Hevesvármegyei Hirlap, 1903. július-december (11. évfolyam, 78-156. szám)
1903-07-01 / 78. szám
Tizenegyedik évfolyam. Eger, 1903. július 1, szerda. ^8. szám* ELŐFIZETÉSI II J: Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve: Egy évre ... .... .... .................... 12 korona Fél évre.................................................. 6 „ Negyed évre............................................ 3 „ POLITIKAI ÉS VELYESTARTALMU LAP minden szerdán, pénteken és Vasárnap. *** Egyes számára 10 fillér, Szerkesztőség és kiadóhivatalt hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési díjak és hirdetések küldendők: Egri Nyomda-részvénytársaság. Kéziratokat nem adunk vissza. A „szeVes Vármegyei flirW‘ férczaja. Kisértetek. — A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárcsája. — Fényes márvány-palotában Súrolgatnak, gyalulgatnak — Piros vértől csillagos még Fal és lépcső, ajtó, ablak. De sok szőnyeg eltakarja — Es a tenger virágillat A vér szagát földre nyomva Egészen a velőkig hat. Rivaly, őrjöng örömében Odakünn az utcza népe — Míg a komor, felhős éjjel Haza űzi közbelépve. Fényes márvány-palotában A vak-sötét, bús termekben Két véres árny ölelkezve Csókolózva meg-meglebben. „Látod, édes, mért szerettél? Mért szerettél imádásig? Ha boldoggá nem tehetett, Megmenthetett vón’ egy másik. Alektó. Ezt a hölgyet minden műveit magyar ember ismeri a „Szigeti veszedelem“ből. Ez ösztönzi Szolimánt arra, hogy hatalmas haddal törjön a magyar nemzet élete ellen. Ez játszik olyan szerepet, mint a perzsa szolga, aki mindennap fülébe kiáltja urának, Dáriusnak: „Uram, emlékezzél meg az athéniekről!“ Ha talán nem ilyen módon és mértékben is, de bizonyára effajta szerepet játszott a magyar politikai életben a volt honvédelmi miniszter. Nyiltan vallotta és hirdette, hogy ő nem barátunk. Ő az Istenen kivül csak egy urat ismert: a császárt. A nemzet, a nemzeti érdek — semmi se volt neki. Alkotmányunk, mely ezer éves és bizonyára még idegenek előtt is tisztelet tárgya, — előtte csak smarm volt. Ha merte volna, bizonyára ő is kardjára üt, mint annak idején Albrecht osztrák főherczeg s ő is azt mondja: „Das ist meine Vervissons!“ Viselkedése legalább erre enged következtetni. Az, hogy nyílt ellensége volt nemzetünknek, még nem lett volna baj. Elvégre is ő sokkal kisebb pont, mint hogy egy nemzettel szemben számítana. Sokkal nagyobb baj volt azonban az, hogy soha se a mi érdekeinket szolgálta, hanem mindig a bécsi udvarnak volt alázatos hive. S ez a körülmény adja annak a magyarázatát, hogy a kormányok változhattak, egyik ment, másik jött, de ő maradt. Valósággal örök miniszter volt. Senki se hallotta ugyan, hogy milyen tanácsokat ad az uralkodónak, — hisz az ilyesmi négyszem között folyik le — de mindenki érezte, sőt tudta, hogy soha se beszélt a mi javunkra. Ha nem nyilatkozott is úgy, mint Kollonics és Caraffa, ha nem gyűlölte is úgy a magyar nemzetet, mint azok — de tanácsai bizonyára olyanok voltak. Ampringentől, Kollonicstól, Metternichtől stb. mégis nagyon különbözött. Egy után járt ugyan ezekkel, de nem volt olyan szellemi tőkéje, mint nekik. Ezenfelül tapintat se volt benne. Egy garas ára se. Pedig hát a kormányzó férfiakban ez első rendű kellék. E nélkül még kevésbbé boldogulhat, mint az észbeli tehetségek nélkül. Avagy ki ne emlékeznék az ő parlamenti szereplésére, mely időről-időre arczunkba kergette a vért. Hisz’ mindig vörös posztót rázott, mikor