Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-16 / 13. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. január 16—17., szombat—vasárnap Dórii mementó Ylit érlelt annak sorsa. Senki sem szégyelli a kön­­­nyeit. Gondolatban ott vagyunk az urivi hídfőnél, a nagy folyó ka­nyarulatában, amely ötven éve maga volt a pokol. Az öldöklő háború pokla, amelynek pergő­tüze csaknem 120 ezer magyar katona tragédiáját jelentette. Ott most csendes a Don, itt zaklatott a lélek. A hatvani Várkonyi családból három fiú keveredett a világégés sodrába. Egyikük aránylag egészségesen hazatért a fogság­ból, másikuk megsebesült a har­cokban, a harmadik 24 évesen elesett Sztarosevoje és Arhen­­gelszkoje között, felderítés köz­ben. Pusztító a­­­ tűzbe került. Két héttel elő. .1230/57. tá­bori posta levelezőlapjára rótta utolsó életjelét: „Esténként tűzi­játékot nézünk, csak az ünnep és a Duna hiányzik... Mélyen orosz területről, piszkos, sáros, orosz földről írom ezt a lapot...” Várkonyi Elemér, a 2. magyar hadsereg, 20. hadosztály, 23. sal­gótarjáni gyalogezred hadapród őrmestere odakinn naplót veze­tett vészterhes útjukról: Salgó­tarjántól a Vág völgyén át Kau­­nasig, majd Brjanszktól Kursz­kig, onnan pedig a Donig. Ci­gány „csicskása”, Miklós hozta haza a családnak a feljegyzése­ket, becsavarva a fiú véres trikó­jába. „1942. VII. 16. Kurszk előtt két faluval szakaszom a vonatot biztosítja. Este 10 h felé az ellen­ség világító rakétákat lő fel, a nappali fényben mozdulatlanul állunk 10 percig. Lefeküdni már nem volt időnk. Több orosz bombázó szántja az eget. A vasút tőlünk 1 km-re van, 4 bomba su­hogását halljuk, ez nagyon rossz érzés volt. Azt hittük, hogy a kö­­zelünkbe esik... úgy , de 1942. VII. 17. ...Nagyon sok baka lemarad, nem tudnak men­ni, a lábuk fáj. Egész úton kocsit kellett tolni, a lovak nem bírják, sártengerből sártengerbe érünk... Egyik elhagyott faluban pihenőt tartunk, jött a hír, a ma­gyarok elérték a Volgát. Három­szoros éljen... 1942. VII. 18. 11 h 15­-kor ér­tünk Kurszkba. Egész délelőtt mentünk, kocsit toltunk. Itt a vá­ros szélén találtunk egy üzletet. Vettünk a szakasz részére 5 már­káért egy palacsintasütőt, hátha akad majd később valami szár­nyas, tojás, s lesz miben megsüt­ni... Ahol most pihenünk, ve­lünk szemben magyarul van kiír­va egy táblán. Óvóhely légitáma­dás esetén... 1942. VII. 20. Ivanovka: 1/2 4 h-kor ébresztő, 5 h-kor indulás tovább. A menet alatt mind több és több ember marad le. Az út mindkét oldalán magyar, német és néhány zsidó sírt találunk. Ma 14 km-t tettünk meg Pochono­­kig... 1942. VII. 21. ...Sírok egymás után, bombától eltalált, rotha­dásnak indult tehéntetemek. Még mindig vannak el nem te­metett katonák... Új táborhelyen vagyunk. Mindennap közelebb leszünk a célunkhoz, Voronyezs­­hez. 1942. VII. 22. Jefroszinovka. Lassanként kezdünk belenyu­godni az orosz puszta egyhangú­ságába. Az emberek éhesek. Le­ves leves után, így nem lehet na­pokig menni... A zlj.