Hevesvármegyei Hirlap, 1900. július-december (8. évfolyam, 78-156. szám)

1900-07-01 / 78. szám

r 51 ■ t kv. Eger, 1900. julius 1, vasárnap. 78. Nyolczadik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve . Egy évre __ __ __ __ __ 12 korona Fél évre.... .... .... ............ .... 6 „ Negyed évre..................„ .... ... 3 „ Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. . *** Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemé­nyek, valamint az előfizetési dijak és hirde­tések küldendők : Egri nyomda-részv.-társaság. Kéziratokat nem adunk vissza. Az „egyenrangú Bármit mondjanak is, nagy jelenet volt az a csütörtöki s történelmi fon­tosságú az a pár percz, a meddig a trónörökös deklarácziója tartott. Nehéz lehetett különösen annak, a ki külön­ben egész életét a köznek fogja szen­telni, magának Ferencz Ferdinánd fő­­herczegnek. Mert nagy dolog ez az egész tény és óriási lelkierőre mutat. Kizárni a férjet megillető jogokból, tisz­teletből, tekintélyből az élettársat, a­kit a magyar ember olyan szépen s találóan nevez „felesé­g“-nek — nem mindennapi dolog. Előre kimondani azt, hogy az esetleg születendő gyer­mekek nem lesznek olyan rangúak, mint az apa, de még csak olyanok sem, mint az apa rokonai: rettenetes dolog. Hogy az apa mellett ne lehessenek ott a feleség, a gyermekek, az egész család akkor, a­midőn a férj a maga részét veszi ki a kötelességből, a jogból, a tiszteletből, az szinte elképzelhetetlen. De ez a nagyság átka! Ferencz Ferdinánd, a­ki arra hiva­tott, hogy népek millióinak legyen ura, de szolgája is egyszersmind, nagyon rit­kán lehet majd a saját magáé. Az a szű­k családi kör lesz az ő öröme, bol­dogsága, vigasztalója, támasza akkor, ha majd az uralkodói nehéz gondoktól pár órára, vagy napra menekülhet. De nyilvánosan­­ már máskép fog állani a dolog. Fájdalmas és szomorú is egyszers­mind az, hogy éppen attól vonják meg a családi élet teljesen zavartalan örö­mét, a­kinek egész élete úgyis csupa önfeláldozás. Nemcsak saját magát kell feláldoznia a rideg „házi“ törvénynek, hanem még utódait is, feleségét is. Bizony szomorú jelenség ez na­gyon , de hiába — mondják — törvény­ben gyökerezik, az uralkodó család házi törvényeit mi is elfogadtuk. Ez áll, de az is áll, hogy a magyar jog a morga­­natikus házasságot egyáltalán nem is­meri és igy föltétlenül királynénak fogja tartani a király feleségét minden ma­gyar ember, mert lojalitása minden­esetre van olyan nagy, hogy hódoló tisztelettel környezze azt a nőt, a­ki uralkodója boldogságának egyik legelső tényezője. A szív, az érzelem úgyszólván szá­mításba sem jönnek az uralkodó­há­zakban. A mi más halandó életében ró­zsa, az ő náluk tüske; a mi nálunk, közönséges halandóknál fény és öröm, az ő náluk ború és bánat. S mindez miért ? Tisztán a család hatalmi érde­keiért. Ez kétségkívül igen fontos és történelmi szempontból is számottevő indítóok, de az most már a kérdés, hogy vajjon csökkenne-e a Habsburg- Lotharingiai ház fénye, csorbulna-e ha­talma akkor, ha az ilyen házasságokat nem tekintené morganatikusnak ? Bizonyára nem. A Habsburg-ház a legtekintélye­sebb egész Európában. Hatalma veteke­dik bármely más uralkodó-ház hatal­mával. Régisége, fénye, érdemei bátran kiállják a versenyt akármelyik ural­kodó-házzal. Ezt a nagy, erős várat tehát nem gyengítené meg egy nem egyenrangú házasság. Sőt— a história a tanúbizonyság! — minden valószínűség szerint erősítené a természet törvényei­nél fogva. A dolog érzelmi és jogi oldalán kívül ugyanis van még egy harmadik szempont is: a vérvegyűlés törvénye. A kath. egyház és utána a világi törvényhozás belátta azt, hogy közeli rokonok egy­mással kötött házasságát rendszerint megsínylik a gyermekek. Azért tiltotta meg a házasságot az olyanok között, a­kiket már amúgy