Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-09 / 160. szám

Hírlap, 1990. október 9., kedd Üzen a szerkesztő „Ezer bocsánat” jeligére: Olvasónk kivágta azt az első oldalas képünket lapunk egyik számából, ahol a divatbemutató két csinos hölgye között egy férfi — fia? — takarva áll, arcát nem látni, szemmel láthatólag a fotós is a bájos jelenségekre koncent­rált. Nem úgy levélírónk, aki a kép mellé az alábbi megjegyzé­seket is fűzi: „Ádám, hol vagy? Miért bújtál el a nők háta mögé? Talán egy-két forinttal keveseb­bet adtál haza a fizetésedből, ne­­tán­tán megittál egy üveg sört? Jaj neked! Majd mi, nők (ezt nagybetűvel írta!) elmegyünk a családvédelmihez vagy a bírónő­höz, meg a nyugdíjas öreg ügy­védnőhöz (mert ő még dolgo­zik), mi, nők, tégedet kirakha­tunk az utcára. Abból a lakásból, amit szegény szüleid vettek a csa­ládnak. Ez kell neked, pipogya fráter! Miért bújtál meg még a képen is, két gyenge nő közé? Lássátok, ti, férfiak, saját maga­tok járatjátok le a férfiak tekinté­lyét! (Az utolsó szót a hölgy j-vel írta). Ezért kerekedtünk mi, nők fölénybe (nem elírás!). Az arco­dat nem mered megmutatni, de a reklámért kell a pénz az asszony­nak. Ne csodálkozzatok, ha, ki­kerültök az utcára, még sajnála­tomra. Egy nő, ki veled érez!” Hosszú idő óta ez a levél ös­­­szegezte igazán és elevenen előt­tünk, nekünk annak az erkölcsi és társadalmi állapotnak a leglé­nyegesebb vonásait, amely jelen­leg a fiatalság köreiben tapasz­talható. Nem kívánunk mélyebb elemzésbe bonyolódni, mennyi­re jól rátapintott a házassági bon­tóperek megalázó alkudozásai­ra, hitvány betartásaira, taktiká­zásaira, amikor is az osztó igaz­ság a lakásból ilyen vagy olyan oknál fogva kitessékeli azt a fér­fit, aki a családjogi törvény vitat­ható matematikai szemlélete és a társadalom egyre romló gazda­sági helyzete miatt erkölcsi és anyagi csődbe is juthat egyszerre. Nőolvasónk fricskázó fölénnyel ecseteli a férfi-kiszolgáltatottsá­got, de azt még csak nem is érzé­kelteti, hogy az ő magabiztossága is összeomolhat, ha egy erkölcsi­ekben nem gátlásos partnerre akad. Mert csaknem naponta járnak fiatalasszonyok a pszichi­átriára, hozzánk is, kérdezvén, mit kell tenni olyan esetekben, amikor... és ömlik a panasz a ré­szegségről, a következő partner­ről, stb. A levél esetleg barátnői kö­zösség csalafintasága, talán jól is ismeri(k) azt, aki a két nő között látszatra valóban meghúzódik. Ez lehet indítóok a piszkálódás­­ra? Mi a levelet azért forgattuk meg a nyilvánosság előtt, mert kor- és kórtünet is kiolvasható belőle. Fölötte, miatta el lehet és el is kell gondolkodni. L. J.: Nehezményezi, hogy a másik felet nem kérdezzük meg, ami­kor egy vásárló minőségi panas­­­szal fordul a nyilvánossághoz, mint legutóbb is a kenyér minő­sége ügyében. Két okunk van ar­ra, hogy a jobbító szándékot így hagyjuk érvényesülni az ilyen esetekben: 1. Ha a levelet ki­küldjük az illetékesnek, tíz jóval később megválaszolja, megma­gyarázza, kimenti, legjobb eset­ben beismeri, hogy hiba történt. Azt egy reggeli vásárlás kapcsán történt észlelés után két héttel, vagy akár két nappal sem hajlan­dó senki elismerni, hogy az eset megtörtént, de a gyártó nem is juthat közvetlen információhoz, mert a kereskedelem kifogás nél­kül átvette az árut, talán rá sem nézett a kenyérre, amit az embe­rek neki leraktak. 