Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-09 / 159. szám
4.í Ma: bemutató a Líceumban Zuckmayer: A köpenicki kapitány Nohát, meséljünk ... Arról, hogy hogyan leckéztette meg egy zseniális szélhámos a porosz hadsereget, arról, hogy miként kényszerítette rá a társadalom az egyszerű kis susztert, hogy végbevigye a legendás cselt. Mert Wilhelm Voigt kényszerűségből lett hírneves „hős,” nem akart ő mást, csak élni, de folyton falakba ütközött. S mert rájött, hogy ezek a falak milyen anyagból vannak építve, nem rohant többet fejjel nekik, hanem elegánsan megkerülte őket. Egyszerűen felvette azt az egyenruhát, amely varázslatosabb, mint a mesék láthatatlanná tevő köntöse, többet tud, mint a hétmérföldes csizma, többet, mint Aladdin csodalámpája. Itt már valóban mesés a történet. Az ember, akibe mindenki belerúgott eddigi egy átöltözéssel valamilyen felsőbbrendű hatalomra tett szert. Pedig nem lett más, nem lett daliásabb, nem lett okosabb, nem lett szebb, mint eddig. Mégis úgy hallgatnak a szavára mások, mintha dróton rángatná őket. Például megparancsolhatja egy szakasz katonának, hogy kövesse őt, utasíthatja a kerület polgármesterét, hogy adja át a kasszát, letartóztathatja a helyi vezetőket. Egyszóval bármit megtehet. S mindehhez csak egy dolog kell: egyenruha. Nem baj, ha viseltes, ha pecsétes, ha gyűrött. Zuckmayer „német meséjében” világossá válik a folyamat. Színpadi riportok formájában feldolgozta a Berlinben és környékén 1896 és 1906 között lejátszódó eseményeket. Számára nem a történelmi hűség volt a fontos, hanem az indító okok elemzése. Annak a logikának a végigkövetése, ahogyan egy kisemberből botcsinálta szélhámos válik. Mert hogyan is épül fel a mese Zuckmayernél? Voigt már több mint 27 évet ült börtönben, amikor 46 évesen szabadulva munkát keres, de nem talál. Tartózkodási engedély nélkül nem kaphat munkát és munka nélkül tartózkodási engedélyt. Útlevelet sem igényelhet ugyanazért. S mivel olyan ember, aki nem ismeri a zsákutcát, betörés útján próbál okmányokat szerezni, de rajtaveszt. Újabb tíz év börtön, s mire szabadul, kialakul a ragyogó ötlet: saját fegyvereivel győz a militarizmuson. Kapitányi álruhában próbál szerencsét, de őt az ág is húzza: olyan helyen akar útlevelet szerezni, ahol nincs. Tán nem is találnák meg a dráma szerint, ha nem jelentkezne, s az ámuló rendőrök szeme láttára újra fel nem öltené a varázslatos mundért. Eddig a mese, amelyet úgy is kezdhetnénk, hogy egyszer volt, hol nem volt... De a történelem különb furcsaságokat tud produkálni, mint a legmerészebb fantázia. S mert megtörténhet újra, hogy a (egyen)ruha teszi az embert, nem árt, ha újra és újra elmeséljük. A darab magyarországi bemutatója ez a mai. Miért, miért nem, eddig nem láthatta hazai közönség ezt a fanyar humorú játékot. Az Agria Játékszín így különleges dologra vállalkozott, Valló Péter rendező a tőle megszokott, látványos módon állította színre a művet. Főbb szerepekben Szilágyi Tibor Jászai-díjas, érdemes művészt, Reviczky Gábort, Szombathy Gyula Jászai-díjast, Blaskó Péter Jászai-díjast, Tímár Éva Jászai-díjas, érdemes művészt, Miklósy György Jászai-díjast, Sir Katit, Tolnay Miklóst, Sipos Andrást, Maszlay Istvánt és Székhelyi Józsefet láthatjuk. Az előadás előtt a Széchenyi utcán és a Dobó téren