Heti Válasz, 2004. március-június (4. évfolyam, 11-26. szám)
2004-06-24 / 26. szám
SZÖSZMÖTÖLÉS KÍNÁBAN Sehova tovább A HÍRES AMERIKAI RENDEZŐ Kín(j)ában forgat. A film az utolsó császárról szól (meg is említik Bertoluccit lelkiismeretesen), színes, mozgalmas jelenetek, szélesvásznú illúzió amerikai módra, ahogy azt megszoktuk. Aztán a rendező, aki megjelenésében a legöregebb walesi bárdra emlékeztet, parancsot ad, rettenetest: vége, nem csinálja tovább, a statisztatömegek nyugodtan hazamehetnek, neki elege van az egészből. Indoklásul hosszú monológot mond arról, hogy ebben a filmben semmi nincs, aminek értelme volna. Üres hókuszpókusz, szemetelés, lélektelen iparosmunka az egész. Ő kiszáll. Egy megvilágosodási történet lehetősége villan fel előttünk, egy olyan amerikai film esélye, amely arról szól, hogy az amerikai filmek mennyire nem szólnak semmiről. Annál is inkább felvillan, mert Hollywood pénzügyi urai, amikor megtudják, hogy valami gáz van, azonnal kirúgják a gyártásvezetőt, a rendező helyét pedig egy olyan médiamunkással töltik be, aki ez idáig valami tévéshow csevegőembereként jeleskedett. Örülni kezdek hát. Csakhogy a világ nem egyszerű. Mert ahelyett, hogy kiszállt rendezőnk lelkét követve szép lassan átúsznánk a lét magányos fennsíkjára, és tiszta tekintetünket megfürösztenénk az azúr ragyogásban, elkezdődik valami piszlicsáré szöszmötölés, és mindenféle hülyeség történik. És már érzem: a büdös életbe’ nem lesz ebből megvilágosodás: film, léttanulmány, költészet. Mégpedig azért nem, mert dolgokról nem beszélhetünk úgy, hogy a dolgok alatt vagyunk. A dolgokról az urak beszélgetnek, a szolgák csak történetekről. Aki nem tud az egyedi eseteken túllátni, az nem mondhat semmi általánost. Münchhausen báró rég halott. Míg a kikapcsolt tévé sötétjét bámulom, egy „miért” motoszkál bennem. Ha valaki tök hülye, és abból él, hogy ezt rendszeresen világgá dadogja, miért akar a megvilágosodásról filmet csinálni? Miért jó neki, hogy a filmje, mielőtt belehanyatlik a sehova tovább nem mutató dramaturgiai bonyodalmak lomtárába, majdnem arról szól, amihez neki semmi köze? Miért kell egy nagy léleksivatag kellős közepén álldogálva szimatolgatni a téli tájak felé, totális szélcsendben? Miért nem elég az, ami van? Két okot látok hirtelen. Az egyik, hogy a kiszállás toposza, a trendtől való elszakadás képe odakint most bizonyára trendy. A másik, hogy rendezőnk egészen máshová képzeli magát, mint ahová való. Kultúrterületek dolgozóinak gyakori élettévedése ez. Ibolyaillatnak képzelni magunkat, miközben csak alulról szagoljuk. Legyen nekik könnyű a föld. (Ferde forgatás, HBO, június 17., 17.40) ► Végh Attila 2004.06.24 Heti Válasz ► 55 SZEMLE HARCOK, EMLÉKEK A kritikus és a hipó Mezítlábas jegyzetet írni a nagy jegyzetíróról... nohiszen. Abody Bélát igazi ínyenc operakritikusként ismertem meg, írásai nemcsak pontosak, azokban véleményét határozottan vállalja is, ugyanakkor - nagy érdem! - szórakoztató olvasni őt. Bevallom, például Csáth Géza ilyen irányú munkáit dagályosságuk, iaffinitásuk miatt agyonunom - hiába, Vörös Eszti és az Anyagyilkosság keserves világa meg a szakkritika nem ugyanaz a pálya. Arról is tudtam/tudtunk, hogy Abody ifjúkorában az énekléssel kacérkodott: nehéz is lenne elképzelni az oeuvre-jében művészetkritizálásnak elkötelezett embert efféle kiélt vagy ki nem élt vágyak, tálentumok nélkül. Mármint a választékos fogalmazáson, virtuóz nyelvkezelésen, frappírozáson túli tehetség nélkül. Még az sem lepett meg, hogy az Abodyról szóló, arcát, emlékét tizennégy év porladás után felidéző archív riport épp betegségét használja felütésként. Megvan a sztori, miszerint több tucat különböző, vélt és valós testi bajjal küzdött, s előszámlálni azokat csak titkárnője segítségével tudta. De hogy szinte erről szóljon a derengető fél óra... Tóth Gabriella jó szándékát nincs okom kétségbe vonni, mégis hiánybetegség rágja e műsort is. A felvezetős portréajánló nagy kaliberű íróembert rajzol, akit aztán az anyag maga elfelejt bemutatni. Minden világos: a lábamputációja miatt régóta lakásába szorult Abodyt ’89-ben, születésnapján látogatja meg a rádió szerkesztő-riportere. Honnan is indulhatnánk, mint a művész sokat emlegetett betegségkonglomerátumától, ám a jégoldó kezdet után kellene csak indítani a magnót. Mert nyavalyáin, hipochondriáján keresztül láttatni Abodyt elhibázott terv. Érdektelen, sőt, hozzá nem is méltó hosszú perceken át egy egészségügyi funkciós az író telefonját taglalni - csak magánbeszélgetésben létjogosult, hisz ott bármi az. Én magam szívesebben kérdeztem-hallgattam volna sokkal többet akkori friss élményeiről, darabokról, szerzőkről, akár művészi jóslatokról. A beleérző, bár kissé fárasztó, mert aggodalmas színt használó rádiós beszerkesztett azért néhány üdítő „társművészeti emléket” is: felettébb tanulságos az Abody által idézett Vas Istvánbeszólás, ’56 októberének legvégéről. Eszerint „érdekes, 1848- ban, a legutóbbi forradalomkor nem Metternich pártja irányította az eseményeket...” Abody aztán olyasmiket mond, amelyek ma eretnekül hangzanak: a Rajk által akasztottakról, Nagy Imre NKVD-s ügynökmúltjáról szól. Tetejébe elmondja még, hogy sosem volt párttag, a jobboldali elhajló bélyegét többször rásütötték. Bár kihipózódott az életmű (s művészembernél így az élet) lényege e beszélgetésből, röpke korrajzából annyi mégis biztosnak látszik: ha Abody úgy dönt, túléli a metternicheket, akkor a várakozásba halt volna bele. (Arcok, emlékek, Petőfi rádió, június 20., 22:00) ► Szilver Ottó Magyar Rádió)( PalFl"