-unk csak 150 kenyeret kapott. Cigarettát már napok óta nem kapunk...” Az utolsó naplósorokat vala­mikor július végén Tim, Sztarij Oskol, illetve Sztaro Nikolszkoje térségében írta le a fiatal hadap­ród. Ezután már csak a képeslap adott hírt róla, később pedig a tá­bori lelkész, aki annyit tudatott — miután a felderítéskor akna­szilánkot kapott katona súlyos oldal- és toroksebbel feküdt —, hogy megkérdezze a jablocsnojei kórház orvosát: meggyóntassa­­­. „Nem fontos, nem súlyos” — kapta a választ. Várkonyi Ele­mér hadapród másnap reggelre meghalt anélkül, hogy elérte vol­na a Dont... A salgótarjáni ezred — az egri­ek testvérezrede —1200 katoná­jából körülbelül 500 hősi halált halt, hadifogságba került, sokuk sorsáról még ma sem tudnak semmit. Egy visszaemlékezés­ben így írnak a tragédiájukról: „A magyar csapatok támadását egy balszerencsés momentum ve­zette, ugyanis a 23. gyalogezred zászlóaljai már a meginduláskor a saját tüzérségük előkészítő tü­zébe kerültek...!" Kiss Lajos, a 2. magyar hadse­reg, 3. hadtest, 20. hadosztály, 14. egri Dobó István honvéd gyalogezred, 2. zászlóalj, 4. lö­vészszázad 23 éves zászlósa — szakasz-, majd elöljárója halála után századparancsnoka — 1943. január elején majdnem a hadbíróságon végezte. Paran­csot kapott egy futártól: a mí­nusz 25 fokos hidegben — ta­pasztalván, hogy a befagyott­­on túloldalán az orosz vonalon valami készül — küldjön át az ak­nazáron egy munkaszolgálatos szakaszt „narcelőőrs-támadás­­ra”, s fogolyszerzésre. A helyzet teljesen kilátástalan volt, tudta, egy szálig odavesznek az embe­rei. „Katonának érzem magam” — válaszolta a parancshozónak —, „nem hóhérnak...!” — így is sokan elestek, olcsó volt ott az emberélet — sóhajtja el most, amikor öt évtized távo­lából idézzük a történéseket. Az egykori zászlós ma nyugdíjas, szabadidejében az írógéphez ül, s egri otthonában írogatja a vis­­­szaemlékezéseit oldalakon ke­resztül. — Hát bizony — mutatja az el­ső lapokat —, amikor ’42 június 20-án elindultunk a Dobó térről, vidáman énekeltük, hogy „piros élet, fehér álom...” A pirosból az­tán vér lett, a fehérből pedig hó és fagyhalál. Amikor az urivi át­törés után mindössze negyvenen maradtunk, s a visszavonulás ut­­át kerestük, persze fogság lett­­ előle, mindenkivel kiöntettem a pálinkát, mert ott aki ivott, s egy pillanatra is leült, megfa­gyott. S megfagyott az is, aki el­hagyta magát a mínusz negyven fokban, s fagyhalál várt a sebe­sültekre is, akikre nem sikerült időben rátalálnunk... Itthonról indulva erre nem számítottak — mondja —, pedig már útközben, a brjanszki erdő térségében találkoztak a halállal: a front felé menet az előttük s az utánuk haladó vasúti szerelvényt is felrobbantották a partizánok. Aztán, ahogy mind jobban ha­ladtak bentebb az orosz földön, az út mentén egyre gyakrabban látták a félrehúzott, temetetlen holttesteket. Nem lehetett nem látni, amikor napi 30-40 kilomé­tert gyalogoltak: porban, sárban, szembejövő forgalomban, vis­­­szavonuló katonák, menekülő helybeliek között. — Láttam gyereket madarat őrző kalitkát vinni, öreg, szakál­las muzsikát, aki letérdelt előt­tünk és keresztet vetett... Már akkor elgondolkodtunk egy pá­ran: miért mindez? Mit keresünk mi itt, két nagyhatalom öldöklő küzdelmének színterén...? Mint­ha megéreztük volna, hogy mi lesz a vége, bár akkor még nem tudhattuk, hogy az ezredből mindössze ötvenen jövünk majd haza. Július végére 196 kilométer hosszan helyezkedtek el a 2. ma­gyar hadsereg katonái a Donnál — mutatja a térképen —, Grem­­jacsin és Pavlovszk között. Uriv­­nál erős doni hídfőállást építet­tek ki az oroszok, akiknek a harc előőrsét kellett nemegyszer „kipiszkálniuk” a 4. lövészszá­zad géppuskásainak, katonái­nak. — Mesterlövészekkel találtuk szembe magunkat — hangzik a történet —, aki csak felugrott, hogy az állásaik felé rohanjon, azonnal golyót kapott. Cselhez folyamodtunk, oldaltüzet nyi­tottunk rájuk, eközben indult el a mezőkövesdi Filep szakaszve­zető, de őt is eltalálták. Amikor