2. Azoknak az olvasóinknak az ilyen irányú pa­naszait szokták komolyan venni, akik velünk­ rendszeresen közlik észrevételeiket, és a legtöbb eset­ben igazat adott nekik az utóla­gos vizsgálat is. Egyébiránt szí­vesen összehozzuk önt a panasz­tevővel, akár a szerkesztősé­günkben is. Mert azt ön sem téte­lezi fel rólunk, hogy csak azért foglalkozunk „ilyen apróságok­kal”, mindennapi ügyekkel, mert az olvasónak a kedvére jár­ni — manapság — divat, szelep­kioldó mutatvány. Tiszt urak, Ti is sorra kerültök!!! Jelentem, a paran­csot végrehajtottam! Végrehajtottam, mert katona vagyok! Mert immáron 19 éve viselem a mundért, és megszoktam: a pa­rancsot megkoitálni nem lehet, mert sza­porodik!! Fél életemet fegy­verek között éltem le a seregben, a tanktól a páncéltörő rakétá­ig, ezred-, hadosz­tály- és hadsereg-lő­­bajnokságok tucatja­in szerepeltem siker­rel, „civilben” pedig fegyvergyűjtő va­gyok. Kiderült, meg­bízhatatlan lettem!! De nemcsak én! A Magyar Honvédség hivatásos tiszthelyet­tesi és zászlósi kara mind megbízhatatlan lett!!! És csak MI, a TISZTEK NEM!!! Csak tőlünk vonták be az önvédelmi fegyvereinket! Csak úgy, ripsz-ropsz, kü­lönösebb indoklás nélkül,... és fenyege­tőzve, — ha nem adod le, lesz nagy ir­­gum-burgum...! Le­adtam. Leadtam, pe­dig a Waltherem sze­mélyi tulajdon volt. (Lehet, hogy mahol­nap a színes tv-t is le kell majd adni, vagy mindkét öltönyö­met?!) Pedig aláírtuk a „hűségnyilatkoza­tot”. Mégis félnek VALAKIK TŐ­LÜNK?! Mitől? Tiszthelyettes­­puccstól?! Persze, azt a sok vadászfegyvert, aminek a döntő többsége még mindig a „régi rendszer” volt urainál van, azokat nem vonták be, pedig azok összehasonlít­hatatlanul nagyobb hatásfokúak és ve­szedelmesebbek. TISZT URAK... ne nevessetek raj­tunk, ti is sorra kerül­tök! Nem baj, majd lesz szép új egyenru­hánk... „operett­hadseregnek” csak az való! Ez az intézkedés a még megmaradt ka­tonai tekintély és be­csület megtépázása. Tudom, a választási küzdelmek során a most hatalmon lévő pártok megígérték a NÉPNEK, hogy „rendezik” az önvé­delmi fegyverek sor­sát. De mást is meg­ígértek... NEKÜNK, katonáknak is... Bár­csak következetesen minden ígéretük va­lóra válna! Ha még nem tudnák, a kato­na fegyver nélkül olyan, mint az író toll nélkül, vagy a paraszt eke nélkül. Az „ideiglenes le­tétbe helyezési hatá­rozat” indokolása egyszerűen nevetsé­ges és sértő. INDOKLÁS „A rendelkező részben foglaltak szerint határoztam, mivel a megromlott közrend következ­ményeinek részbeni elhárítása érdekében és a közbiztonság fo­kozottabb védelme miatt indokolt az ön­védelmi lőfegyverek biztonsági letétbe he­lyezése.” Szóval, TISZT URAK, TI is sorra kerültök...! Nem baj, URAIM, néhány hét múlva le­het jelenteni az OR­SZÁGGYŰLÉS ELŐTT: az ország­ban nincs több fegy­ver... CSAK A BŰ­NÖZÖK KEZÉ­BEN!!! Péterváry István hivatásos zászlós Pf. 23. „...mennyi az ösztöndíja? — ez jelenleg személyenként és ha­vonta 3100 forint. Mindenkinek ennyi jár.” Mi az, hogy jár? Aki­nek a tanulmányi átlaga 4-es alatt van, annak nem is adnék