A Hét, 1909. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1909-11-14 / 46. szám
753 . . . Késő délutánig mulatoztak az iskolásgyerekek a templom melletti pázsiton, csak napszálltakor lett vége s ekkor a Bólyi-fiuknak is eszükbe jutott, hogy ki kellene Misit szabaditani, mert az anyja keresni találja. Elmentek hát a kulcscsal, de szerették volna előbb észrevétlenül meglesni, mit csinál, sir e még, vagy, ami valószínű, elaludt. Egy üres hordót gurítottak a falhoz, hogy arra állva, bekukucskálhassanak. S ime, amint benéztek, a csodálkozás fölszisszenése lebbent el ajkaikról, hátratántorodva majdnem leszédültek a látványtól. Misi se nem aludt, se nem sírt, hanem repeső jókedvvel lapdázott egy idegen gyerekkel, aki czinóbervörös palástot viselt, olyant, mint a kis Jézusé. És amint össze akarnák hasonlítani és odapillantanak, a szent szűz egyedül állt a fülkében ; kisfia leszállt öléből, — talán ő maga küldte le játszani a szűcs jószivű porontyával ... Az egyik anya megjutalmazta a másiknak tett szolgálatot.* Hozzáteszik még némely falusi források, hogy a Bólyi-gyerekek leszállván a hordóról, kiáltozni kezdték a csodát, mire Pézsmáné asszonyom és Kajtár Ágnes, akik száradt ruhákat szedtek le a kifeszített kötélről azon a környéken, szintén benéztek az ajtó hasadékain s csodálatos fényben látván úszni a zárdaudvart, noha már a nap lement volt, körülbelül annyi ideig, amenynyiig egy tojás megfő, gyönyörködének a Megváltó játékában, aki mindig elfogta a lapdát, valahányszor Misi feléje hagyitotta , térdre borulva nézték mind a négyen, mikor pedig reszkető kezekkel kinyitotta volna az ajtót az egyik Bólyi-gyerek s harag nélkül, szelíd mosolygással jött ki rajta a kis Oroszi Miska, az illető fehér személyek bemenének az elhagyott udvarba (a Bólyi-fiúk nem mertek), mindeneket megvizsgálván, a közönséges állapotokat találták, úgy mint annakelőtte vala : a kis Jézuska ott ült az anyja térdén, mozdulatlanul, — hanem a bokáig érő fa és paraj a nagy lapdázástól mind le volt taposva. Toll és tőr. — nov. 12. A ZSELLÉR. Jókai tüskétlen kedélye, simogató pillantása és mindent megbocsátó mosolya kellene hozzá, hogy az alábbiakat úgy mondhassuk el, amint Jókaihoz illenék. Nekünk is mosolyogni kellene gúny és keserűség nélkül, hogy bántódás ne essék senkinek az érzékenységén. Mert ő maga is csak igy mosolygott volna a fátumán, mely az életből átkisérte a halálba, sőt még azontúl is nagyon messzire. A nagy mesemondó egyik legszembeötlőbb jellemvonása az önállótlanság volt. Akaratát legtöbbször alárendelte másoknak s úgy cselekedett, amint parancsban kiadták neki. Csak a gazdaságában, svábhegyi szőlőjében járt a saját akarata után. Mint gazda önálló, független volt s talán a függetlenségnek ez az érzése tette, hogy oly jól érezte magát svábhegyi gazdaságában. Ennek a munkának emlékét, mint legédesebbet, bizonyosan magával vitte Jókai. De az utókor még ennek az emléknek gyönyörűségeit is megzavarja. Az önálló gazdát beszállásolja a Petőfi-házba s ezzel zsellérré degradálja. Hiszen igaz, hogy nem lealacsonyító dolog egy fedél alatt lakni Petőfivel, mégis úgy véljük, hogy Jókait sem fizetjük túl, ha egy egész kunyhóval ajándékozzuk meg őt. A függetlenségi párt kettészakadt. Gondoltuk, hogy igy lesz, mert a párt nagyon gyakran emlegette, hogy egységes. A bomlásnál a bankcsoport jutott többségre s rögtön le is foglalta magának a Kossuth-nótát, melyet Kossuthék kivonulásakor el is énekeltek. Ezzel dokumentálva