Hevesvármegyei Hirlap, 1901. január-június (9. évfolyam, 1-78. szám)
1901-01-04 / 1-2. szám
Egr, 1901. január 4, péntek, 1—3. szám. Kilenczedik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve : Egy év* __ __ __ ___ — 12 korona Fél évr.............................................. ö » Negyedivre ................................... .5 Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési díjak és hirdetések küldendők : Egri nyomda-részv.-társaság. Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetési felhívás! lapunk immár a kilenczedik polgári számát viseli homlokán. . lefolyt nyolczadfél év bizonyságotett arról, hogy lapunk képes az életre s joga van az élethez. lapunk megindításakor részleteztük, időnkint ismételtük annak programját. Immár jól ismernek. Fölösleges volna ezúttal újból ismételni a többsör megismételteket. Azok maradtunk, akik voltunk s azok maradunk, akik vagyunk. A minden irányban való függetlenség , liberalizmus vezérlő csillagaink, ebtszavunk , igazság és objektivitás. i hetenkint háromszor megjelenő lapunk előfizetési díja — vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre............. 12 korona Félévre— ... ... ........ 6 „ Negyedévre .............. 8 „ Egyes szám ára 10 fillér. Babocsay Sándor főszerkesztő. Dr. Ekrchetti Károly Dr. Pásztor Bertalan főmunkatárs, felelős szerkesztő. Kidobt az osztrák, közösügyes huszáraink addig lábatlankodtak az osztrákok ajtaja előtt, addig kínálgatták magukat s az országot, hogy bekövetkezett az, ami a lábatlankodó emberekkel meg szokott történni : kiebrudalták a nemzet állítólagos vezéreit. A „HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP“ TÁRCZÁJA. Fut az idő. Fut az idő, eliramlik A rövid perez minden álma, Örömünket alig hozta: Már a más perez nem találja. Fut az idő sólyomszárnyon Eliramlik minden óra . . . Hő kebelre borulsz még ma, Holnap hideg koporsóra. Fut az idő, élet álom, Elmerül a messze múltba; Mintha sírba nem is létünk Csak egy rövid álom hullna! Libertinyi Jenő: A fogoly-madár. A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárczája. — írta: Meleghegyi Sáudor. Erdőszélen a sárga avarban fogolysereg tanyázik. Kapargatva keresgetik, szedegetik az elhullott magvakat s míg a titkok az élelemszerzésbe merülnek, a fogoly ki cai biztonságukra vigyáz. Bolond, szégyenletes az eset, de igaz. Megesett rajtunk az a csúfság, hogy egyik legbecsesebb, legfontosabb jogunkat, önállóságunk palládiumát, nem a magunk emberségéből szerezzük meg a világért se, sőt körömszakadtáig erősködünk rajta, hogy ilyen jog valahogy a nyakunkba ne szakadjon, mégis minden odakínálgatás mellett nem kellünk az osztráknak: kidobnak, kiseprűznek bennünket . . . A történelemnek épületes, de a magyarságra nézve semmiképen se dicső fejezete lesz ez. Okulhatnak belőle államférfiak, nemzetek, mi meg utódaink szégyenkezhetünk rajta orczánk pirulásával. Ma már a legbőszültebb kormánypárti se tagadhatja, nem is tagadja, hogy ez a csúfság minden emberi számítás szerint meg fog rajtunk történni. Ha az a tüneményes veszekedés, amit most a csehek és németek egymás közt folytatnak, alább hagy s ők szóhoz jutnak a kiegyezés irányában, ránk csak egy szavok lesz: hinaus, a mit mi ékes német nyelvvel a kutyának szoktunk mondani. Eszeveszett, bolond németnek csak oly jogokkal kellene újra a kiegyezés, a miről még jó Deák Ferencz se álmodott, s a milyen kiegyezést még a mai mameluk világban se merne ajánlani a nemzetnek egyetlenegy telivér közösügyes huszár se. Fel-felüti fejét a sárga fűszálak közül s hirtelen vészkiáltás hangzik, a fagyok egyszerre szétrebbennek s