Heti Válasz, 2010. április-június (10. évfolyam, 13-25. szám)
2010-05-13 / 19. szám
64 HetiVálasz IX ÉVFOLYAM, 19. SZÁM , 2010. május 13. » Z. G.: Az építész kap néhány, magasságra és beépítési sűrűségre vonatkozó számot, melyek között zseniálisat kell létrehoznia a piros vonallal kijelölt telekhatáron belül. A várostervező mindig a vonalon kívül marad. Ez a közterületek világa, amit ma senkiének érzünk, holott mindenkié. Én ezt a piros vonalat szeretném elhalványítani. Számos olyan alapprobléma van, melyeken a várostervezőknek és az építészeknek közösen kellene törniük a fejüket. Nem csak az építészeken múlott például, hogy a Nemzeti Színház szervizhomlokzata és mocsaras parkolóhelyei néznek a Művészetek Palotája főbejáratára. Sokkal ésszerűbb lett volna egymás felé fordítani a két intézményt, közéjük teret, fákat és szökőkutat elhelyezni. - A város lakói előbb-utóbb megszokják a fejlesztéseket? D. N.: Magyarországon túlnyomórészt nem kérdezik meg a fejlesztésekről az ott élőket. A polgármesteri hivatalban celluxszal kiragasztott hirdetmény vagy szemet szúr valakinek, vagy nem. Ezért a helyi lakók sokszor csak a negatív vetületeit látják egy új épületnek. Ha intenzívebb lenne a párbeszéd, megismerhetnék az előnyöket is. Hiszen a város a benne lakó emberekért van. Jó lenne, ha idehaza is infoboxokon keresztül lehetne megismerni a jövendő városnegyedeket, mint például a berlini Potsdamer Platzon. Sokszor kerületek rendelik ugyan meg a kerületi szabályozási terveket, de majdnem mindig egy fejlesztő magántőkéje finanszírozza azt. A kerületi szabályozási tervek ráadásul szinte kizárólag tiltásokat tartalmaznak. Nemcsak Budapesten zajlik rendszertelenül a fejlesztés, hanem országszerte, ahol egy kis tőke megjelenik, ott betömnek egy lyukat. Z. G.: A világnak ezen a felén nincs a politikának hívószava a szakmánkhoz. Érthetetlen, hiszen a nemzetgazdaság közel 20 százalékát teszik ki az építéssel kapcsolatos erőforrások. Alig tudok olyan politikust itthon, aki ráérzett volna az építés történeti és jövőbe mutató lehetőségeinek ízére. Szerelmesei vagyunk ennek a városnak, mégis mintha gúzsba lennénk kötve. A döntéshozókat nem tudjuk meggyőzni a legalapvetőbb fejlesztések fontosságáról. Ez csak részben írható a szakmai hiányosságok számlájára. Azt az elavult rendszert, amelyben mindenki kényelmetlenül érzi magát, mielőbb változás elé kell állítani. Tiszta és jól működő rendszert kell fölépítenünk, amiben ez a rengeteg akarás és tehetség érvényesülni tud. Sétálóutcákat követünk ész nélkül - ezt hívom „sebtapaszszerű” városfejlesztésnekahelyett, hogy koncepcionálisan végiggondolnánk közlekedési, logisztikai kérdéseket. Melyek a mélyebb sebek? Z. G.: Miért nem lehet például a budai Várba felmenni a metróból? Miért sétálunk még mindig az 1944-es bombázás nyomai között? Miért nem merjük kitiltani az autókat a belvárosból és a Budai Várból úgy, ahogy ezt Bécsben vagy Prágában megtették? Miért nem lehet kimondani, hogy a Duna alkalmatlan gyalogoshíd építésére, és miért nem vesszük észre, hogy a legszebb gyalogoshidak, a Lánchíd és a Szabadság híd már készen vannak? Álmok vannak a szociális lakásépítésről, de tettek sehol. Az ötleteket a város fejlesztésén gondolkodók számtalan szakág együttműködésével tudják csak felvetni. Az építészek mint a fantázia és az életerő képviselői - ha hagyják őket - csak karmesterekel-A várostervező mindig a vonalon kívül marad. Ez a közterületek világa, amit ma senkiének érzünk, holott mindenki ebben a zenekarban. Amíg az állam és a városok kiengedik az ingatlanfejlesztést a kezükből, és nem hoznak létre hatékony, építésüggyel és ingatlanfejlesztéssel foglalkozó szervezeteket, nem várható nagy változás. Komoly kérdéseket csak centralizált rendszerben, megfelelő súllyal bíró döntéshozókkal lehet megválaszolni. Határozott intézményesítés mellett érvelek, mert az ingatlanfejlesztői és építőipari piac privatizálódott, alig maradt benne állami vagy önkormányzati tevékenység. Sajnos ez nálunk pont ellenkezőképp zajlott le, mint a nyugati társadalmakban, ahol a köz szerepe sokkal meghatározóbb. Az Andrássy utat annak idején a város tervezte, és nem privát irodák. Nem akarom viszontlátni a Közmunkák Tanácsát, de egy XXI. századi modern állami szervezetet igen. Párizsban 25, döntéseiben megkérdőjelezhetetlen guru veri le az alapkarókat, amelyeket csak körbetáncolni lehet, kihúzogatni nem. ■