Heti Kelet, 2003 (2. évfolyam, 1-48. szám)
2003-07-03 / 25. szám
Felvezetnek a főbejárati, bordó márványlépcsőn, és a kétsoros tartóoszlopok között egyenesen a kastély hatalmas, központi körtermébe érkezünk. A falak újrafestve, mindent rendben, a helyén találunk, a padló hosszú parkettából kirakva fénylik a talpunk alatt, a tetőzet kupolában végződik. Fentebb a tűzfigyelő állás számomra veszélyesen hangzik, túl magasra épült. Mégsem riadok vissza, és bátran lépek beljebb; a cipőm talpának koppanása visszhangzik... A kastély korábban zajos lehetett, mint most, a gyermekek hangjától. „Hercegnő! Grófnő! Királykisasszony!'’ - zsongjuk a társaimmal kórusban. Nézek fölfelé, a kupola teteje elérhetetlennek tűnik, és látom a vaskarzatot is. Gyermek vagyok, mesét képzelek a „várba”, mely nem messze épült a falutól apró, gazdasági tanyácskákkal körülövezve, mintegy védvonalat biztosítva ezáltal a kúriának. A hely szelleme és varázsa nem engedi el a kezemet, majd hirtelen magával ránt, és egyszerre magam is átélhetem a korabeli festményekkel díszített terem hangulatát. Már nem zajong a gyereksereg, végre elcsendesedett minden. A gyerekek megszűntek létezni, 1988 a jövőnek tűnt. Ott állok egyes-egyedül az 180)-as években, lassan indulok felfedezőútra, megérintem a falat, mely hűvösséget áraszt, mégsem érzem a hideget. A fejem fölött, a karzaton, pontosan az egyik boltíves ablak előtt figyel valaki, háta mögül a Nap sugarai reflektorként világítanak rá. Fiatal, olyan, mint egy káprázat. Int felém, és kéri, kövessem. A felfelé vezető lépcsőt keskeny folyosó zárja magába. Félve veszem a fokokat, kapaszkodom a karfába, de pillanatnyi elbátortalanodásom hamar szertefoszlik, ahogy kilépek a fal mögül. A fiatal nő közelsége igazolja, hogy nem álmodom. Valóban ott áll. Majd amikor elárulja a nevét, nem hiszek a fülemnek. - A nevem gróf Bréda Viktorné Bohus Ilona - szól és magyarázni kezd. - Ez a kastély még apám hagyatékaként szált a férjemre és énreám. Körbevezet a felső szinten, a karzat barna fapadlózatán visszaverődik a sugárzó fény. Ilona hangja lágyan cseng a kupolás térben, ahogy folytatja az ismertetést: - Apám, Vásárhelyi János erős ember volt. A vámegyét szolgálta és annak alispánjaként. Jószágokat is tartott. - Voltak állatai? - néztem a grófnéra. - Igen, sok lova volt. Tenyésztette őket. Mindemellet Hegyalján jó hírű borokat készített. A boltíves ablakon át kitekintünk a messzeségbe. Ameddig a szem ellát, a pusztát látjuk. - Figyeld csak a tájat! - mondja kedvességet árasztó hangján. - Ez a puszta is családi örökség. Régebben nem volt ilyen barátságos e vidék. Jórészt mocsárlepte, nádas területeket láthatott itt az ember. Mostanra viszont termőképes. Időzünk kicsit az ablaknál csendben, egymás mellett ácsorogva. Gondolataim szárnyalnak a pusztában. - Ismered a betűket? - töri meg a csendet Ilona. Bőre fehér, élettel teli. - Most tanulok olvasni - felelem büszkén, és hozzáteszem, mennyi mesekönyvet vett anyukám, hogy gyakorolhassak. - Ha te is akarod, megmutatom a könyvtárat. Háromezernél is több könyv van ott! Némelyiket még apám írta, a saját kezével. Lent, a könyvek között barangolva levesz egy óriási, igen régi kódexet. A kezembe adja. A külseje megviseltnek tűnik, az aranyozott feliratok megkoptak, a lapjai a sárga foltoktól maszatolódtak el. Kézirat áll benne. A kezdőbetűk ívelten rajzolva színesítik a könyv tartalmát. Nem olvasok bele a kéziratba. Kissé kacifántosan íródott, ilyet pedig még egy kisgyerek nem tud felismerni. - Apám rendkívül szerette az irodalmat, meg a művészetet. Ezt a könyvtárat is ő gyűjtötte össze. Maga is sokat írt, feljegyezte a gondolatait, megyegyűlési beszédei is megtalálhatók itt, sőt, néhány novellája is fennmaradt - mondja Ilona, miközben a könyvet visszateszi a polcra, a többi közé. Végigjárjuk az épület földszintjét, így láthatom a szobákat és a kisebb zugokat is. Bréda talán a legrégibb és a legszebb a környékbeli kastélyok közül. Nem tudni, ki építhette - egy 1974-es feljegyzés alapján talán Pollack Mihály. 1935-ben kápolna épült a birtokon, nevét Szent Annáról kapta. A kastély és a kápolna is saját égetésű téglából készült, megtalálható rajtuk a V. B. monogram. A hatalmas alagsor borospincének épült, és lent állítólag el lehet jutni a Szent Anna kápolna kriptájáig. Ez érdekesnek tűnik, így hát bemegyek az alagsorba elemlámpa nélkül. Félelmetes, sejtelmes homály, a hátam mögül beszűrődik némi fény. A fejem fölé emelem a kezem, hogy elérjem a plafont, és tájékozódni tudjak. Nem sokat látok odabenn, végül meghátrálok, visszamegyek a bejárathoz. A kápolna sajnos már nem áll. Miután a kriptát kincset remélve feltörték, hamarosan sor került a lebontására. Egy korábbi újságcikk leírása szerint Lökösháza kistemploma a Brédához tartozó kápolna tégla- és faanyagából épült fel a paplakkal együtt 1965- ben. Mások azt állítják, hogy a környékbeli Bánhidy-kastélyból maradt alapanyagból készülhetett. Ilona csendesen meséli családja történetét, miközben valami furcsa zajt hallok - de csak a képzeletem játszik, semmi más. Gyermek vagyok, mesét képzelek a „várba”. A „várba”, a kastélyba, melyen már csak a mese, a csoda segíthet. (Folytatjuk) F. K. L. 17