ösztöndíjat. Miért díjazzuk azo­kat, akik nem tanulni, hanem tüntetni mennek a főiskolára? Ha pedig értelmi szintje nem éri el a „jót”, akkor nézzen valami más foglalatosság után. Én ma­gam intenzív levelező tagozaton végeztem el a budapesti pénz­ügyi-számviteli főiskolát. Akkor 2200 forint volt a fizetésem, a férjem pedig, aki nappalin vég­zett a közgazdaság-tudományi egyetemen 500 forint ösztöndí­jat kapott. Vagonokat pakoltak éjszakánként, hogy legyen egy kis pluszpénzük. Az elnevezés is furcsa. Ha valaki tanulni akar, azt nem kell pénzzel ösztönözni. A főiskolások örüljenek, hogy ők a kiválasztottak, akik megmé­rettettek, és nem találtattak kön­­­nyűnek. Egyébként nem kevés az olyan család, ahol az egy főre jutó nettó kereset nem haladja a 3 ezer forintot, ők inkáb­b jogosultak arra, hogy sztrájkolja­nak. Bossányi Lászlóné Eger Sztrájkol a főiskola Olvasói jegyzetek lapunk cikkéhez Tisztelt Főiskolások! Önökben — gondolom — nagy az igazságérzet, de akkor miért tűrik el, hogy minden tanuló egysé­gesen 3100 forintot kapjon ösztöndíj gyanánt? Mindenki egyformán tanul, s egyformán rászorul? Tudom, egyszerűbb a miniszter „ellen’; egy napig nem tanulni, mint hogy kiharcolnák a menzán az el­fogadható ételt, ha az nem olyan. Mi ez az egyenlős­­di a támogatás területén? Annak, akinek albérletet kell fizetnie, több járhatna, mint aki kollégista, és annak is többet kellene kapnia, aki jól tanul. A szü­lők jövedelmének is befolyásoló tényezőnek kelle­ne lennie az odaítéléskor. Dr. Rózsa Sándor főtit­kár, a főiskola egyik vezetője ezt mondta: „A hall­gatók nagy többsége nem vette igénybe az étkezési támogatást, holott ez megillette, így évi 3 — 4 millió forint is megmaradt, amit visszautaltunk a minisz­tériumnak.” Ennyire sok pénzük van ezek szerint azoknak a hallgatóknak, hiszen így saját zsebből fi­zetik az élelmezésüket. Tudom, drága az albérlet, őket sajnálom, ha tényleg nincs pénzük. De úgy gondolom, a szülők kötelessége is gyermekük felnevelése. Hivatkoznak a „társadalmi minimum — hallgatói minimum” megállapítására is, valamint arra, hogy a művelődé­si tárca 3100 forint fejpénzt szabott meg a tanulók­nak. Igen előnytelen ez az összehasonlítás, mert Magyarországon egymillió ember 5600 forintért dolgozik napi 8 órát, két műszakban, további egy­másfél millió nyugdíjas él ennyiből, vagy még en­­­nyit sem kap, 25 — 40 év munka után. És akkor jön­nek önök ezzel... Nem arcpirító ez egy kicsit? Aki megérdemli, kapjon 5600 forintot, aki pedig nem, az meg semmit, vagy kevesebbet, mint a mos­tani 3100 forint. Ezt rendezzék le a főiskolások ma­guk között. Ez az ő dolguk a tanulás mellett. Mert félő, hogy a sok sztrájk majd elveszi az oktatástól az időt. A miniszter joggal „takarózik” a múlt hibáival, mivel a kormánnyal együtt 120 napja dolgozik, et­től azért mégiscsak több a 43 év kommunista ural­ma, a körülbelül 15 ezer 700 nap... Egyébként sok sikert a tanuláshoz. Erdélyi László Eger M­égis, kinek a szőlője Már amit az általá­nos és középiskolások apraja-nagyja szüretel, kilencven fillérért kiló­ját! Ugye, a termőföld a téeszé, amit bérbe adott a gazdálkodóknak, s ők természetesen már nem fillérekért mérik termé­sük