Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-09 / 159. szám

4.í Ma: bemutató a Líceumban Zuckmayer: A köpenicki kapitány Nohát, meséljünk ... Ar­ról, hogy hogyan leckéztette meg egy zseniális szélhámos a porosz hadsereget, arról, hogy miként kényszerítette rá a társadalom az egyszerű kis susztert, hogy végbevigye a legendás cselt. Mert Wil­helm Voigt kényszerűségből lett hírneves „hős,” nem akart ő mást, csak élni, de folyton falakba ütközött. S mert rájött, hogy ezek a fa­lak milyen anyagból vannak építve, nem rohant többet fejjel nekik, hanem elegán­san megkerülte őket. Egy­szerűen felvette azt az egyenruhát, amely varázsla­tosabb, mint a mesék látha­tatlanná tevő köntöse, töb­bet tud, mint a hétmérföldes csizma, többet, mint Alad­din csodalámpája. Itt már valóban mesés a történet. Az ember, akibe mindenki belerúgott eddigi egy átöltözéssel valamilyen felsőbbrendű hatalomra tett szert. Pedig nem­­ lett más, nem lett daliásabb, nem lett okosabb, nem lett szebb, mint eddig. Mégis úgy hall­gatnak a szavára mások, mintha dróton rángatná őket. Például megparancsol­hatja egy szakasz katoná­nak, hogy kövesse őt, utasít­hatja a kerület polgármeste­rét, hogy adja át a kasszát, letartóztathatja a helyi veze­tőket. Egyszóval bármit meg­tehet. S mindehhez csak egy dolog kell: egyenruha. Nem baj, ha viseltes, ha pecsétes, ha gyűrött. Zuckmayer „német mesé­jében” világossá válik a folyamat. Színpadi riportok formájában feldolgozta a Berlinben és környékén 1896 és 1906 között leját­szódó eseményeket. Szá­mára nem a történelmi hűség volt a fontos, hanem az indító okok elemzése. An­nak a logikának a végigkö­vetése, ahogyan egy kisem­berből botcsinálta szélhámos válik. Mert hogyan is épül fel a mese Zuckmayernél? Voigt már több mint 27 évet ült börtönben, amikor 46 éve­sen szabadulva munkát ke­res, de nem talál. Tartózko­dási engedély nélkül nem kaphat munkát és munka nélkül tartózkodási enge­délyt. Útlevelet sem igényel­het ugyanazért. S mivel olyan ember, aki nem isme­ri a zsákutcát, betörés útján próbál okmányokat szerezni, de rajtaveszt. Újabb tíz év börtön, s mire szabadul, ki­alakul a ragyogó ötlet: sa­­ját fegyvereivel győz a mi­­litarizmuson. Kapitányi ál­ruhában próbál szerencsét, de őt az ág is húzza: olyan helyen akar útlevelet szerez­ni, ahol nincs. Tán nem is találnák meg a dráma sze­rint, ha nem jelentkezne, s az ámuló rendőrök szeme láttára újra fel nem öltené a varázslatos mundért. Eddig a mese, amelyet úgy is kezdhetnénk, hogy egy­szer volt, hol nem volt... De a történelem különb fur­csaságokat tud produkálni, mint a legmerészebb fantá­zia. S mert megtörténhet új­ra, hogy a (egyen)ruha teszi az embert, nem árt, ha újra és újra elmeséljük. A darab magyarországi bemutatója ez a mai. Miért, miért nem, eddig nem lát­hatta hazai közönség ezt a fanyar humorú játékot. Az Agria Játékszín így különle­ges dologra vállalkozott, Valló Péter rendező a tőle megszokott, látványos módon állította színre a művet. Főbb szerepekben Szilágyi Ti­bor Jászai-díjas, érdemes művészt, Reviczky Gábort, Szombathy Gyula Jászai-dí­­jast, Blaskó Péter Jászai-dí­­jast, Tímár Éva Jászai-díjas, érdemes művészt, Miklósy György Jászai-díjast, Sir Ka­tit, Tolnay Miklóst, Sipos Andrást, Maszlay Istvánt és Székhelyi Józsefet láthatjuk. Az előadás előtt a Széchenyi utcán és a