végre visszahúztuk a lövészárok­ba, már csak annyit tudott mon­dani: „Az édesapám is így halt meg...” Egy alkalommal magam is megsebesültem, néhány mé­terre csapódott be egy akna, lég­nyomás ért, s a jobb vállamba fú­ródott egy repeszdarab. Most egy kis kitérőt teszünk, kórházról, pihenésről, egy röpke hazai szabadságról esik szó. „Itt­hon” — mondja — „nem érezték a háborút, az újságok csupa jót írtak a fronton szolgálókról, fé­nyes győzelmet jósolgattak... A hátországi katonatiszteknek is csak az volt a gondjuk, velem történt meg, hogy: zászlós, miért nem tiszteleg szabályosan! Per­sze, elöntött a méreg, a lövész­árokban, válaszoltam, elszokott a kezem attól, hogy a kardhüvely­hez szorítsam..." — Amikor visszatértem, már a nagy támadás előtti csend foga­dott... Amolyan állóháborúra rendezkedtünk be, időközben ugyanis rá kellett jönnünk, hogy minket otthon csak a támadásra képeztek ki, védekezni egyálta­lán nem tudunk. Meg is lett az eredménye, mert az orosz csapa­tok kikémlelték, hogy hol a leg­gyengébb az arcvonalunk — ez egy öt kilométeres szakasz volt Ürivnál —, ott törtek át, s talán még maguk is meglepődtek, hogy mögöttünk nem volt máso­dik vonal...! Körbe is fogtak ben­nünket, s mi is, akik élve marad­tunk, így futottunk bele az egyik támadó alakulat utócsapatába. Ők ejtettek fogságba, mi meg há­lát adtunk Istennek, hogy nem azok, akikkel heteken-hónapo­­kon át szemeztünk a fegyvere­inkkel. Mert azok, tudván, hogy milyen pusztítást végeztünk a so­raikban, nem kegyelmeztek vol­na. Negyvenhárom januárjára a doni szovjet csapatok már áttör­ték a románok és az olaszok vo­nalát, az egriek is tudták-érez­­ték­ rajtuk a sor, a kérdés csupán az, hogy mikor... Nyolcadikán, kilencedikén, vagy később? — Tizenkettedikén aztán po­kollá vált az életünk. Sztálin­­gyertyák röppentek az égre, majd ködbombák hullottak, dörgött-dübörgött minden, de olyan hanggal, hogy az nem ha­sonlítható semmihez... Az egész vonalon megkezdődött az áttö­rés, senki nem hitte, hogy ezt túl lehet élni. Az első rohamot még sikerült úgy-ahogy visszaverniük. Ehhez fűződik egy érdekes történet, idézi most Kiss Lajos. — Az elesettek helyére min­dig újabbak és újabbak érkeztek, így került hozzánk ötven fe­­gyenc, akiket az egri várkaszár­nyában képeztek ki, sebtiben. Nos, ezt a különös szakaszt egy Kurta Miska nevű pesti vagány vezette, ami azt illeti, nem volt valami bizalomgerjesztő társa­ság. Amolyan „piszkos tizenket­tő ... Amikor megjöttek, azt mond­ja nekem, mint századparancs­noknak, ez a Kurta Miska, hogy ne szórjam szét a „bandáját”, mert ők már megszokták egy­mást, bízzunk meg bennük. So­káig beszélgettem velük, majd rövid gondolkodás után úgy döntöttem, ám legyen. De láttam rajtuk, hogy érzik, gyenge a bi­zalmunk. Ennek ellenére elfog­lalták a kijelölt harcálláspontot, meglehetősen távol kerültek tő­lünk, de azért szemmel tudtuk tartani őket... Nos, hát megin­dult az eszeveszett támadás, küz­döttünk, verekedtünk, azoknál meg, döbbentünk rá, hallgattak a fegyverek. A tankok meg csak jöttek, közeledtek feléjük, mö­göttük a gyalogsággal. Szentül hittem, hogy ezek megléptek, amikor egyszerre csak hatalmas robbanások rázták meg a leve­gőt, majd pergő géppuskatűz zú­dult a lövészárkokból. Csak a harc szünetében derült ki, hogy mi is történt: a „fegyencszakasz'­ kivárta, amíg egészen közel ér­nek hozzájuk a tankok, s hárma­­sával-négyesével összekötözött gránátokkal fogadták őket, a gyalogosokat pedig gyilkos soro­zatokkal. Amikor