Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-09 / 160. szám
Hírlap, 1990. október 9., kedd Üzen a szerkesztő „Ezer bocsánat” jeligére: Olvasónk kivágta azt az első oldalas képünket lapunk egyik számából, ahol a divatbemutató két csinos hölgye között egy férfi — fia? — takarva áll, arcát nem látni, szemmel láthatólag a fotós is a bájos jelenségekre koncentrált. Nem úgy levélírónk, aki a kép mellé az alábbi megjegyzéseket is fűzi: „Ádám, hol vagy? Miért bújtál el a nők háta mögé? Talán egy-két forinttal kevesebbet adtál haza a fizetésedből, netántán megittál egy üveg sört? Jaj neked! Majd mi, nők (ezt nagybetűvel írta!) elmegyünk a családvédelmihez vagy a bírónőhöz, meg a nyugdíjas öreg ügyvédnőhöz (mert ő még dolgozik), mi, nők, tégedet kirakhatunk az utcára. Abból a lakásból, amit szegény szüleid vettek a családnak. Ez kell neked, pipogya fráter! Miért bújtál meg még a képen is, két gyenge nő közé? Lássátok, ti, férfiak, saját magatok járatjátok le a férfiak tekintélyét! (Az utolsó szót a hölgy j-vel írta). Ezért kerekedtünk mi, nők fölénybe (nem elírás!). Az arcodat nem mered megmutatni, de a reklámért kell a pénz az asszonynak. Ne csodálkozzatok, ha, kikerültök az utcára, még sajnálatomra. Egy nő, ki veled érez!” Hosszú idő óta ez a levél összegezte igazán és elevenen előttünk, nekünk annak az erkölcsi és társadalmi állapotnak a leglényegesebb vonásait, amely jelenleg a fiatalság köreiben tapasztalható. Nem kívánunk mélyebb elemzésbe bonyolódni, mennyire jól rátapintott a házassági bontóperek megalázó alkudozásaira, hitvány betartásaira, taktikázásaira, amikor is az osztó igazság a lakásból ilyen vagy olyan oknál fogva kitessékeli azt a férfit, aki a családjogi törvény vitatható matematikai szemlélete és a társadalom egyre romló gazdasági helyzete miatt erkölcsi és anyagi csődbe is juthat egyszerre. Nőolvasónk fricskázó fölénnyel ecseteli a férfi-kiszolgáltatottságot, de azt még csak nem is érzékelteti, hogy az ő magabiztossága is összeomolhat, ha egy erkölcsiekben nem gátlásos partnerre akad. Mert csaknem naponta járnak fiatalasszonyok a pszichiátriára, hozzánk is, kérdezvén, mit kell tenni olyan esetekben, amikor... és ömlik a panasz a részegségről, a következő partnerről, stb. A levél esetleg barátnői közösség csalafintasága, talán jól is ismeri(k) azt, aki a két nő között látszatra valóban meghúzódik. Ez lehet indítóok a piszkálódásra? Mi a levelet azért forgattuk meg a nyilvánosság előtt, mert kor- és kórtünet is kiolvasható belőle. Fölötte, miatta el lehet és el is kell gondolkodni. L. J.: Nehezményezi, hogy a másik felet nem kérdezzük meg, amikor egy vásárló minőségi panasszal fordul a nyilvánossághoz, mint legutóbb is a kenyér minősége ügyében. Két okunk van arra, hogy a jobbító szándékot így hagyjuk érvényesülni az ilyen esetekben: 1. Ha a levelet kiküldjük az illetékesnek, tíz jóval később megválaszolja, megmagyarázza, kimenti, legjobb esetben beismeri, hogy hiba történt. Azt egy reggeli vásárlás kapcsán történt észlelés után két héttel, vagy akár két nappal sem hajlandó senki elismerni, hogy az eset megtörtént, de a gyártó nem is juthat közvetlen információhoz, mert a kereskedelem kifogás nélkül átvette az árut, talán rá sem nézett a kenyérre, amit az emberek neki leraktak. 