Dobó téren este 7-től előjáték lesz, a bemu­tató fél 9-kor kezdődik. Re­méljük, mindnyájunk örö­mére! (gábor) Ahogy a köpehlcki kapitány (Szilágyi Tibor) mesél... (Fotó: Kőhidi Imre) A kullogó megye? Gyakran és szívesen dicsekszünk sikereinkkel, oly dolgainkkal, amelyek jó, kedvező fényt vetnek ránk, ame­lyek megyénk életére, mindennapjaira nézve hízelgőek. Büszkén számon tartjuk, és ahol csak módunk nyílik rá, szóba hozzuk, ha kíváncsiak rá beszélgető partnereink — ha nem. Aztán vannak olyan témák, amelyeket a legvégsőkig kerülgetünk. Ezek hiányosságainkról beszélnek, a gondok­ról és a problémákról árulkodnak — „róluk”, a bajokról pedig köztudott (!) nem tartoznak a „nagy" nyilvánosság­ra. Gyöngyöző homlokkal erőlködünk, hogy ezekre ne derüljön „fény", mintha így maguk a nehézségek is meg­szűnnének, s mintha a neve tenné taszítóvá a békát, és nem az ábrázata. Ebbe a tárgykörbe tartoznak a pedagógusok fizeté­sére, anyagi megbecsülésére vonatkozó gondolatok is. Ahol csak lehet, illedelmesen hallgatunk róla, mintha már épp eleget beszéltünk, sőt cselekedtünk volna ez ügyben. Hogy ez mennyire nem igaz, és mennyire keveset tettünk a javulás érdekében megyénkben, bizonyítja a Köznevelés című folyóirat huszonötödik száma. A tájékoztató ismer­teti az óvodák, az alsó- és a középiskolák pedagógusainak besorolás szerinti bérátlagát. Az országos statisztika el­marasztaló tényt közöl, az itt élő tanító-tanár társadalom helyzetéről. Kullogunk! Beosztott óvónőinknél, tanítóinknál és tanárainknál csak a Hajdú-Bihar megyében dolgozók kapnak kevesebb bért. A másik tizenhétben többet, a kiemelt megyei jogú városokban pedig sokkal többet kereshetnek a szakembe­rek, természetesen ugyanazzal a munkával! Az eltérések a két-háromszáz forinttól a félezerig terjednek. A szám­adatok ugyanilyen, ha nem komorabb képet festenek az iskolákban tevékenykedő nők anyagi lehetőségeiről. Eb­ben a tekintetben megint csak a sor végén kullogunk, utánunk már csak Hajdú-Bihar pirulhat jobban. Furcsa és elgondolkodtató, hogy vajon miért nem ilyen szomorú a helyzet az intézményvezetők pénztárcája körül. Ugyan ők sem tartoznak a legjobban megfizetettek körébe, de sikerült feltornászniuk magukat az „előkelő" tizedik helyre. Tapasztalat az is, hogy míg beosztottaik „forintmutatói" az országos átlagtól távolodó tendenciát jeleznék, addig az övék közelíti a meghúzott mércét. (Ez a tény a gyakorló pedagógusokat aligha vigasztalja, mél­tán.) Nem tudjuk, az illetékesek felfigyeltek-e már ezekre a tényekre, mindenesetre a Köznevelés cikke figyelmez­tető: „A megyék közt még mindig túlságosan nagy a szó­ródás az egyes bértételekben. Jó volna, ha a lemaradói­tok valamiképpen­ felzárkóznának az országos átlaghoz." A nekünk is szóló üzenet végére csak véletlenül ke­rülhetett pont, hiszen oda felkiáltójel kívánkozik, hogy végre szűnjön meg a kullogás! Szilágyi Andor Pénteken este Hatvanban: Színháztörténeti tárlatnyitó Háromrészes, országos ér­deklődésre számító kiállí­tássorozat első bemutatója nyílik meg pénteken este 7 órakor a Hatvani Galériá­ban. A város kis intézmé­nye a magyar színháztör­ténet bemutatására vállal­kozott, és ebben segítőkész partnerre talált a Magyar Színházi Intézet­ben, amely­nek gyűjteményéből szám­talan értékes dokumentum — portré, színpadkép, ma­kett, jelmez — kerül most