költő dühösen félrelökte a papírhalmazt, és nagy íróasztala fölé hajolva, írni kezdett, csak azért is úgy, mint ahogy ezt közönsége szereti. Bolond az, gondolta, ki közönsége ízlésével szembe akar szállani, s itt, csak oly modorban, mint azelőtt. Hősnője csak oly elegáns szép asszony volt, mint azelőtti regényeiben ; az, aki udvarolt neki és el akarta venni, csak oly léha üres fráter volt, mint a többiek, de épp oly elegancziával öltözött, épp úgy megfürdött reggelenkint s épp úgy kiszagosítottta magát s felsütötte bajuszát (mind az olvasóinak szeme láttára), mint az előbbiek. A regény színhelye csak a Riviera, a londoni parkok vagy valamely távoli skót feudális kastély, mint azelőtt, s a regény folyamán csak úgy hizelgett annak a társaságnak, amelyet leírt, mint azokban a munkáiban, amelyeket a londoni első kiadók jó, eleve elkapkodtak s amelyeket »mindenki« olvasott. Ki ne olvasná előszeretettel az olyan regényeket, amelyekből olvasás után egy gondolat nem marad meg emlékünkben, amelyek hidegek és elegánsak, fényesek és üresek, mint a világ, amelynek irta, s amelyet leirt. Egy novellette, melyet fekete kávénál, pipafüst mellett olvasunk s amely aztán eliramlik, mint az elszírt pipa füstje... lehet-e ennél nagyobb gyönyörűség! Ismerte Belford a világot, amelynek írt, dehogy hagyta volna magát a kritika által eltántoríttatni. Szenvedély, érzés, gondolat, a regényíró világnézete, filozófiája súlyossá teszi az olvasó fejét, szívét, megfekszi gyomrát, s mi nem azért jöttünk e világra, mondják Belford hőseinek mintái a mesternek, hogy szenvedjünk, küzdjünk, mi, kik élvezni vagyunk itt azt, ami kézzelfogható — Így hát mester élvezhetőt adj nekünk! És a »mester« adott is. Az ő regényhősnői mind a legutolsó divat szerint öltözködtek, az ő tiszteinek volt a leghosszabb bajusza s a legpengőbb sarkantyúja. Amit aztán egymás közt beszéltek a jól kifésült s kipomádézott alakok, az soha sem szállt le a közönséges és a »nem illik«-kel összeütközésbe jöhető passionspray-ig Hidegek és fényesek ugyan e históriák, mert csak fény kell azoknak, akik nem fáznak. És maga James Harding Belford sem fázott. Nagy faragott fakandallójában égett a tűz, bár künn, bearanyozta az eget a Riviera fényes, de hideg napja, lábai