is vérségi kötelék kapcsol össze. És ezen természeti, val­lási és állami törvény alól lépten-nyo­­mon ki kell venni az uralkodó­házat, melynek tagjai csak „egyenrangú“ vagy pedig morganatikus házasságot köt­hetnek. Egyenrangú házasságkötésre pedig — hacsak a saját családjukból nem házasodnak — vajmi csekély az alka­lom. A Szász-Koburg-Gothai és a Savo­­yai, a trónjavesztett Bourbon-család és még egypár kisebb jelentőségű és sze­­replésű ház az, a­melyre a Habsburg- Lotaringiai ház szoritkozhatik. A Hohen­­zollern­ek, a Braunschweig-Lünebur­­giak, a Holstein-Glückeburgiak protes­tánsok, a Romanov­ok görögkeletiek stb. A trónörökös pedig nem egy kön­­­nyen változtathat vallást s a menyas­­­szonyok sem igen szoktak. Ilyenfor­mán pedig nem marad más hátra, mint rokonnal kötni házasságot. Pedig milyen szépen tanúskodik ez ellen az elv ellen a II. József csodá­latraméltó talentuma, fenkölt gondol­kozása és egész világtörténelmi nagy­sága. Ő volt az első, a­kinek ereibe idegen vér került, a Lotharingiaiak vére. Hogy nagy tervei nem sikerültek, az megint más lapra tartozik. Az ilyen eseteket a priori kizárják az u. n. „házi“ törvények, a­melyek csak „egyenrangú“ házasságot ismernek el. De legyen bárhogyan is, a ma­gyar nemzet minden egyes tagja király­nénak fogja tekinteni Chotek Zsófia grófnőt, még a Ferencz Ferdinánd de­klarácziója s annak törvénybe iktatása ellenére is. Ezzel tartozunk annak az erős, nagy léleknek, a ki egykor kirá­lyunk leend, tartozunk a régtől hires magyar loyalitásnak, de legelső sorban a­­ nem egyenrangú menyasszonynak. * A jegyzői képesítés. A községi és körjegyzők képesítéséről szóló törvényjavaslat pár nap alatt szentesítés alá kerül, úgy­hogy a kész törvény lehetőleg még ez évben életbe lép. A­mint halljuk, már az életbeléptetési ren­delet elkészítésén is nagyban fáradozik a belügy­miniszter úr. Az eddigi terv szerint tíz helyen állítanak fel az országban ily közigazgatási tanfolyamot, és pedig: 1. Budapesten,2. Kolozsvárott, 3. Nagy- Becskereken, 4. Nagyváradon, 5. Kassán, 6. Pécsett, 7. Szegeden, 8. Szombathelyen, 9. Po­zsonyban és 10. Debreczenben. A mi városkánkat, a­melyet a benne létező nagyszámú s a közigazgatási tanfolyam vezeté­sére hivatott, képzett és tudós férfiak kiválóan alkalmasakká tennének ily tanfolyam felállítá­sára, mint mindig, úgy most is mellőzik. Lapunkban már szót emeltünk egy ízben, hogy a város vezetőinek szorgálni kell a dolgot. Ha idején kopogtattunk, talán kaptunk volna is egy ily közigazgatási iskolát, sőt tán még most a 12-ik órában sem volna teljesen remény nél­küli a fáradozás. Azonban nálunk ólomlábon jár minden. Még el sem indultunk oda, ahonnan már más szerencsésen vissza is tért. Az a Pató Pál politika pedig már nem elő­ször forrt a torkunkra. De azért mi még most sem tanultunk a magunk kárán. Azt hisszük, hogy mivel iskoláról van szó, hát azzal okvetlenül meg kell kínálnia a kormánynak érseki városunkat, főleg mióta Lukács Lászlónak nevezik szere­tett képviselőnket. Csak akkor ámulunk azután el, mikor észrevesszük, hogy nem nagyon imponál a vi­lágnak sem az érsekkel való büszkélkedésünk, sem finánczminiszter képviselői voltunk, legke­­vésbbé pedig az a kemény egri önérzetünk, amel­­­lyel városkánkat a szellemi műveltség oly kiváló emporiumának­ képzeljük, hogy bennünket mel­lőzni nem is lehet, nem is szabad. Pedig mellőznek ám, sőt észre sem vesznek, hogy mi is élünk és vagyunk. Egy apró városka, a maga igénytelen há­zacskáival, görbe utczáival, pislogó őseivel, Szaharára való homoktengerével, villámmo­­ihatat­lan s­tífuszt gerjesztő rossz vizével nagyon, de nagyon kis punktum a világ szemében, még ak­kor is, ha a főutczáján érsek lakik, képviselője pénzügyminiszter és­­ telis-tele van diplomás okos emberrel.

Next