közönség elé. Az első tár­lat 1790-től 1896-ig, a mil­lenniumig tárgyalja a ma­gyar színikultúra történetét, a magyar nyelvű színjátszás kialakulását, hősi korszakát, amelyről — a műsoros megnyitó keretében — dr. Cenner Mihály színház­történész emlékezik meg. Az esten Kürti Papp László, a Népszínház művésze mű­ködik közre. NÉPÚJSÁG, 1982. július 9., péntek A bor Véget ért az országos borverseny! Csodálatos színek, il­latok, zamatok viaskodtak egymással, míg végül is eldőlt, hogy melyek a legszebbek. — Szép bor? — Szép lány! De szép bor? A borértők nem csodálkoznak az elnevezésen, mert a „szép” kifejezésben benne van minden, a legfelsőbb fokon. Aki járt már valamilyen borversenyen, az tudja, hogy a zsűrinek egyáltalán nincs könnyű munkája A helyes minő­sítés nagy figyelmet, még több szakértelmet — mondjuk ki bátran — tudást igényel. — Miért mondják, hogy „szép” bor? Kötekedésnek tűnik de a viszontkérdésből mindenki egyszerre megérti a magyarázatot:­­— Miért nem mondják, hogy szép pálinka? Szép sör? Jó pálinka! Jó sör! Ez van! De „szép” — csak a italok ki­rálynője — a bor lehet, az ízek, illaszok, zamatok lágy har­móniájában. Némelyek megszólhatnának, hogy most — az alkohol elleni küzdelem időszakában — a borról esik szó. Igen, a borról. És nem az alkoholról! Legföljebb csak annyiban, amennyiben az alkoholtartalom a szépséghez hoz­zájárul. — Maga mit iszik? — Rumot sörrel! — És a bor? Vállat rándít, aztán válaszol: — Tudja, melós körökben szerintem kiment divatból a bor. Egy-két stampó sörrel, ez járja. — Gyorsan berúg tőle az ember. — Berúg, berúg! Szerintem nem azért iszik valaki, hogy kijózanodjék. Nem igaz? Meg aztán a bortól is be lehet rúg­ni. ..Érdekességképpen a véleményeket ütköztetjük: — Én boros vagyok! — Termelő? — Vásárló. De csak kistermelői bort iszom, és azt is csak akkor, ha megbízható helyen kapok. — Mi az, hogy megbízható hely? — Tudja, a bor „bizalmi” ital. A borral ugyanis sok mindent lehet csinálni. Ismerős a szólásmondás, mely szerint így tanítja az apa a fiát: Tanuld meg, fiam, hogy a szőlőből is van bor... — És a pálinkával nem lehet „mindent” csinálni? Elhallgat, gondolkodik. Aztán lezárja a vitát: — Én a bort szeretem, és kész! Tovább diskurálunk a bortisztelőkkel, a borkedvelőkkel: — Az alkoholistának mindegy, hogy mit iszik! Fontos, hogy berúgjon. — Ön bort szerető, úgy tudom, szakértő is. Van kiskert­je, pincéje, szőlője, bora, de berúgva még nem látta senki. Jót nevet, aztán gyorsan önkritikást gyakorol. — Tavaly, a névnapomon... — Mit szól ahhoz, hogy a bor kimegy a divatból? — Először is nem így van! A jó boroknak, a szép, már­kás boroknak világszerte nagy a keretük! Bizonyára hallott már róla, hogy egy-egy üveg nemes borért micsoda árakat fizetnek. Eszembe jut egy korábbi újságcikk, amelyben az állt, hogy egy palack borért — valahol Európában — egész va­gyont fizettek. — Mi a titka a borszeretetének? — Nem titok ez, kérem! De ha megengedi, a bor mellé még teszek valamit: szőlő! így teljes az én hobbim. Magam metszem, kapálom, óvom, szüretelem a szőlőmet, magam gondozom a boraimat is. — Mégis! Mit kell „csinálni” a borral, hogy „szép” le­gyen? Mi a nagy titok? Diszkréten válaszol: — Semmi! De azt mindig időben... Szalay István Kőbányai János: FidZSHSZÍgCtClC (V/2) A reggeli cigaretta után a csütörtök-péntektől ottha­gyott