2. Azoknak az olvasóinknak az ilyen irányú panaszait szokták komolyan venni, akik velünk rendszeresen közlik észrevételeiket, és a legtöbb esetben igazat adott nekik az utólagos vizsgálat is. Egyébiránt szívesen összehozzuk önt a panasztevővel, akár a szerkesztőségünkben is. Mert azt ön sem tételezi fel rólunk, hogy csak azért foglalkozunk „ilyen apróságokkal”, mindennapi ügyekkel, mert az olvasónak a kedvére járni — manapság — divat, szelepkioldó mutatvány. Tiszt urak, Ti is sorra kerültök!!! Jelentem, a parancsot végrehajtottam! Végrehajtottam, mert katona vagyok! Mert immáron 19 éve viselem a mundért, és megszoktam: a parancsot megkoitálni nem lehet, mert szaporodik!! Fél életemet fegyverek között éltem le a seregben, a tanktól a páncéltörő rakétáig, ezred-, hadosztály- és hadsereg-lőbajnokságok tucatjain szerepeltem sikerrel, „civilben” pedig fegyvergyűjtő vagyok. Kiderült, megbízhatatlan lettem!! De nemcsak én! A Magyar Honvédség hivatásos tiszthelyettesi és zászlósi kara mind megbízhatatlan lett!!! És csak MI, a TISZTEK NEM!!! Csak tőlünk vonták be az önvédelmi fegyvereinket! Csak úgy, ripsz-ropsz, különösebb indoklás nélkül,... és fenyegetőzve, — ha nem adod le, lesz nagy irgum-burgum...! Leadtam. Leadtam, pedig a Waltherem személyi tulajdon volt. (Lehet, hogy maholnap a színes tv-t is le kell majd adni, vagy mindkét öltönyömet?!) Pedig aláírtuk a „hűségnyilatkozatot”. Mégis félnek VALAKIK TŐLÜNK?! Mitől? Tiszthelyettespuccstól?! Persze, azt a sok vadászfegyvert, aminek a döntő többsége még mindig a „régi rendszer” volt urainál van, azokat nem vonták be, pedig azok összehasonlíthatatlanul nagyobb hatásfokúak és veszedelmesebbek. TISZT URAK... ne nevessetek rajtunk, ti is sorra kerültök! Nem baj, majd lesz szép új egyenruhánk... „operetthadseregnek” csak az való! Ez az intézkedés a még megmaradt katonai tekintély és becsület megtépázása. Tudom, a választási küzdelmek során a most hatalmon lévő pártok megígérték a NÉPNEK, hogy „rendezik” az önvédelmi fegyverek sorsát. De mást is megígértek... NEKÜNK, katonáknak is... Bárcsak következetesen minden ígéretük valóra válna! Ha még nem tudnák, a katona fegyver nélkül olyan, mint az író toll nélkül, vagy a paraszt eke nélkül. Az „ideiglenes letétbe helyezési határozat” indokolása egyszerűen nevetséges és sértő. INDOKLÁS „A rendelkező részben foglaltak szerint határoztam, mivel a megromlott közrend következményeinek részbeni elhárítása érdekében és a közbiztonság fokozottabb védelme miatt indokolt az önvédelmi lőfegyverek biztonsági letétbe helyezése.” Szóval, TISZT URAK, TI is sorra kerültök...! Nem baj, URAIM, néhány hét múlva lehet jelenteni az ORSZÁGGYŰLÉS ELŐTT: az országban nincs több fegyver... CSAK A BŰNÖZÖK KEZÉBEN!!! Péterváry István hivatásos zászlós Pf. 23. „...mennyi az ösztöndíja? — ez jelenleg személyenként és havonta 3100 forint. Mindenkinek ennyi jár.” Mi az, hogy jár? Akinek a tanulmányi átlaga 4-es alatt van, annak nem is adnék ösztöndíjat. Miért díjazzuk azokat, akik nem tanulni, hanem tüntetni mennek a főiskolára? Ha pedig értelmi szintje nem éri el a „jót”, akkor nézzen valami más foglalatosság után. Én magam intenzív levelező tagozaton végeztem el a budapesti pénzügyi-számviteli főiskolát. Akkor 2200 forint volt a fizetésem, a férjem pedig, aki nappalin végzett a közgazdaság-tudományi egyetemen 500 forint ösztöndíjat kapott. Vagonokat pakoltak éjszakánként, hogy legyen egy kis pluszpénzük. Az elnevezés is furcsa. Ha valaki tanulni akar, azt nem kell pénzzel ösztönözni. A főiskolások örüljenek, hogy ők a kiválasztottak, akik megmérettettek, és nem találtattak könnyűnek. Egyébként nem kevés az olyan család, ahol az egy főre jutó nettó kereset nem haladja a 3 ezer forintot, ők inkább jogosultak arra, hogy sztrájkoljanak. Bossányi Lászlóné Eger Sztrájkol a főiskola Olvasói jegyzetek lapunk cikkéhez Tisztelt Főiskolások! Önökben — gondolom — nagy az igazságérzet, de akkor miért tűrik el, hogy minden tanuló egységesen 3100 forintot kapjon ösztöndíj gyanánt? Mindenki egyformán tanul, s egyformán rászorul? Tudom, egyszerűbb a miniszter „ellen’; egy napig nem tanulni, mint hogy kiharcolnák a menzán az elfogadható ételt, ha az nem olyan. Mi ez az egyenlősdi a támogatás