nedűjét, a piacon is félszáz forintba kerül egy kiló szőlő. Tévedés ne essék, nem gyermekeink „munkára való nevelé­se” ellen tiltakozom, csupán a munkabér­­munkaerkölcs általá­nos iskolai szintű kom­penzálása érdekelne. Bár a munkára való ne­velést is el tudnám kép­zelni „dagonyázás” nélkül, netán szociális juttatással, forró tea, esetleg ivóvíz, kézmo­sásra használható víz. Ez nem minden eset­ben biztosított. Általános és közép­­iskolásokat kérdeztem meg, mennyi pénzt tud­nak megkeresni napon­ta. Általános kuncogás közepette a válasz: aki nagyon hajt, az megke­resi a napi 100 forintot is. Mivel gyermekeink ismerik a forint értékét, az iskolások háromne­gyed része nem „hajt”, érvényesítvén a „kis pénz, kis munka” elvét. Szóval, elgondolko­dom a dolgon: kinek van ebből haszna? Esetleg a vállalkozó­nak, bár ebben sem va­gyok biztos. Gyermek­kéz kis kéz, s nem biz­tos, hogy minden szőlő­­fürtöt elér. Tény azon­ban — ha gyötörten is —, lesz még az idén szü­ret! Ha jó az idő, gyerme­keink szívesen mennek egy kis mókára, leg­alábbis az első napok­ban. Gond inkább csak akkor van, amikor nem marad elegendő idő a tananyag ismétlésére, s a tanár is törheti a fejét, hogy milyen léptekkel hozza be a lemaradást. A szitáló eső is megbos­­­szulja magát, mert ugye, akkor már nem egy-két örömteli hét ki­maradás lesz az iskolá­ból a tanulónak, sok­szor pedig a szülőnek a munkahelyéről. No persze, ez már egyéni gond. Apropó! Ki vállal fe­lelősséget a gyermekek járművel való szállítá­sakor, a vágott, szúrt se­bekből adódó problé­mákért. Mert baj min­dig adódik. A szövetke­zet természetesen nem. Az iskola hogyan vál­lalhatna? A gazdálko­dó? Bizarr gondolat. Marad ismét az egyéni gond. Ki kényszerítheti ezt ránk? Az oktatási törvények halmaza sem tartalmaz ilyen irányú munkára való nevelést! Ez már az ifjúságvéde­lem tárgykörébe sorol­ható! A szülőktől a tsz, az iskola vagy a vállalkozó megkérdezi-e, hogy milyen érzéssel és mun­kával mossuk gyerme­keink sáros gönceit es­ténként? Netán a gyer­mekeink által megter­melt munkabér fede­­zi-e kamaszkorú gyer­mekeink napi étkezte­tését? Olcsóbban vásá­rolhatjuk-e meg a gyer­mekek által szüretelt szőlőt számukra? Ugye nem...? Jó lenne már túl lenni azon a munkamegosz­táson, hogy a szüret a diákoké, a kukorica le­­tördelése a honvédsé­gé. Mi lesz velünk, ha beköszönt a leszerelés? Vagy akkor mobilizál­ható lesz az óvoda is? Netán népgazdaságun­kat is erre alapozzuk? Vagy itt kezdődne és végződne a privatizá­ció? S. -né Kiss Ildikó Eger A bűncselekményt nem én követtem el Az elmúlt időszakban több al­kalommal is hírt adtak az 1990. március 11-én a Grónai út 9. szám alatti toronyház tetejéről eltulajdonított műholdvevő be­rendezéssel kapcsolatos nyomo­zati eredményekről. Mindkét al­kalommal „mint alaposan gya­núsítható személyeket” neveztek meg engem (Kovács László, Pa­rád, Béke u. 83.) és öcsémet (Kovács Tamás, Parád, Szabad­ság u. 24.). Nem vonnám kétségbe, hogy ezek az adatok a nyomozás ak­kori állásának megfelelően tük­rözték az ügyben felmerült té­nyeket. Azt is minden jogos el­lenvetés lehetősége nélkül kellett tudomásul vennem, hogy első­sorban a fenti cikkek következ­tében