edényekkel, a konyhá­val és a mellékhelyiségek­kel végzett. Utoljára a für­dőszobával, mert közben még kimosta a hét alatt össze­gyűlt szennyest. „Hozd ki minden koszos cuccod” — kiáltott be a férjének, aki a szobájában az ÉS és a Ma­gyar Nemzet „feldolgozását” végezte. — Le- és felhúzta az ágyneműt, összekészítette a Patyolatot. Kitakarította a nagyszobát, a hallt — majd egy papírra fölírta, mit kell hozni a közértből. „Ha meg­vettél mindent, ülj be egy fél órára a presszóba, itthon csak útban vagy! Mire fel­jössz rend lesz.” Noha férje szobája a leg­kisebb a lakásban — előtér­ből nyíló cselédszoba —, a különböző mütyüröktől, a játékkatona-gyűjteményektől, szanaszét heverő könyvektől, újságoktól, fotóktól, leme­zektől, kazettáktól, saját és olvasásra kapott kéziratoktól nyüzsgő mikrokozmosszal több dolga-baja akadt, mint az egész házzal együttvéve. Hányszor porolt miatta. „Nem tehetek róla, ez mind a munkámhoz tartozik” — volt mindig a válasz. „Délig aludni, szerkesztőségekben kávézni, firkálgatni, míg más nyolc órát egy helyben rostokol, az minden, csak nem munka” — ez volt er­ről a véleménye. De a ren­detlenséget nem tűrte. Mire fent volt a bevásárolnivaló az Esti Hírlappal, friss illat lengett a kisszobában, ahol minden szín melegebbé, csillogóbbá változott. Későn ébredtek. Elmosta az edényeket, és megint rendbe tette a konyhát. Fér­je a négyórási moziba hívta, de a moziműsor egyetlen filmjéhez sem volt kedve. „Annyi dolgom van még!” Leszedte az erkélyről a két napja száradó ruhákat. Föl­állította a vasalóasztalt. Az összehajtogatott holmikkal bement a kisszobába. Férje valami tanulmányát pötyög­­tette az írógépen — „átko­zott írógép” —, leguggolt, s mintha műszerfalba építene be újabb alkatrészeket, olyan gondosan helyezte el az elvágólagos vonalakban vigyázzba álló ingek, pulóve­rek, fehérneműk falába a tisztát. A férj nem állta meg, hogy székével felé ne fordul­jon, s egész nap viselt kö­ténykéje kantárja fölé, a rá­­hajló lófarkat fellebbentve — az aranyb­an pihés nyak­­szirtre ne csókoljon. — Felmehetnénk a Várba sétálni és sü­ti­zni — búgta, és átfogta a de­rekát. — Hagyj! — pattant föl, és becsukta a szekrényajtót. Valamivel en­gedékenyeb­ben: — Vi­gyázz a rendre. — Segíthe­tek? És akkor elmehetnénk a hatórásb­a. — Nem kell. Nem szere­tem, ha segítesz. Inkább a magad dolgával törődj! Ne­hogy megint én legyek az oka, hogy nem készülsz, el időben. Írjál! Úgyis min­dig írni akarsz — s kiment a hallba, ahová félretette a javítani, stoppolni való ru­hadarabokat. Itt talált rá a férj jó fél­ óra múlva. Gyöngyöt fűzött egy végtelen hosszú damil­­szálra. Előtte a rendbe ho­zott holmik halma. — Miért nem szóltál, hogy kész vagy? — Olyan rossz kedvem van. — Mert nem találsz újabb munkát magadnak, kis bu­tuskám. Miért nem pihensz? Egész héten a robot a pos­tán, ráadásul iskolába jársz, és itthon se lehet leállítani az én kis motollámat. Nem csoda, ha fáj a fejed, ha fáradt, rosszkedvű vagy. Ahelyett, hogy egyszer jól kialudnád magad. Vagy csak ledőlnél és kiengednél, ol­vasgatnál. Nem értelek ... — Hagyjál ezzel az ostoba szöveggel. Dögöljél te, tudom hogy legszívesebben egész életedben döglenél. Mindjárt megyek fürödni. — Bebújhatok? — Minek? Tegnap volta­tok a gőzben. — Miattad. Tudod, hogy mennyire... — Erre persze van esze. (Folytatjuk)

Next