lenne, hogy ők a nagyobb hazafiak. Ez az ének volt első politikai cselekedetük s ezzel körülbelül jelezték is az irányt, melyben politikájuk haladni fog : bizonyítani fogják unos-untalan, hogy ők a makulátlanabb hazafiak, nem pedig Kossuthék. Akadnak, akik elhiszik ezt, s akadnak, akik kételkednek benne. Mi nem firtatjuk ezt a kérdést, mert ostobaságnak tartjuk a gondolatot, hogy magyar ember más is lehessen, mint magyar hazafi. A hazafiság mértékét mi azokban az eredményekben látjuk, melyeket politikusaink elérni tudnak. De ezek az eredmények nálunk nemcsak az egyének kvalitásától, hanem sok más tényezőtől függnek. S ezek a tényezők ezúttal nem kedveznek az eredményeknek. Bajos dolog lesz tehát most jó hazafinak bizonyulni. A párt kettészakadt, az energiák széjjelomlottak. És Bécs belekaczag a Kossuthnótába. Azt pedig tudhatnák az urak, hogy a magyarnak mindig szomorú az a politika, amelyiken Bécs mulat. Petőfiről, a magyar irodalomról és RUSZT JÓZSEFRŐL. Ennél hosszabb czímet nem adhatunk egy apró tudósításnak, amely egyebet sem mond, mint azt, hogy megnyitották a Petőfiházat. Történelmi pillanat volt. Amikor a hálás utókor és a kormány jelenlétében felhangzott az ünnepi beszéd és én a történetíró oknyomozó szemével kerestem a jelen voltakat, hogy az örökkévalóság számára hozzáfűzzem őket a Petőfi-eszméhez, az akadémia halhatatlanainak roskadó vállai fölött egy furcsa orr bökte ki önmagát. Istenem, várjon hol láttam én már ezt az orrot ? Azzal a fakuló csillogással a tövén, azzal a nyílszerű kihegyesedéssel a végén, fölötte az apró szemcsék , szúró tekintet. De most már megismerem. Igásló módjára megroppanó térdek törtetnek előre, egész előre, az első sorba. Ez ő ! Az aretiumi, — de nem Horatius barátja és Augustus hive — ő a magyar mecénás, ő a budapesti Goncourt, — Jules és Edmond együttvéve — ő maga Ruszti Ruszt József, udvari tanácsos ő méltósága. S amikor az ünnepi szónok kissé zavartan köhintve a beszéd előtt, végül megpillantotta őt, mázsás kő esett le szivéről és megnyugtatott idegekkel bátran belefoghatott az ünnepi nyitányba. És édes emlékek, szent ereklyék hangulatába beivódott az a jellegzetes lenvászon-szag, amely a megboldogult Gyulai Pál jóvoltából és talán hite szerint a magyar erudicziót és a magyar néplelket fejezte ki. Szegény Gyulai Pál nagyon barátkozott vele s egy ízben kiváncsi is volt a véleményére, az irodalmi véleményére. Az aretiumi megírta azt a Budapesti Szemlében, de nem lett semmi baj belőle. Sőt az akadémia halhatatlanai maguk közé vették őt — a Bristolkávéházban — és elmentek az általa rendezett Gyulai-estélyekre, Gyulai-ebédekre, Gyulai-reggelikre, uzsonnákra. Ezeken a symposionokon ő volt a homogeneitás, amelyről Schopenhauer azt mondja, hogy »a a kicsi szellemnek hasonlíthatatlanul kedvesebb a másik kicsi szellem társasága, mint az összes nagy szellemek együttvéve«. És akkor, amikor megpillantottam a Petőfi-házban a neves orrot, szomorú lettem az elporladt Petőfi nevében. Mi köze Rusztnak Petőfihez ? De hogy szegény Gyulai Pál meghalt, rájöttem a dolog miértjére. Ez az orr kiszimatolta bizonyára a nagy kritikus közeledő végét és ezzel azt, hogy a Gyulai-lakomáknak is véget vet a halál. Az irodalmat — az akadémiába érkezett irodalmat — pedig lakomákkal kell szolgálni. Legyenek hát ezentúl Petőfi-lakomák ! S már látom, miként fog azokon felszolgálni Ruszti Ruszt József udvari tanácsos őméltósága, a magyar arrivé-irodalom és tudomány lenvászoncselédje.