az addigi — több éves — munkaköröm megszűnt. Nem beszélve arról, hogy úgy a ma­gán-, mint a családi életemben is számtalan konfliktussal kellett szembenéznem. Mivel azonban a Heves Me­gyei Rendőr-főkapitányság 1990. szeptember 25-i határoza­tával a Be. 139. paragr. (1) bek. a) pontja alapján ellenem a nyo­mozást megszüntette, kérem, le­galább erkölcsi jóvátétel címén lapjukban ezt a tényt is közölni szíveskedjenek! Kovács László Parád Válaszol az illetékes Ne essünk át a tehén túloldalára ! Tisztelt Asszonyom! A Hírlapban szeptember 25-én megjelent írása nagyon megle­pett, amit kilátástalan helyzetükről kifejtett. Amennyiben tőlem elfo­gadja, ez a helyzet nem is annyira kétségbeejtő, mint ahogyan ön ecseteli. Először is nem kft.-vel, hanem betéti társasággal van kapcso­lata, amit vagyoni alap nélkül egyik volt körzetellenőrünk és felesége vezet. Alkalmaznak még egy nyugdíjast is a napi ellenőrzési munkák ellátására. A tejiparban dolgozók közül senki sem tagja a betéti társa­ságnak, még én sem. A tejipar a gazdákkal soha nem kötött szerző­dést, „üzletet”, mivel nem volt rá szükség, ugyanis minden mennyi­ségben felvásárolta a gazdák tejét. A bt csupán összefogja a felvásár­lási tevékenységet, amiért a tejipar szolgáltatás címén fizet. Nem a mi alkalmazottunk minden községben a csarnokos, hanem a betéti tár­saságé. A kifüggesztett nyerstej-szabvány az egyetlen, ugyanis újabb változatáról nem tudunk, tehát ezt kell hitelesnek tekinteni. Ami pe­dig a szárazanyaghiány miatti levonást illeti, ön azt nagyon jól tudja, hogy létezik, hiszen éppen ön szállított be múlt év december 12-én olyan tejet, amely 24,5 százalék vizet tartalmazott, fizetett is érte élel­miszer-hamisítás címén háromezer forint húságot. A lakosság elvárja tőlünk a jó minőségű terméket, de azt csak jó minőségű alapanyagból lehet készíteni. A bt nemcsak önöket, hanem a csarnokost is ellenőrzi, amikor jelen van, azért, hogy az ön által említett visszaélések időben felszínre kerüljenek. Nem emlékszem, hogy valaha eladatták volna a csarno­­kossal a tehenet, az állattartás, úgy érzem, szuverén joga. Sajnos az igaz, hogy visszaélés feltételezése ebben az esetben gyakoribb, az első haragos jelentkezik is nálunk a feljelentéssel igen rövid idő elteltével. A betéti társaság tagjai is olvasták írását, s remélem, intézkednek, hogy a csarnokos fehér köpenyben vegye át önöktől a tejet. Ha meg­kérhetem, még ne öntsék az útra. És amennyiben „tejjel-mézzel folyó országot” akarnak, nagyon kérem, a vízcsap ne csatlakozzon a fejő­gépre, mert akkor ez nem válik valóra... Ötvös Imre A Borsod Megyei Tejipari Vállalat egri üzemigazgatója Azzal, hogy mindkét fél észre­vételének — ha helyhiány miatt rövidítve is — helyet adtunk, a témát még nem zártuk le. Kollé­gánk hamarosan felkeresi majd az érdekelteket, akik bővebben is kifejthetik véleményüket a fü­zesabonyiakat foglalkoztató „te­­jesüggyel” kapcsolatban. Azaz: sem a témát, sem a tejet nem hagyjuk megsavanyodni. (A szerk.) 