területén? Annak, akinek albérletet kell fizetnie, több járhatna, mint aki kollégista, és annak is többet kellene kapnia, aki jól tanul. A szülők jövedelmének is befolyásoló tényezőnek kellene lennie az odaítéléskor. Dr. Rózsa Sándor főtitkár, a főiskola egyik vezetője ezt mondta: „A hallgatók nagy többsége nem vette igénybe az étkezési támogatást, holott ez megillette, így évi 3 — 4 millió forint is megmaradt, amit visszautaltunk a minisztériumnak.” Ennyire sok pénzük van ezek szerint azoknak a hallgatóknak, hiszen így saját zsebből fizetik az élelmezésüket. Tudom, drága az albérlet, őket sajnálom, ha tényleg nincs pénzük. De úgy gondolom, a szülők kötelessége is gyermekük felnevelése. Hivatkoznak a „társadalmi minimum — hallgatói minimum” megállapítására is, valamint arra, hogy a művelődési tárca 3100 forint fejpénzt szabott meg a tanulóknak. Igen előnytelen ez az összehasonlítás, mert Magyarországon egymillió ember 5600 forintért dolgozik napi 8 órát, két műszakban, további egymásfél millió nyugdíjas él ennyiből, vagy még ennyit sem kap, 25 — 40 év munka után. És akkor jönnek önök ezzel... Nem arcpirító ez egy kicsit? Aki megérdemli, kapjon 5600 forintot, aki pedig nem, az meg semmit, vagy kevesebbet, mint a mostani 3100 forint. Ezt rendezzék le a főiskolások maguk között. Ez az ő dolguk a tanulás mellett. Mert félő, hogy a sok sztrájk majd elveszi az oktatástól az időt. A miniszter joggal „takarózik” a múlt hibáival, mivel a kormánnyal együtt 120 napja dolgozik, ettől azért mégiscsak több a 43 év kommunista uralma, a körülbelül 15 ezer 700 nap... Egyébként sok sikert a tanuláshoz. Erdélyi László Eger Mégis, kinek a szőlője Már amit az általános és középiskolások apraja-nagyja szüretel, kilencven fillérért kilóját! Ugye, a termőföld a téeszé, amit bérbe adott a gazdálkodóknak, s ők természetesen már nem fillérekért mérik termésük nedűjét, a piacon is félszáz forintba kerül egy kiló szőlő. Tévedés ne essék, nem gyermekeink „munkára való nevelése” ellen tiltakozom, csupán a munkabérmunkaerkölcs általános iskolai szintű kompenzálása érdekelne. Bár a munkára való nevelést is el tudnám képzelni „dagonyázás” nélkül, netán szociális juttatással, forró tea, esetleg ivóvíz, kézmosásra használható víz. Ez nem minden esetben biztosított. Általános és középiskolásokat kérdeztem meg, mennyi pénzt tudnak megkeresni naponta. Általános kuncogás közepette a válasz: aki nagyon hajt, az megkeresi a napi 100 forintot is. Mivel gyermekeink ismerik a forint értékét, az iskolások háromnegyed része nem „hajt”, érvényesítvén a „kis pénz, kis munka” elvét. Szóval, elgondolkodom a dolgon: kinek van ebből haszna? Esetleg a vállalkozónak, bár ebben sem vagyok biztos. Gyermekkéz kis kéz, s nem biztos, hogy minden szőlőfürtöt elér. Tény azonban — ha gyötörten is —, lesz még az idén szüret! Ha jó az idő, gyermekeink szívesen mennek egy kis mókára, legalábbis az első napokban. Gond inkább csak akkor van, amikor nem marad elegendő idő a tananyag ismétlésére, s a tanár is törheti a fejét, hogy milyen léptekkel hozza be a lemaradást. A szitáló eső is megbosszulja magát, mert ugye, akkor már nem egy-két örömteli hét kimaradás lesz az iskolából a tanulónak, sokszor pedig a szülőnek a munkahelyéről. No persze, ez már egyéni gond. Apropó! Ki vállal felelősséget a gyermekek járművel való szállításakor, a vágott, szúrt sebekből adódó problémákért. Mert baj mindig adódik. A szövetkezet természetesen nem. Az iskola hogyan vállalhatna? A gazdálkodó? Bizarr gondolat. Marad ismét az egyéni gond. Ki kényszerítheti ezt ránk? Az oktatási törvények halmaza sem tartalmaz ilyen irányú munkára való nevelést! Ez már az ifjúságvédelem tárgykörébe sorolható! A szülőktől a tsz, az iskola vagy a vállalkozó megkérdezi-e, hogy milyen