este 7-től előjáték lesz, a bemutató fél 9-kor kezdődik. Reméljük, mindnyájunk örömére! (gábor) Ahogy a köpehlcki kapitány (Szilágyi Tibor) mesél... (Fotó: Kőhidi Imre) A kullogó megye? Gyakran és szívesen dicsekszünk sikereinkkel, oly dolgainkkal, amelyek jó, kedvező fényt vetnek ránk, amelyek megyénk életére, mindennapjaira nézve hízelgőek. Büszkén számon tartjuk, és ahol csak módunk nyílik rá, szóba hozzuk, ha kíváncsiak rá beszélgető partnereink — ha nem. Aztán vannak olyan témák, amelyeket a legvégsőkig kerülgetünk. Ezek hiányosságainkról beszélnek, a gondokról és a problémákról árulkodnak — „róluk”, a bajokról pedig köztudott (!) nem tartoznak a „nagy" nyilvánosságra. Gyöngyöző homlokkal erőlködünk, hogy ezekre ne derüljön „fény", mintha így maguk a nehézségek is megszűnnének, s mintha a neve tenné taszítóvá a békát, és nem az ábrázata. Ebbe a tárgykörbe tartoznak a pedagógusok fizetésére, anyagi megbecsülésére vonatkozó gondolatok is. Ahol csak lehet, illedelmesen hallgatunk róla, mintha már épp eleget beszéltünk, sőt cselekedtünk volna ez ügyben. Hogy ez mennyire nem igaz, és mennyire keveset tettünk a javulás érdekében megyénkben, bizonyítja a Köznevelés című folyóirat huszonötödik száma. A tájékoztató ismerteti az óvodák, az alsó- és a középiskolák pedagógusainak besorolás szerinti bérátlagát. Az országos statisztika elmarasztaló tényt közöl, az itt élő tanító-tanár társadalom helyzetéről. Kullogunk! Beosztott óvónőinknél, tanítóinknál és tanárainknál csak a Hajdú-Bihar megyében dolgozók kapnak kevesebb bért. A másik tizenhétben többet, a kiemelt megyei jogú városokban pedig sokkal többet kereshetnek a szakemberek, természetesen ugyanazzal a munkával! Az eltérések a két-háromszáz forinttól a félezerig terjednek. A számadatok ugyanilyen, ha nem komorabb képet festenek az iskolákban tevékenykedő nők anyagi lehetőségeiről. Ebben a tekintetben megint csak a sor végén kullogunk, utánunk már csak Hajdú-Bihar pirulhat jobban. Furcsa és elgondolkodtató, hogy vajon miért nem ilyen szomorú a helyzet az intézményvezetők pénztárcája körül. Ugyan ők sem tartoznak a legjobban megfizetettek körébe, de sikerült feltornászniuk magukat az „előkelő" tizedik helyre. Tapasztalat az is, hogy míg beosztottaik „forintmutatói" az országos átlagtól távolodó tendenciát jeleznék, addig az övék közelíti a meghúzott mércét. (Ez a tény a gyakorló pedagógusokat aligha vigasztalja, méltán.) Nem tudjuk, az illetékesek felfigyeltek-e már ezekre a tényekre, mindenesetre a Köznevelés cikke figyelmeztető: „A megyék közt még mindig túlságosan nagy a szóródás az egyes bértételekben. Jó volna, ha a lemaradóitok valamiképpen felzárkóznának az országos átlaghoz." A nekünk is szóló üzenet végére csak véletlenül kerülhetett pont, hiszen oda felkiáltójel kívánkozik, hogy végre szűnjön meg a kullogás! Szilágyi Andor Pénteken este Hatvanban: Színháztörténeti tárlatnyitó Háromrészes, országos érdeklődésre számító kiállítássorozat első bemutatója nyílik meg pénteken este 7 órakor a Hatvani Galériában. A város kis intézménye a magyar színháztörténet bemutatására vállalkozott, és ebben segítőkész partnerre talált a Magyar Színházi Intézetben, amelynek gyűjteményéből számtalan értékes dokumentum — portré, színpadkép, makett, jelmez — kerül most közönség