a száraz fa között a földre lapulnak, hogy a legélesebb szem is alig tudja megkölömböztetni őket. Csendesen megállók egy fa mellett. Egy ideig mocczani sem mernek, majd halk pityegés hallatszik s összefutva folytatják a félbenszakasztott munkát, az őr pedig elfoglalja előbbi helyét . . . Most ismét vészkiáltás hangzik, olyan élesen, hogy az ember észreveszi rajta az állat rettenetes rémületét s a csapat most még gyorsabban oson szét s rejtőzik el az avarban — de már késő ! A fák gályái közül egy kánya csapódik elő s nyíl gyorsasággal ragadja föl a kiszemelt tyúkot. Az kétségbeesetten vergődik és sikoltoz — talán társait hívja segítségül, de azok még jobban összehuzódnak, még jobban földhöz simulnak, félti mindenik a maga életét. A bánya lassan, alacsonyan röpül a szegény áldozattal s látszik, hogy nehezen viszi vergődő terhét, majd a közeli árokba száll le s megkezdi gyilkos munkáját. Tovább nem állhatom! Hirtelen követ ragadok föl, megdobom a vérszomjas rablót s az ijedten rebben a magasba, a megmentett madár pedig hirtelen összehuzódva a földhöz lapul. Dupla vagy semmi! Így ferblizik most a német velünk. Számit az udvar féltékenységére s abbeli meggyőződésére, hogy a birodalom múlik szét, ha Magyarország megkapja az önálló vámterületet. Az udvar segítségével reméli országunk még megmaradt zsirját felrakni, még meghagyott vérét elszívni . . . Hogy Ausztria tisztára megbolondult, világos. Mert még a rabszolgatartó is annyira amennyire kíméli rabszolgáit. Tudja, ha elpusztulnak, az ő kára, dolgos kéz pusztul el benne. Ausztria pedig meg akarja fojtani azt az országot, amelyen élősködik. Ha azonban még van egy csöpp józan ész vezető embereinkben , be kell következi az önálló vámterületnek, talán az udvar is be fogja látni, hogy a német szép szemeiért nem lehet odadobni ezt az országot a teljes elzüllésnek. Igaz, ugyancsak festik a falra az ördögöt. Állítják, hogy a közös vámterület megszűnése válságba sodorja országunk mezőgazdaságát, búza, gabona nyakunkon marad, mert az osztrák elzárja előle a határt, mivelhogy Németország, ez a hűt szövetséges úgyis kizárt bennünket országából. Gabonát oda se vihetünk. Csak azt felejtik el ezek a jó urak, hogy mi ha Ausztria iparát innen kirekesztjük, hová fogja vinni az osztrák keserves csafatjait? Ebben a harczban oda megyek hozzá, a télelem egész bénulttá tette: nem mer, nem tud menekülni, megfogom, megvizsgálom , az egyik szeme véres, ettől akarta megfosztani először a kegyetlen pára . . . Hazahoztam s begyógyítottam sebét. Most itt él egészen megszelídülve szobámban. A kezemből eszik, poharamból iszik s jön velem mindenfelé — még a szabadba is s a világért sem röpülne vissza társaihoz, nem hagyna el. Ha olykor magára hagyom , nyugtalanul futkos ides tova s midőn előjöttem, futva, röpülve siet hozzám s lábamhoz simulva boldogan pityeg. E vad madárnak szive van s abba végtelen hála! . . . Foglyom története egy hasonló történetet juttat eszembe, de ott a szereplők emberek voltak. Még akkor fiatal voltam, nagyon fiatal, álmodozó természetű ember s végtelenül szerettem a szabad természetet. Nem volt egyéb boldogságom, nagyobb örömem, mint künn kóborolni az Isten szabad ege alatt s bizony igen gyakran csak a késő éj vetett haza. Egy szép nyári estén egész a városig besétáltam s a szélén megállva hallgattam a sziklákon megtörő hullámokéhoz hasonló zajt s elgondolkodtam azon a sok ezer emberen, aki itt élve még az éjt is nappallá iparkodik változtatni, csakhogy munkájának minél több sikere, szorgalmának minél több gyümölcse legyen, akik talán sohasem élvezve a természet ölében rejlő légár-