megemlítet­tem a helytállásukat, Kurta Mis­ka szerényen csak annyit mon­dott: „Értettünk a szóból, velünk ugyanis itt beszéltek először em­ber módra...” Persze, ők sem élték túl. Te­mető lett az egész Don-kanyar: Masztjugino, Osztrogorszk, Oszkino — és a végtelen hóme­ző... — Hogy ez lett a sorsunk, ki­nek a pusztulás, kinek a fogság, a keserves túlélés, azon rengeteget gondolkodtam már — töpreng el most is a sokat megért ember. — A negyedik lövészszázad legkri­tikusabb, s a legtöbb áldozatot követelő napjai közé tartozott a júliusi urivi időszak, amikorra több mint 400 kilométeres gya­loglás után kimerülten megér­keztünk a kiépítetlen védőállá­­sokba, ahová sokszor nem kap­tuk meg a legszükségesebb után­pótlást sem. A fronton hátrá­nyunkra volt, hogy egyre csak erőltették a többnyire tűztámo­­gatás nélküli arcvonal-támadá­sokat, s hogy a németek velünk szemben nem voltak bajtársia­­sak, lebecsülték a magyarok tel­jesítményét. Az egész hadsere­günket érintő védelmi vonalak kijelölése, ellátása, egyáltalán a bánásmódjuk, majd a német csa­patok fokozatos kivonása szá­munkra tragikus sorsot hozott. Mintha mindenhol leírtak volna bennünket... * A recski lakásban, Szabó Já­­noséknál egy valóságos kis kiállí­tás fogad. A miskolci 7. hadtest egyik kerékpáros századának volt szakaszvezetője, a nyugdíjas asztalos a postabélyegnél alig na­gyobb fényképeket rak ki a térí­tőre, s megmutatja azt az apró gépet is, amelyet annyi hányatta­tás közepette — csodák csodájá­ra — hazamentett az ugyancsak vérzivataros katonáskodásából. Itt magasodik mellettük két jó­kora rézhüvely, szebbnél szebb vésetekkel az oldalukon — hábo­rús „termékek”. A ’42-43-as évekből valók, ha volt ideje, s tü­relme azokban az idegtépő idők­ben, mindig kalapált, ütögetett, vésegetett néhány mintát a csil­logó felületre. A virágosat An­­nuskának — ma is hűséges társá­nak — ajánlotta Oroszországból, a másikon Nagy-Magyarország határvonalai húzódnak — több ízben átlépte őket annak idején —, s mintegy féltve körülölelik a koronás címert. Az asztali tárlat „dísze” azonban egy tábori levelező­lap, amelyet a 68/26-os katonai postaszámon adtak fel — va­lahol Oroszországban — még 1941. X. 27-én. A ráírt sorokat néhány hét múlva a szülőfalu­ban olvashatta özv. Szabó Pál­­né: „Drága Édesanyám! Egész­ségnek örvendek. Édesanyám­nak is és Kedves Testvéreimnek egészséget és sok jót kívánok. A boldog viszontlátásig sokszor csókolom mindnyájukat. Já­nos.” — Mikor volt ez a viszontlá­tás? — Hosszú sora van annak, mert két ízben is megjártam a frontot. Először Amanyig jutot­tam, de ’41 karácsonyára haza­kerültem. A rá következő ápri­lisban már jött is az újabb értesí­tés, a SAS-behívó Nagyszöllős­­re, Ugocsa megyébe... Azt a tábori lapot az első alka­lommal írta, s ennek története van — forgatja a kezében, majd átnyújtja, hogy tapogassam meg a kemény, sárgás „lapot”. — Ez nem akármilyen levele­zőlap ám — böködi meg a kérges ujjával. — Ha jobban megnézi, láthatja, hogy a tintasorok egy darabka nyírfakéregre íródtak. Tényleg, simítom végig a szé­leit, a lapját, ki hinné, mert ha csak nézi az ember... — Egy alkalommal letáboroz­tunk valahol, időnk is volt, hát gondoltam, írni kéne haza né­hány sort, de nem volt a közel­ben senkinek sem olyan nyílt le­velezőlapja, amelyen tudathat­tunk magunkról. Akkor láttam meg egy sudár nyírfát, szép kérge volt, fogtam a bicskám, s óvato­san kihasítottam belőle egy meg­felelő darabot. Ráírtam azt a pár