érzéssel és munkával mossuk gyermekeink sáros gönceit esténként? Netán a gyermekeink által megtermelt munkabér fedezi-e kamaszkorú gyermekeink napi étkeztetését? Olcsóbban vásárolhatjuk-e meg a gyermekek által szüretelt szőlőt számukra? Ugye nem...? Jó lenne már túl lenni azon a munkamegosztáson, hogy a szüret a diákoké, a kukorica letördelése a honvédségé. Mi lesz velünk, ha beköszönt a leszerelés? Vagy akkor mobilizálható lesz az óvoda is? Netán népgazdaságunkat is erre alapozzuk? Vagy itt kezdődne és végződne a privatizáció? S. -né Kiss Ildikó Eger A bűncselekményt nem én követtem el Az elmúlt időszakban több alkalommal is hírt adtak az 1990. március 11-én a Grónai út 9. szám alatti toronyház tetejéről eltulajdonított műholdvevő berendezéssel kapcsolatos nyomozati eredményekről. Mindkét alkalommal „mint alaposan gyanúsítható személyeket” neveztek meg engem (Kovács László, Parád, Béke u. 83.) és öcsémet (Kovács Tamás, Parád, Szabadság u. 24.). Nem vonnám kétségbe, hogy ezek az adatok a nyomozás akkori állásának megfelelően tükrözték az ügyben felmerült tényeket. Azt is minden jogos ellenvetés lehetősége nélkül kellett tudomásul vennem, hogy elsősorban a fenti cikkek következtében az addigi — több éves — munkaköröm megszűnt. Nem beszélve arról, hogy úgy a magán-, mint a családi életemben is számtalan konfliktussal kellett szembenéznem. Mivel azonban a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság 1990. szeptember 25-i határozatával a Be. 139. paragr. (1) bek. a) pontja alapján ellenem a nyomozást megszüntette, kérem, legalább erkölcsi jóvátétel címén lapjukban ezt a tényt is közölni szíveskedjenek! Kovács László Parád Válaszol az illetékes Ne essünk át a tehén túloldalára ! Tisztelt Asszonyom! A Hírlapban szeptember 25-én megjelent írása nagyon meglepett, amit kilátástalan helyzetükről kifejtett. Amennyiben tőlem elfogadja, ez a helyzet nem is annyira kétségbeejtő, mint ahogyan ön ecseteli. Először is nem kft.-vel, hanem betéti társasággal van kapcsolata, amit vagyoni alap nélkül egyik volt körzetellenőrünk és felesége vezet. Alkalmaznak még egy nyugdíjast is a napi ellenőrzési munkák ellátására. A tejiparban dolgozók közül senki sem tagja a betéti társaságnak, még én sem. A tejipar a gazdákkal soha nem kötött szerződést, „üzletet”, mivel nem volt rá szükség, ugyanis minden mennyiségben felvásárolta a gazdák tejét. A bt csupán összefogja a felvásárlási tevékenységet, amiért a tejipar szolgáltatás címén fizet. Nem a mi alkalmazottunk minden községben a csarnokos, hanem a betéti társaságé. A kifüggesztett nyerstej-szabvány az egyetlen, ugyanis újabb változatáról nem tudunk, tehát ezt kell hitelesnek tekinteni. Ami pedig a szárazanyaghiány miatti levonást illeti, ön azt nagyon jól tudja, hogy létezik, hiszen éppen ön szállított be múlt év december 12-én olyan tejet, amely 24,5 százalék vizet tartalmazott, fizetett is érte élelmiszer-hamisítás címén háromezer forint húságot. A lakosság elvárja tőlünk a jó minőségű terméket, de azt csak jó minőségű alapanyagból lehet készíteni. A bt nemcsak önöket, hanem a csarnokost is ellenőrzi, amikor jelen van, azért, hogy az ön által említett visszaélések időben felszínre kerüljenek. Nem emlékszem, hogy valaha eladatták volna a csarnokossal a tehenet, az állattartás, úgy érzem, szuverén joga. Sajnos az igaz, hogy visszaélés feltételezése ebben az esetben gyakoribb, az első haragos jelentkezik is nálunk a feljelentéssel igen rövid idő elteltével. A betéti társaság tagjai is olvasták írását, s remélem, intézkednek, hogy a csarnokos fehér köpenyben vegye át önöktől a tejet. Ha megkérhetem, még ne öntsék az útra. És amennyiben „tejjel-mézzel folyó országot” akarnak, nagyon kérem, a vízcsap ne csatlakozzon a fejőgépre, mert akkor ez nem válik valóra... Ötvös Imre A Borsod Megyei Tejipari Vállalat egri üzemigazgatója Azzal, hogy mindkét fél észrevételének — ha helyhiány miatt rövidítve is — helyet adtunk, a témát még nem zártuk le. Kollégánk hamarosan felkeresi majd az érdekelteket, akik bővebben is kifejthetik véleményüket a füzesabonyiakat foglalkoztató „tejesüggyel” kapcsolatban. Azaz: sem a témát, sem a tejet nem hagyjuk megsavanyodni. (A szerk.) 