Hevesvármegyei Hirlap, 1901. január-június (9. évfolyam, 1-78. szám)

1901-01-04 / 1-2. szám

Egr, 1901. január 4, péntek, 1—3. szám. Kilenczedik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve : Egy év* __ __ __ ___ — 12 korona Fél évr­.............................................. ö » Negyedivre ................................... .5 Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemé­nyek, valamint az előfizetési díjak és hirde­tések küldendők : Egri nyomda-részv.-társaság. Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetési felhívás! lapunk immár a kilenczedik pol­gári­­ számát viseli homlokán. . lefolyt nyolczadfél év bizonysá­got­ett arról, hogy lapunk képes az életre s joga van az élethez. lapunk megindításakor részletez­tük­­, időnkint ismételtük annak pro­gram­ját. Immár jól ismernek. Fölös­leges volna ezúttal újból ismételni a többsör megismételteket. Azok marad­tunk, a­kik voltunk s azok maradunk, a­kik vagyunk. A minden irányban való független­ség , liberalizmus vezérlő csillagaink, ebtszavunk , igazság és objektivitás. i hetenkint háromszor megjelenő lapunk előfizetési díja — vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre­­............. 12 korona Félévre— ... ... ........ 6 „ Negyedévre .............. 8 „ Egyes szám ára 10 fillér. Babocsay Sándor főszerkesztő. Dr. Ekrchetti Károly Dr. Pásztor Bertalan főmunkatárs, felelős szerkesztő. Kidobt az osztrák, közösügyes huszáraink addig lá­­batlankodtak az osztrákok ajtaja előtt, addig kínálgatták magukat s az orszá­got, hogy bekövetkezett az, a­mi a lá­­batlankodó emberekkel meg szokott tör­­ténni : kiebrudalták a nemzet állítóla­gos vezéreit. A „HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP“ TÁRCZÁJA. Fut az idő. Fut az idő, eliramlik A rövid perez minden álma, Örömünket alig hozta: Már a más perez nem találja. Fut az idő sólyomszárnyon Eliramlik minden óra . . . Hő kebelre borulsz még ma, Holnap hideg koporsóra. Fut az idő, élet álom, Elmerül a messze múltba; Mintha sírba nem is létünk Csak egy rövid álom hullna! Libertinyi Jenő: A fogoly-madár.­ ­ A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárczája. — írta: Meleghegyi S­áudor. Erdőszélen a sárga avarban fogolysereg ta­nyázik. Kapargatva keresgeti­k, szedegetik az elhullott magvakat s míg a t­itkok az élelem­­szerzésbe merülnek, a fogoly ki cai biztonságukra vigyáz. Bolond, szégyenletes az eset, de igaz. Megesett rajtunk az a csúfság, hogy egyik legbecsesebb, legfonto­sabb jogunkat, önállóságunk palládiu­mát, nem a magunk emberségéből sze­rezzük meg a világért se, sőt köröm­szakadtáig erősködünk rajta, hogy ilyen jog valahogy a nyakunkba ne szakad­jon, mégis minden odakínálgatás mel­lett nem kellünk az osztráknak: ki­dobnak, kiseprűznek bennünket . . . A történelemnek épületes, de a ma­gyarságra nézve semmiképen se dicső fejezete lesz ez. Okulhatnak belőle ál­lamférfiak, nemzetek, mi meg utódaink szégyenkezhetünk rajta orczánk piru­lásával. Ma már a legbőszültebb kormány­­párti se tagadhatja, nem is tagadja, hogy ez a csúfság minden emberi számítás szerint meg fog rajtunk történni. Ha az a tüneményes veszekedés, a­mit most a csehek és németek egymás közt foly­tatnak, alább hagy s ők szóhoz jut­nak a kiegyezés irányában, ránk csak egy szavok lesz: hinaus, a mit mi ékes német nyelvvel a kutyának szoktunk mondani. Eszeveszett, bolond németnek csak oly jogokkal kellene újra a kiegyezés, a miről még jó Deák Ferencz se álmo­dott, s a milyen kiegyezést még a mai mameluk világban se merne ajánlani a nemzetnek egyetlenegy telivér közös­ügyes huszár se. Fel-felüti fejét a sárga fűszálak közül s hirtelen vészkiáltás hangzik, a fag­yok egyszerre