sort, ni, elküldtem, és elhozta a posta. Nézze csak, itt van a tábo­ri, emitt meg a recski postai bé­lyegző, még mind a kettő olvas­ható... Persze, azt sem hagyjuk ki a beszélgetésből, hogy hozta a posta azt a SAS-benívót is. — Noha kerékpáros század­hoz kerültem, én mégis gépko­csivezetőként szolgáltam — kezd bele az immár ezredszer is elmon­dott igaz történetbe. — Egy nyolchengeres V Forddal kötöt­tem össze az életemet, sokszor kerültünk bajba, veszélybe, de végül is mindketten megúsztuk. Igaz, volt, hogy egy orosz Kata szétlőtte a ponyvát, miközben én az árokban feküdtem, s kétség­­beesetten bámultam felfelé, ahonnan villódzó szikrákkal lö­velltek kifelé a gépfegyver go­lyói. Olyan alacsonyan támadott a gép, hogy még a lövész arcát is láttam, amint fürkészte az autó környékét. Ez már a fronton volt, Uriv közelében, ahová az utánpótlást szállítottam. Sorjáznak a felejthetetlen em­lékek, amelyek olyan nyomot hagytak benne, említi meg egy­szerre, hogy néha még ma is fel­felriad álmából. A sok borzalom, teszi hozzá. — Aki valaha is járt arra azok­ban az időkben, annak sokat mond az a név, hogy „haláler­dő”. Ez volt a Univ előtti úgyne­vezett „66-os erdő”, ahol egy al­kalommal ötven páncélkocsi tá­madott ránk, egészen a légvédel­mi állásokig jöttek, s mielőtt vis­­szafordultak­ volna, széttaposták a magyarokat. Mire vége lett az öldöklésnek, csak imádkozni tudtunk értük, én sokszor for­dultam Istenhez, hívő ember vol­tam mindig is. Emlékszem, ha csak lehetett — mint Kurszk tér­ségében is —, tábori oltárt állítot­tunk fel, ott még ministráltam is... Rájuk is fért az imádság, mondja, mert egyszer-egyszer talán csak a jó Isten mentette meg őket. Mint Osztrogorszk­­nál, ahová egy nap és egy éjszaka utaztak, s amikor megérkeztek, az egyik pillanatról a másikra le­bombázták az állomást. Máskor is kegyetlen tűzbe kerültek, en­nek nyomát őrzi — ha őrzi, jegyzi meg — az urivi templomkertben ásott sírok sora. — Sohasem felejtem azt a na­pot, amikor Mepakhino körzeté­ben szállítottam a hadianyagot, s egy Bobánka nevű falu határá­ban meghallottam, hogy Horthy István gépe lezuhant... Hát már ő is..., gondoltam, de hát ott ara­tott a halál. Szinte hihetetlen, hogy volt erőnk karácsonyfát ál­lítani, vagy jutott idő egy kis lazí­tásra, mint akkor, amikor négy színész látogatott meg minket otthonról, közülük Kiss Manyira meg Utri Annára név szerint em­lékszem, a másik kettőre már saj­nos nem... Ha úgy vesszük, nézegeti a ré­gi felvételeket Szabó János, ő még szerencsésen megúszta: egy kemény ütközet során, amikor az utánpótlást szállító gépkocsik tengelyig merültek a latyakba, egyedül neki sikerült átvereked­nie magát a sártengeren. Akkor szabadsággal jutalmazták, ám amikor ’43. január 4-én vissza kellett volna indulnia a doni frontra, a káli vasútállomáson — majd Miskolcon — kapta a pa­rancsot: „...a 2. hadsereg katonái már ne menjenek ki, induljanak a volt helyőrségeikbe.” — Ez akkor sokat sejtetett — emlékezik az eseményekre —, de mint kiderült, semmi jóval nem kecsegtetett, mert a háború nem ért véget. A keserves katonasors folytatódott a hadifogolytábor­ban, de ez már egy másik törté­net... De a csendes Don arról sem t­ tehet. Szilvás István : Az egykori magyar tornászbajnok, Várkonyi Elemér katonasorsa a jablocsnojei temetőben ért véget Kiss Lajos: „...amikor csak tehetem, fejet hajtok az elesettek emléke előtt” Szabó János: „Emlékül Annuskámnak Oroszor­szágból 1942-43” (Gál Gábor felvételei és reprodukciói)

Next