5. Hogy lehet valaki ilyen pesszimista? Tisztelt Havas Úr! A Hírlap szeptember 20-i számában megjelent „Azt hiszem, kilépek...” című írásában hosszasan próbálta elhitetni az olvasóval, hogy a jelenlegi miniszterelnök mennyire sajtóellenes. Nos, hát azt hittem, majd ezek után nem találkozom kedvenc újságom lapjain az Ön cikkeivel, mert kilép a laptól is. De rácáfolt, sőt, a „Ki áll majd a tribünön?” című cikkével feltette az „i”-re a pontot. A cikkeit olvasva úgy fogtam fel, hogy amit ön ír, annak az ellenkezőjét kell elhinnem. Ha tehát arról ír, hogy mennyire siralmas a mostani belpolitikai helyzet, akkor én nyugodt vagyok, mert jó irányba haladunk. Megértem, hogy cikkeinek logikai menetét gyakran az elmúlt rendszerben kiadott gyűjteményekből eredezteti nosztalgikus módon. Csak azt nem értem, miért nem úja meg azt világosabb módon, hogy ön szerint az elmúlt rendszer volt-e az igazi, mert akkor mindig megmondták az újságíróknak, mit kell írniuk, most pedig törhetik az agyukat, hogy kitalálják, mi az okosabb. Persze, az sem lehet egy utolsó dolog, hogy a jelenlegi rendszer igen sok nehéz problémát úgysem tud sikerrel megoldani. Hosszú távon ezért eredményes lehet, ha a jelenlegi vezetést könyörtelenül bírálja. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen pesszimista, mikor az olyan cikkek, mint az öné, nemhogy publikálást kapnak, de még jól meg is fizetik. A „Ki áll majd a tribünön...?” című cikkét olvasva az ember egy olyan újságírót lát, aki annyira kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy előre el is temeti magát, mint újságírót. Kérem, ne legyen elkenődve, ha nem ért egyet a jelenlegi rendszerrel, bátran úja le konkrétan, hogy mivel nem ért egyet, sőt, ha tud valami jobb megoldást, azt is úja meg. De valahogy derűsebben, és mi olvasók továbbra is szívesen olvassuk az Ön cikkeit. Tisztelettel: Vida János Zagyvaszántó Kedves Uram! Örültem sorainak, az meg, hogy aláírta a nevét, külön ritkaság. Hogy ön nem ért egyet a cikkel, még nem baj, de higgye el, hogy volt, akinek tetszett az írás, nem kell mindenkinek mindennel egyetértenie, nem kell az, hogy egyforma újságokban egyforma cikkek jelenjenek meg. Nem kell kiborulni attól, hogy másnak más a véleménye. Egy igazi demokráciában ez kézenfekvő, mondhatni, ez a dolog lényege. Sajnálnám, ha félreértene: a múlt rendszer szerintem nem volt jó, egy demokratikus kormány egyszerűen nem bír akkorát hibázni (még ez a mostani sem), hogy rosszabb legyen, mint egy diktatúra kormánya. Viszont nem tudom elfogadni azt, hogy aki a demokratikus kormányt bírálni meri, az a régi rendszer híve. Ez nem ennyire egyszerű. Meg hogy én az írások logikai menetét az elmúlt rendszerben kiadott gyűjteményekből eredeztetem, nosztalgikus módon. Azt a kötetet, amire én hivatkoztam, már az új rendszerben adták ki, ellenben az elmúlt rendszerben megjelent publicisztikák vannak benne. Akkor most mihez kezdjünk? A kötet egyébként Megyesi Gusztáv: A kőtörő ember című könyve, arra kérem, lapozza át, meglátja, tetszeni fog magának. A pesszimizmusomért pedig bocsásson meg, miként a népnek is bocsássa meg, amiért kissé pesszimista magatartást tanúsított a választásokon. És bocsásson meg mindenkinek, akinek más a véleménye, mint magának. És akkor igazi demokrácia lesz: optimizmus, napfény. Tisztelettel: Havas András