Hétvége, 1980 (2. évfolyam, 6-29. szám)
1980-03-20 / 16. szám
ARCÉL A CÍMOLDALRÓL Kétezer fokos kemencék árnyékában A régi kishegyesi téglagyárnak már csak a híre maradt. Helyén új, korszerű munkacsarnokok emelkednek, a mazu kemencék sem olyanok, mint a valamikori téglaégetők. A fedett csarnokban a kemencék tetején járni-kelni lehet, a hőszigetelés olyan tökéletes, hogy akár mezítláb is elviselni azt a hőt, ami alig néhány centiméterre az ember talpa alatt, az égető mélyében, több mint kétezer fokos. A Bácska Kossuth társultmunka-alapszervezetben, vagyis az ódon téglagyár új részlegeiben valamivel kevesebb, mint száz munkás dolgozik. Ezek közül tizenöt nő. Milyenek a munkakörülményeik, s milyen munkát végeznek? — Ugyanazt a munkát végezzük, mint a férfiak, hiszen például a 7—9 kilós lyukastégla egyforma súlyú mindenki számára — mondotta BÚZÁS Julianna munkásnő. Búzás Julianna Feketicsről utazik Kishegyesre. Leggyakrabban kismotoron teszi meg az utat, esetleg autóbuszon. A fiatal téglagyári dolgozónő az utazó munkások sorsát vállalta. A férjes asszony, a családos anya szerepébe még nem kóstolt bele. Három éve dolgozik a Kossuth Téglagyárban, azelőtt Németországban talált munkát magának. Volt segédmunkás halkonzervgyárban, takarítónő kórházban. Amint tudomást szerzett arról, hogy itthon, a szomszéd faluban munkást keresnek, a munkaközvetítő révén, jelentkezett a téglagyárban. — Nem bántam meg, hogy ebben a munkaszervezetben horgonyoztam le. Távolról sem olyanok már itt a munkakörülmények, mint valakikor. Új a technológia, amely felismerhetetlen tisztaság közepette érvényesül! Könnyű kitalálni, hogy mire gondol Búzás Julianna. Különben is, saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy egy gyártási eljárás mennyire meg tudja változtatni a termelést. „Téglaporos a kalapom ...” — mondja a híres téglagyári nóta. Nos, ez — enyhén szólva — ma már valótlanság. Azonban legyünk teljesen őszinték: ma, amikor ez a valamikor oly nehéz és fárasztó munka nagymértékben gépesített, és csaknem minden gombnyomásra működik — a gyári körlet, a munkacsarnokok tisztasága mégsem magától adódó valami. — Bizony, nem nézhetjük közömbösen, hogy felhalmozódjon a hulladék, lerakódjon a por. Amikor csak időnk engedi, söprűt ragadunk és rendet teszünk a csarnokban. Szóval, a kishegyesi téglagyárat sem a jó tündérek tartják tisztán. Az ott dolgozó nők keze nyoma itt is, ott is meglátszik, a munkacsarnokokban és a gyárkörletben egyaránt. Az épületeket övező díszcserjéket, fenyőfákat nagy szeretettel, féltő gonddal a gyári nők felügyelete alatt és derekas segédletével ültették. Nyolc órán át a kilenckilós lyukastéglát emelgetni, leszedni a szalagról, „stószokba” rakni nem könnyű munka. A nyolcvan férfi csendes elismeréssel adózik ezeknek az asszonyoknak, lányoknak, ők pedig hálából minden reggel, munkakezdés előtt egy csésze forró kávéval kínálják meg a dologban velük teljesen egyenrangú férfinépet. Búzás Julianna még nem szánta rá magát a házasságra, azonban valami leírhatatlan érzés hatja át, amikor azt látja, hogy a vele együtt dolgozó házaspárok közül hol az egyik, hol a másik segít élete párjának a munkában, amikor az néhanapján kifog az emberen. De a nők is gyakran kisegítik egymást, hiszen аг ő egészségük érzékenyebb, mint a férfiaké. Ezért mindenki másnál megértőbbnek kell lenniük egymás pillanatnyi, vagy esetleg tartósabb gondja-baja iránt. A kollektív beteglátogatást ugyan semmilyen előírás nem teszi kötelezővé, a téglagyári asszonyok mégis csokorban toppannak be ágynak dőlt munkatársnőjük otthonába, virággal és más apró figyelmességgel kedveskednek a betegnek. Látszatra mindez csekélység, amit Búzás Juliannáról és a kishegyesi téglagyárban vele vállvetve dolgozó munkásnőkről elmondtunk. Az emberi élet azonban a munkahelyen is megköveteli a maga kicsiny, de az elviselhetőség szempontjából kincset érő figyelmességeket. V. ______________________________________