5. Hogy lehet valaki ilyen pesszimista? Tisztelt Havas Úr! A Hírlap szeptember 20-i szá­mában megjelent „Azt hiszem, kilépek...” című írásában hossza­san próbálta elhitetni az olvasó­val, hogy a jelenlegi miniszterel­nök mennyire sajtóellenes. Nos, hát azt hittem, majd ezek után nem találkozom kedvenc újsá­gom lapjain az Ön cikkeivel, mert kilép a laptól is. De rácáfolt, sőt, a „Ki áll majd a tribünön?” című cikkével feltette az „i”-re a pontot. A cikkeit olvasva úgy fogtam fel, hogy amit ön ír, an­nak az ellenkezőjét kell elhin­nem. Ha tehát arról ír, hogy mennyire siralmas a mostani bel­politikai helyzet, akkor én nyu­godt vagyok, mert jó irányba ha­ladunk. Megértem, hogy cikkei­nek logikai menetét gyakran az elmúlt rendszerben kiadott gyűj­teményekből eredezteti nosztal­gikus módon. Csak azt nem ér­tem, miért nem úja meg azt vilá­gosabb módon, hogy ön szerint az elmúlt rendszer volt-e az igazi, mert akkor mindig megmondták az újságíróknak, mit kell írniuk, most pedig törhetik az agyukat, hogy kitalálják, mi az okosabb. Persze, az sem lehet egy utolsó dolog, hogy a jelenlegi rendszer igen sok nehéz problémát úgy­sem tud sikerrel megoldani. Hosszú távon ezért eredményes lehet, ha a jelenlegi vezetést kö­nyörtelenül bírálja. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen pesszi­mista, mikor az olyan cikkek, mint az öné, nemhogy publiká­lást kapnak, de még jól meg is fi­zetik. A „Ki áll majd a tribü­nön...?” című cikkét olvasva az ember egy olyan újságírót lát, aki annyira kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy előre el is temeti magát, mint újságírót. Kérem, ne legyen elkenődve, ha nem ért egyet a jelenlegi rendszerrel, bát­ran úja le konkrétan, hogy mivel nem ért egyet, sőt, ha tud valami jobb megoldást, azt is úja meg. De valahogy derűsebben, és mi olvasók továbbra is szívesen ol­vassuk az Ön cikkeit. Tisztelettel: V­ida János Zagyvaszántó Kedves Uram! Örültem sorainak, az meg, hogy aláírta a nevét, külön rit­kaság. Hogy ön nem ért egyet a cikkel, még nem baj, de higgye el, hogy volt, akinek tetszett az írás, nem kell mindenkinek mindennel egyetértenie, nem kell az, hogy egyforma újságok­ban egyforma cikkek jelenjenek meg. Nem kell kiborulni attól, hogy másnak más a véleménye. Egy igazi demokráciában ez ké­zenfekvő, mondhatni, ez a do­log lényege. Sajnálnám, ha félreértene: a múlt rendszer szerintem nem volt jó, egy demokratikus kor­mány egyszerűen nem bír akko­rát hibázni (még ez a mostani sem), hogy rosszabb legyen, mint egy diktatúra kormánya. Viszont nem tudom elfogadni azt, hogy aki a demokratikus kormányt bírálni meri, az a régi rendszer híve. Ez nem ennyire egyszerű. Meg hogy én az írások logikai menetét az elmúlt rendszerben kiadott gyűjteményekből ere­deztetem, nosztalgikus módon. Azt a kötetet, amire én hivat­koztam, már az új rendszerben adták ki, ellenben az elmúlt rendszerben megjelent publi­cisztikák vannak benne. Akkor most mihez kezdjünk? A kötet egyébként Megyesi Gusztáv: A kőtörő ember című könyve, arra kérem, lapozza át, meglátja, tetszeni fog magának. A pesszimizmusomért pedig bocsásson meg, miként a nép­nek is bocsássa meg, amiért kis­sé pesszimista magatartást ta­núsított a választásokon. És bo­csásson meg mindenkinek, aki­nek más a véleménye, mint ma­gának. És akkor igazi demokrá­cia lesz: optimizmus, napfény. Tisztelettel: Havas András

Next