Hevesvármegyei Hirlap, 1899. július-december (7. évfolyam, 87-155. szám)
1899-07-21 / 87. szám
Eger, 1899. július 21. péntek. HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP. ELŐFIZETÉSI r>í jz . Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve. Egy évre______ __ __ __ 6 írt — ki. Fél évre ............................. 3 „ — „ Negyed évre 1 „ 50 „ Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. Egyes szám ára 5 krajczár. Hetedik évfolyam. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési díjak és hirdetések küldendők . Egri nyomda-részv.-társaság. Kéziratokat nem adunk vissza. MEGHÍVÓ. A hevesmegyei ellenzék pártja folyó évi julius hó 23-án este 7 órakor Egerben, a törzs-kaszinó termében pártértekezletet tart, a melyben való megjelenésre a párt megyebizottsági tagjait tisztelettel felkérem. Eger, 1899. julius 16. Imre Miklós pártelnök. A „HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP“ TÁRCZÁJA. Üvegcserepek. — A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárczája. — írta: Alpesi Rózsa. (Folytatás és vége.) Egy kevés ideig hinni mertem, hogy boldog vagyok, de egyszer csak váratlanul, hirtelen megjelent előttem ő, az álomvilág királyfia. De már nem volt többé ábrándkép, testet öltve állt elém, rám emelve égő szemeit . . . Úgy volt, akkor láttam meg először, midőn egy este, kinn ültünk a holdfényen s elméláztunk a búsongó dalon, melyet a kóbor szellő szárnya hozott el hozzánk ... Ő is azt hallgatta s elmerengve jött felénk, — s én már messziről megismertem, oh, hisz álmaimban mindig vele voltam, — s szivem nagyot dobbant. S közel ért egészen ; daliás alakja ott állt előttem, izzó tekintete rám tapadt, s én félve simultam férjemhez, mintha féltem volna, hogy bűnt követtem el, s most eljött a bűnhődés órája. Egy pillanatig szótlanul olvadt egybe tekintetünk, s aztán lassan elhaladt mellettünk ... és én ekkor éreztem újra, hogy boldogságom el van temetve ... És megismertem őt ; férjem régi is Hiiselő honatyák. Már igazán nagy meleg van. A kánikula nem tréfa dolog, még a mai zimankós világban sem. Ki venné hát rossz néven a honatyáknak, ha Miseinek, ki ki a maga módja szerint. Ki arattat, csépeltet, ki a fenyvesek közé menekül, ki máskép öli el az olcsó időnek tenger sokaságát. Különösen ilyen időben, mikor általános a megelégedettség a honmentő nagy munkálatnak miatta. Nagy és jó a lelkiismeret, megnyugodtak a gondviselésben, mert az idők teljessége, a csodák csodája immár elkövetkezett. Van már minékünk igazi, nagy emberünk, aki immáron az ellenzéki férfiak hirdetése szerint is rengeteg rendszerváltozást indított, óriási „vívmányokat“ biztosított a nemzetnek. Hivatása fenséges és megváltó. Érdemes vele foglalkozni, hogy következett be ez a nagy boldogság, amely oly édes megelégedéssel tölti el a húselő honatyákat csöndes zugjaikban. Tudvalevő dolog, hogy mi saját sorsunk felett magunk rendelkezünk. Nagy sor, négyszáz év óta ma verik büszkén mellöket a mamelukok s utána a jeles „ellenzék“ s állítják, hogy úgy van! No mióta a német ide betette a lábát, ez még nem történt meg! Épen ezért az „önrendelkezés“ bűbájos igéjével lóhalálában megszavazták a régi Badeni-féle kiegyezés pontjait. Nagy örömharsogással szavazták azt meg, amiről alig néhány hónappal azelőtt még a kormánypártiak se mertek nagy dicséreteket zengedezni, amit különben Bánffy Lukáccsal sütött-főzött ki. Na, de most a főtilinkós Széll tálalta fel, ez meg olyan dalító zene mellett történt, hogy pompás nemzeti lakomának nézték az országházában császárparagrafusos pástétomával együtt, aminek keserves költségeit csak a nemzet fizeti meg busásan. Nemde nem megköszöni a nemzet ezt a pazar, bőséges lakomát? Ki ne hinné el, mikor annyi diadalittasj torok ordítja rendelkezésünk rengeteg függetlenségét? Ki merné azt állítani, hogy a Saulus-ból lett Pálok ne tudnák, mit kaszálnak ? Ki az a vakmerő, aki azt meri kérdezni, mi az? Miért lett az dicső független állapot ma az, ami még tegnap jogaink eljátszása, a törvény lábbal tapodása volt? Miféle dicső önrendelkezés ez, mikor örömriadal között mi magunk verjük lábunkra a közös-ügyes bilinkolatársa volt, de este nem ismerték föl egymást. S mindennapos lett nálunk ... és az én kínszenvedésem megkezdődött . . . Még a hangja is az a lágy, behizelgő hang volt, amelyen velem beszélt lányálmaimban. És én futottam előle, s erőmet veszni éreztem ... ha nem volt mellettem, vágyódtam utána, s mégis, ha megpillantottam messziről, elrejtőztem. És álmaim sem voltak nyugodtak, ott is vele kellett találkoznom, s én kértem, könyörögtem . . . parancsoltam, távozzék, ne kínozzon. És ő nem hagyott el, közelebb jött, tekintete megbűvölte lelkemet, forró keze reszkető kezem szokta, s úgy suttogá fülembe, hogy el nem hagyhat engem, hogy ő szeret! És én borzongva sikoltottam föl . . . és fölébredtem s még akkor is éreztem kezének szorítását, szemének izzó sugarát, s a néma csendben hallani véltem suttogását: szeretlek ! . . . szeretlek! . . . S még jobban kerültem, de mindenütt előttem volt, a tenger lágy ringása, a szellő sóhajtása, kis madárka epedő danája, ez egy szót súgta fülembe: szeretlek! . . . szeretlek! . . . A mi másnak üdv, nekem kárhozat. Nekem már nem szabad szeretni, ha nem akarok elveszni. És egyre rettegtem a pillanattól, amely mindkettőnket boldogtalanná tesz . . . cseket, eljátsztva, lepocsékolva azt a gyenge határgyepüt is, a mit Deák Ferencz keze emelt? Ezért csakugyan lehet nagy, jó lelkiismerettel hüselni s örömriadallal hirdetni az egész országban, mint példának okáért a nagy lábán ez tárogatós Wlassics zugja honmentő lakomáin. Miféle csodálatos kavarodása ez az elméknek? Miféle okkal magyarázzuk ezt meg? Hiszen az csak nem oka, hogy Széll Kálmán minden nótájának az az egyik verse, hogy: jog, törvény, igazság! Hiszen ezt hallottuk Bánffytól, az öreg Tiszától is, mind a ketten roppant igazságosak, törvényesek voltak. Miért olyan szó ez a Széll Kálmán száján, mintha az előtt sohase hallottuk volna? Mi okunk, jogunk van azt elhinni, hogy ez nem a pusztában zengő szó? Miért tartjuk igazságnak azt, ami üres, pompázó beszédnél nem egyéb ? Hiszen az csak nem jog, hogy megrontották Deák Ferencz gyönge gyepűjét is? Vagy az a törvény, hogy az esküszegő Hentzi, aki a magyar szabadság ellen küzdött, követendő például van felállítva a magyar katonai akadémia ifjúsága előtt? Vagy az az igazság, hogy a budavári hősök 50 esztendős évfordulóján a dicső magyar kormány Bécsbe szökik, s ünnepli azt az osztrák főherczeget, a Éi a nehéz pillanat eljött, itt ültem akkor is ... ő jött távolról, én menekülni akartam, de nem lehetett. Andor, még neve is az volt, ahogyan én neveztem, ott állott már előttem. Köszöntött . . . s aztán mindketten hallgattunk. Végre is ő kezdett a beszédbe: Tetszik nagyságos asszonynak a vidék ? . . . Istenem! hogy megborzongtam e megszólítástól! Nagyon oly szép, nyugalmas minden, s ez a végtelen óczeán, ringó hullámaival, fehér tajtékjával, oly gyönyörű. Boldogság itt lenni, ez az én legkedvesebb helyem, itt vagyok gyakran egész nap s nem teszek egyebet, csak e hatalmas vizet nézem . . . Én is nagyon szeretem az óczeánt, de este sokkal fenségesebb, midőn tükrében másik ég tükröződik vissza, oly titokzatos, csalogató olyankor... Újra elhallgattunk, szivem dobogása csaknem hallhatóvá lett, kezeim idegesen játszottak csipkéimmel, szemeim félénken kerülték ki tekintetét . . . Ő most hirtelen lehajolt s egy-két szines üvegcserepet emelt föl a porondról s odanyujtá nekem: Nézze asszonyom, mily kicsiny dolog s mily káprázatossá bűvöl mindent. Én elvettem tőle, s átnéztem a rózsaszín üvegcserépen, mily bűvös változás! Minden . . . minden oly szép volt, a fák, virágok, a hatalmas tenger, minth