elé. Az első tárlat 1790-től 1896-ig, a millenniumig tárgyalja a magyar színikultúra történetét, a magyar nyelvű színjátszás kialakulását, hősi korszakát, amelyről — a műsoros megnyitó keretében — dr. Cenner Mihály színháztörténész emlékezik meg. Az esten Kürti Papp László, a Népszínház művésze működik közre. NÉPÚJSÁG, 1982. július 9., péntek A bor Véget ért az országos borverseny! Csodálatos színek, illatok, zamatok viaskodtak egymással, míg végül is eldőlt, hogy melyek a legszebbek. — Szép bor? — Szép lány! De szép bor? A borértők nem csodálkoznak az elnevezésen, mert a „szép” kifejezésben benne van minden, a legfelsőbb fokon. Aki járt már valamilyen borversenyen, az tudja, hogy a zsűrinek egyáltalán nincs könnyű munkája A helyes minősítés nagy figyelmet, még több szakértelmet — mondjuk ki bátran — tudást igényel. — Miért mondják, hogy „szép” bor? Kötekedésnek tűnik de a viszontkérdésből mindenki egyszerre megérti a magyarázatot:— Miért nem mondják, hogy szép pálinka? Szép sör? Jó pálinka! Jó sör! Ez van! De „szép” — csak a italok királynője — a bor lehet, az ízek, illaszok, zamatok lágy harmóniájában. Némelyek megszólhatnának, hogy most — az alkohol elleni küzdelem időszakában — a borról esik szó. Igen, a borról. És nem az alkoholról! Legföljebb csak annyiban, amennyiben az alkoholtartalom a szépséghez hozzájárul. — Maga mit iszik? — Rumot sörrel! — És a bor? Vállat rándít, aztán válaszol: — Tudja, melós körökben szerintem kiment divatból a bor. Egy-két stampó sörrel, ez járja. — Gyorsan berúg tőle az ember. — Berúg, berúg! Szerintem nem azért iszik valaki, hogy kijózanodjék. Nem igaz? Meg aztán a bortól is be lehet rúgni. ..Érdekességképpen a véleményeket ütköztetjük: — Én boros vagyok! — Termelő? — Vásárló. De csak kistermelői bort iszom, és azt is csak akkor, ha megbízható helyen kapok. — Mi az, hogy megbízható hely? — Tudja, a bor „bizalmi” ital. A borral ugyanis sok mindent lehet csinálni. Ismerős a szólásmondás, mely szerint így tanítja az apa a fiát: Tanuld meg, fiam, hogy a szőlőből is van bor... — És a pálinkával nem lehet „mindent” csinálni? Elhallgat, gondolkodik. Aztán lezárja a vitát: — Én a bort szeretem, és kész! Tovább diskurálunk a bortisztelőkkel, a borkedvelőkkel: — Az alkoholistának mindegy, hogy mit iszik! Fontos, hogy berúgjon. — Ön bort szerető, úgy tudom, szakértő is. Van kiskertje, pincéje, szőlője, bora, de berúgva még nem látta senki. Jót nevet, aztán gyorsan önkritikást gyakorol. — Tavaly, a névnapomon... — Mit szól ahhoz, hogy a bor kimegy a divatból? — Először is nem így van! A jó boroknak, a szép, márkás boroknak világszerte nagy a keretük! Bizonyára hallott már róla, hogy egy-egy üveg nemes borért micsoda árakat fizetnek. Eszembe jut egy korábbi újságcikk, amelyben az állt, hogy egy palack borért — valahol Európában — egész vagyont fizettek. — Mi a titka a borszeretetének? — Nem titok ez, kérem! De ha megengedi, a bor mellé még teszek valamit: szőlő! így teljes az én hobbim. Magam metszem, kapálom, óvom, szüretelem a szőlőmet, magam gondozom a boraimat is. — Mégis! Mit kell „csinálni” a borral, hogy „szép” legyen? Mi a nagy titok? Diszkréten válaszol: — Semmi! De azt mindig időben... Szalay István Kőbányai János: FidZSHSZÍgCtClC (V/2) A reggeli cigaretta után a csütörtök-péntektől