szétrebbennek s a száraz fa között a földre lapul­nak, hogy a legélesebb szem is alig tudja meg­­kölömböztetni őket. Csendesen megállók egy fa mellett. Egy ideig moc­czani sem mernek, majd halk pityegés hallatszik s összefutva folytatják a fél­­benszakasztott munkát, az őr pedig elfoglalja előbbi helyét . . . Most ismét vészkiáltás hangzik, olyan éle­sen, hogy az ember észreveszi rajta az állat rettenetes rémületét s a csapat most még gyor­sabban oson szét s rejtőzik el az avarban — de már késő ! A fák gályái közül egy kánya csapódik elő s nyíl gyorsasággal ragadja föl a kiszemelt tyú­kot. Az kétségbeesetten vergődik és sikoltoz — talán társait hívja segítségül, de azok még job­ban összehuzódnak, még jobban földhöz simul­nak, félti mindenik a maga életét. A bánya lassan, alacsonyan röpül a szegény áldozattal s látszik, hogy nehezen viszi vergődő terhét, majd a közeli árokba száll le s megkezdi gyilkos munkáját. Tovább nem állhatom! Hirtelen követ raga­dok föl, megdobom a vérszomjas rablót s az ijedten rebben a magasba, a megmentett madár pedig hirtelen összehuzódva a földhöz lapul. Dupla vagy semmi! Így ferblizik most a német velünk. Számit az udvar féltékenységére s abbeli meggyőződé­sére, hogy a birodalom múlik szét, ha Magyarország megkapja az önálló vámterületet. Az udvar segítségével re­méli országunk még megmaradt zsirját­­ felrakni, még meghagyott vérét el­szívni . . . Hogy Ausztria tisztára meg­bolondult, világos. Mert még a rab­szolgatartó is annyira a­mennyire kíméli rabszolgáit. Tudja, ha elpusztulnak, az ő kára, dolgos kéz pusztul el benne. Ausztria pedig meg akarja fojtani azt az országot, a­melyen élősködik. Ha azonban még van egy csöpp józan ész vezető embereinkben , be kell következi az önálló vámterület­nek, talán az udvar is be fogja látni, hogy a német szép szemeiért nem lehet odadobni ezt az országot a teljes elzül­­lésnek. Igaz, ugyancsak festik a falra az ördögöt. Állítják, hogy a közös vámte­rület megszűnése válságba sodorja or­szágunk mezőgazdaságát, búza, gabona nyakunkon marad, mert az osztrák el­zárja előle a határt, mivelhogy Német­ország, ez a hűt szövetséges úgyis ki­zárt bennünket országából. Gabonát oda se vihetünk. Csak azt felejtik el ezek a jó urak, hogy mi ha Ausztria iparát innen kire­­kesztjük, hová fogja vinni az osztrák keserves csafatjait? Ebben a harczban oda megyek hozzá, a télelem egész bénulttá tette: nem mer, nem tud menekülni, megfogom, megvizsgálom , az egyik szeme véres, ettől akarta megfosztani először a kegyetlen pára . . . Hazahoztam s begyógyítottam sebét. Most itt él egészen megszelídülve szobámban. A kezem­ből eszik, poharamból iszik s jön velem minden­felé — még a szabadba is s a világért sem rö­pülne vissza társaihoz, nem hagyna el. Ha oly­kor magára hagyom , nyugtalanul futkos ides tova s midőn előjöttem, futva, röpülve siet hozzám s lábamhoz simulva boldogan pityeg. E vad ma­dárnak szive van s abba végtelen hála! . . . Foglyom története egy hasonló történetet juttat eszembe, de ott a szereplők emberek voltak. Még akkor fiatal voltam, nagyon fiatal, álmodozó természetű ember s végtelenül szeret­tem a szabad természetet. Nem volt egyéb bol­dogságom, nagyobb örömem, mint künn kóborolni az Isten szabad ege alatt s bizony igen gyakran csak a késő éj vetett haza. Egy szép nyári estén egész a városig besé­táltam s a szélén megállva hallgattam a sziklá­kon megtörő hullámokéhoz hasonló zajt s elgon­dolkodtam azon a sok ezer emberen, aki itt élve még az éjt is nappallá iparkodik változtatni, csak­hogy munkájának minél több sikere, szorgalmá­nak minél több gyümölcse legyen, a­kik talán sohasem élvezve a természet ölében rejlő légár-

Next