Heti Válasz, 2002. július-augusztus (2. évfolyam, 27-35. szám)
2002-08-09 / 32. szám
ketten tíz-tíz népdalt dolgoznak fel Vikár Béla és saját gyűjtésükből. A kiadvány 1906. december 19-én jelent meg ezer példányban. A nyomdamunka a két szerzőt terhelte, és az ő feladatuk volt a példányok szétosztása is. Ezt a munkát Bartók egyedül végzi, mivel Kodály ekkor - négy hónapig - Berlinben tartózkodik. Innen Balázs Bélával, volt kollégista szobatársával továbbmegy Párizsba. Ekkor fedezi fel Debussy zenéjét, amely nagy hatással van rá. 1907. július 3-án érkezik meg szüleihez, Nagyszombatba. Innen írja Bartóknak emlékezetes sorait: „...úgy hiszem, hosszabb időre nem is megyek megint el. Ma sincs egyéb dolgunk Nyugaton, mint ezer éve: egy pár rablókaland, részt szerezni abból, ami jó és elvihetően értékes van ott, aztán beásni magunkat a földbe, mert csak belőle szíhatunk igazi táplálékot..." Kodály augusztusban újra gyűjt, Zoborvidék falvait járja. Bartók pedig ezen a nyáron - mivel „Erdély nem hagyta nyugodni" -, július elsején indul első erdélyi útjára. „Felosztottuk egymás közt a kutatási területeket, hogy tervszerűen dolgozhassunk. Időnként összejöttünk, ki-ki magával hozta a tarisznyában a gyűjtés eredményét. Összevetettük, öszszeraktuk, amire külön-külön rábukkantunk, egybekevertük a külön lapokra feljegyzett anyagot." Így kezdődött el egy olyan barátság, amelynek folytatása közismert. Amikor Székely Aladár Ady Endrét és Babits Mihályt lefényképezte, kettejük közé a nagy Bibliát tette, ezzel példázva az egységet, megmutatván, hogy mi az, ami a két különböző embert összeköti. Mi az, amit ha Kodályt és Bartókot lefényképeznénk, a kettejük közé odatennénk? A kottás füzetet (amely a lejegyzett népdalokat tartalmazza), a fonográfot vagy zongorát, talán az lehetne a jó megoldás. Ezek meg is találhatók azon a régi, a hagyatékból előkerült fényképeken, amelyek a Mozgó Világ 1982. januári számában jelentek meg. Talán még csak egyvalami, a vándorbot hiányzik a fenti leltárból. Ezek, mint a középkori szobrokon az egyes szenteket az attribútumok, úgy jelölik és jellemzik együtt is, külön is őket. Elválasztva is, elválaszthatatlanul is. Jagamas János kolozsvári zenetörténésszel hosszan beszélgettem egyszer életéről és mestereiről. Természetesen szóba került Kodály és Bartók is, akiket ő szentnek és nemzetmegmentőknek tartott. „Annyit jelentenek ők a zenében, mint amennyit jelent a költészetben Petőfi Sándor és Arany János, vagy amennyit a középkori Európa szellemiségének jelentett Szent Ferenc és Szent Domokos. Kodály Zoltán a nagy kezdeményező, megalapítója a XX. századi magyar műzenének, amely tisztán a népzenére épült. Ő vezette be és látta el tanáccsal Bartókot, jóllehet Bartók egy évvel idősebb volt. Azt is merem mondani, hogy Kodály nélkül nincs Bartók, vagy biztosan nem az lett volna, mint ahogy Haydn nélkül nincs Mozart." Nyilván nem egyedül vagyok, aki ha azt mondja, hogy Kodály, rögtön eszébe jut Bartók is, vagy fordítva. Sőt van egy harmadik lehetőség is, amit inkább esetnek mondanék, mert az ifjú Bartók Bélával történt. Ő mesélte, hogy nem is egyszer azt kérdezték tőle: Te vagy annak a Kodály-Bartóknak a fia?" Nem lenne nagy baj, ha ezt tőlünk is megkérdeznék egyszer. Nem lenne baj, hisz' válaszunk kész: mi valóban Kodály és Bartók fiai vagyunk. Móser Zoltán | Bartók Béla Dohog. Bocsánat. Disznólkodni is fogok. Pedig csak azt akarom tetten érni, hogy fordul át fölöttünk, lassan és szenvtelenül, a „(nyelv)történelem kereke". Kezdetben vala az (ikes és iktelen) ige. Évszázadokig nem volt vele semmi „baj". Más nyelvek, a francia, az olasz, a spanyol is megvannak békében a maguk hasonló igeragozási szeszélyeivel (-iss-, -isc-, illetve -tc- bővítményeivel). De mi nem. Jó ideig tudtuk és tiszteletben tartottuk, hogy - tárgyatlanul - az „ugrik"-ból „ugrom", a „szeretőből „szeretek" minta szerint ragozunk. Igen ám, de egyszer csak az ikes „ugrik" típus rovására is terjedni kezdett a „szeret" típusú, iktelen ragozás. Már fittyet hányunk Akadémiának, szabálynak, olyasmiket mondunk, hogy „eszek", „iszok", „alszok", ahelyett, hogy „eszem", „iszom", „alszom". (A fordítottjára, az iktelen ikesedésére is akad példa, így az „Ég a gyertya, ég..." kezdetű gyerekmondóka utolsó sora - a rímkényszer miatt - így hangzik: „...mind leguggoljék". Ne bolygassuk.) Az iskola, a nyelvtudomány csak mondja a magáét, de mindhiába. Már nemcsak a mindennapi nyelvünkben, hanem írásban is eluralkodik a „helytelen" ékezés, vagyis az iktelenség. Szinte észre sem vesszük a lassú nyelvi átalakulást. Akad azért, aki észreveszi. Az én nemzedékem - egy bizonyos műveltségi szint fölött - még összerezzen, ha ilyet hall: „Sosem iszok kávét." Micsoda bugrisság (mármint az ilyen szóhasználat) - gondolja. De az isten sem tud kedvére tenni az ilyenféléknek. Alkalomadtán még ez a réteg is él úgynevezett csúnya szavakkal, köztük „szeméremigékkel". Mégpedig hogy? Éppen úgy, ahogy különben kifogásolja. Némi joggal. Tessék csak elképzelni a (kis- és nagydologgal, szerelmeskedéssel kapcsolatos) szinte kivétel nélkül ikes szeméremigét, „csúnya szót" szabályos, akadémikus módon (egyes szám első személyben -m, másodikban -/ raggal) ragozva! Hátborzongatóan nevetségesnek hat ez a pedáns finomkodás a szavak jelentésének kajla fénytörésében. Vagyis se így, se úgy, se színe, se fonákja? Bizony így szokott az lenni átmeneti korszakban (de hát melyik korszak nem átmeneti a nyelvi változásban?). Mit tegyünk? Talán semmit. Különben is csak a mi gondunk ez. A többnyire lassú, szenvtelen nyelvalakulás csak járja a maga útját (alighanem az iktelenség diadala felé). Én a kissé morbid és - persze - mindig csak ideiglenes „végeredményt" is tudni vélem. Kimúlik ez a mi, ikes, iktelen okból fölszisszenő, összerezzenő nemzedékünk, és már csak nyelvtörténeti adalékká leszünk utódaink emlékezetében. Sebaj!(?) Erre mondják, hogy „ez az élet rendje". Benyhe János 2002/08/09 hetiVálasz 45