otthagyott edényekkel, a konyhával és a mellékhelyiségekkel végzett. Utoljára a fürdőszobával, mert közben még kimosta a hét alatt összegyűlt szennyest. „Hozd ki minden koszos cuccod” — kiáltott be a férjének, aki a szobájában az ÉS és a Magyar Nemzet „feldolgozását” végezte. — Le- és felhúzta az ágyneműt, összekészítette a Patyolatot. Kitakarította a nagyszobát, a hallt — majd egy papírra fölírta, mit kell hozni a közértből. „Ha megvettél mindent, ülj be egy fél órára a presszóba, itthon csak útban vagy! Mire feljössz rend lesz.” Noha férje szobája a legkisebb a lakásban — előtérből nyíló cselédszoba —, a különböző mütyüröktől, a játékkatona-gyűjteményektől, szanaszét heverő könyvektől, újságoktól, fotóktól, lemezektől, kazettáktól, saját és olvasásra kapott kéziratoktól nyüzsgő mikrokozmosszal több dolga-baja akadt, mint az egész házzal együttvéve. Hányszor porolt miatta. „Nem tehetek róla, ez mind a munkámhoz tartozik” — volt mindig a válasz. „Délig aludni, szerkesztőségekben kávézni, firkálgatni, míg más nyolc órát egy helyben rostokol, az minden, csak nem munka” — ez volt erről a véleménye. De a rendetlenséget nem tűrte. Mire fent volt a bevásárolnivaló az Esti Hírlappal, friss illat lengett a kisszobában, ahol minden szín melegebbé, csillogóbbá változott. Későn ébredtek. Elmosta az edényeket, és megint rendbe tette a konyhát. Férje a négyórási moziba hívta, de a moziműsor egyetlen filmjéhez sem volt kedve. „Annyi dolgom van még!” Leszedte az erkélyről a két napja száradó ruhákat. Fölállította a vasalóasztalt. Az összehajtogatott holmikkal bement a kisszobába. Férje valami tanulmányát pötyögtette az írógépen — „átkozott írógép” —, leguggolt, s mintha műszerfalba építene be újabb alkatrészeket, olyan gondosan helyezte el az elvágólagos vonalakban vigyázzba álló ingek, pulóverek, fehérneműk falába a tisztát. A férj nem állta meg, hogy székével felé ne forduljon, s egész nap viselt köténykéje kantárja fölé, a ráhajló lófarkat fellebbentve — az aranyban pihés nyakszirtre ne csókoljon. — Felmehetnénk a Várba sétálni és sütizni — búgta, és átfogta a derekát. — Hagyj! — pattant föl, és becsukta a szekrényajtót. Valamivel engedékenyebben: — Vigyázz a rendre. — Segíthetek? És akkor elmehetnénk a hatórásba. — Nem kell. Nem szeretem, ha segítesz. Inkább a magad dolgával törődj! Nehogy megint én legyek az oka, hogy nem készülsz, el időben. Írjál! Úgyis mindig írni akarsz — s kiment a hallba, ahová félretette a javítani, stoppolni való ruhadarabokat. Itt talált rá a férj jó fél óra múlva. Gyöngyöt fűzött egy végtelen hosszú damilszálra. Előtte a rendbe hozott holmik halma. — Miért nem szóltál, hogy kész vagy? — Olyan rossz kedvem van. — Mert nem találsz újabb munkát magadnak, kis butuskám. Miért nem pihensz? Egész héten a robot a postán, ráadásul iskolába jársz, és itthon se lehet leállítani az én kis motollámat. Nem csoda, ha fáj a fejed, ha fáradt, rosszkedvű vagy. Ahelyett, hogy egyszer jól kialudnád magad. Vagy csak ledőlnél és kiengednél, olvasgatnál. Nem értelek ... — Hagyjál ezzel az ostoba szöveggel. Dögöljél te, tudom hogy legszívesebben egész életedben döglenél. Mindjárt megyek fürödni. — Bebújhatok? — Minek? Tegnap voltatok a gőzben. — Miattad. Tudod, hogy mennyire... — Erre persze van esze. (Folytatjuk)