csitítani, békiteni kellett volna. Ok nélkül, a józan ész törvényeit lábbal tiporva szórta hánya-veti megjegyzéseit a legutóbbi katonai vitában is. A legkomolyabb érvekre se volt más felelete, mint holmi kaszárnya-vicz. Igaza van a Budapesti Hirlapnak: valósággal olyan volt, mint holmi vásott gyerek, aki a tűzbe köpköd. Nincs vele czélja, nincs belőle semmi haszna, de neki tetszik az, hogy minden köpés után úgy sustorog a tűz. Kés volt ugyan érted halnom! Hiszen túlontúl szerettél — De mit ér az éltem ára, Hogy ím mindent elvesztettél?!“ Nevetgélve súgja társa: Mért kínoz ez téged, drága ? Életemnek és üdvömnek Egyedüli szép virága. Életemet elrabolták S mindazt, a mi hiú, földi — Hajh, de nem örök szerelmem, Mely szellemem mind betölti. És én mégis üdvözültem, Látod, mind a két világon; Mert te most is az enyém vagy, Te — én örök boldogságom !“ “ PáSBtii. Ilyen volt az a magyar politikus, aki most duzzogva vonul vissza, aki nyíltan hirdeti, hogy az ő önérzetét megsértették s aki fűnek-fának elmondja, hogy még a képviselői megbízatását se tartja meg, hanem teljesen a magánéletbe vonul vissza. Debuisset pridem . . . Bizony régen kellett volna. Valóban nem tudja az ember, min csodálkozzék jobban: azon-e, hogy ilyen elvek mellett annyi ideig tarthatták odafenn, vagy azon-e, hogy ilyen viselkedés mellett annyi ideig tűrte a nemzet. Mert ha sértett önérzetről beszélünk, akkor elsősorban beszéljünk a nemzetéről, mert az talán mégis csak előbbre való, mint a császári és királyi táborszernagy úr önérzete. Az is van olyan mimosa pudica, mint az ő ambicziója. Hogy visszavonul a politikai élettől, az csak jó jel; tisztul a látóhatár. Világosan mutatja a nemzeti önérzet emelkedését az a kudarcz, amelyben őneki és Tisza Istvánnak, az ő kenyeres pajtásának, volt része. Azok a jelenségek, amelyeket mostanában tapasztalhattunk politikai életünkben, fontossá teszik a lezajlott kormányválságot s fontossá teszi különösen az a személyi változás, hogy a honvédelmi tárcza gazdát cserélt. A régi gazdáját senki se sajnálja. Mindenki örül a távozásán s legjobban bizonyára minisztertársai, mert így megszabadultak a saját külön Alektójuktól, amelynek az erkélyén már nem látszik a rozsdától az aranyozás. Esténkint kiültem az erkélyre és onnan halgattam, hogyan pengeti guzsliczáját Száva, a fekete Nikolics borbélynak a segéde. Mondhatom, értett hozzá a kölök. Néha olyan epekedő, szomorú hangokat csalt ki kis hangszeréből, hogy szinte sírva fakadtam magam is, máskor pedig olyan vig lármát csapott vele, hogy biz Isten csaknem tánczra perdültem magam is, pedig már öreg legény vagyok . . . És a guzslicza hangjára gyakran kelt visszhang a szemközti házból. Ljubicza, a Fruska Gura csalogánya, tudod, igy nevezték akkoriban a fiatalok az Adamovics czukrász elárusító lányát szép éneke miatt, kapott bele a nótába és csattogott édes-bűvös hangján, mint valami szerelmes fülemüle. Szép volt ezt hallgatni. A nótából kivehette az ember, hogy a guzslicza hangja az éneklőnek szól, ez pedig a guzslrczásnak felel vissza tündéri hangon. De tudta az egész Fruska Gura, hogy a fiatalok szerelmesek egymásba s a Terassziáról kijáró urak épen ennek is tulajdonították, hogy a szép Ljubicza megközelíthetetlenebb, mint a Nebodja tetején a gomb. E miatt azután nem is mert senki belekötni a szép lányba, mert félt mindenki Szávától, akinek Szerelem és becsület. — A „Hevesvármegyei Hírlap'’ eredeti tárczája. — Irta: P. N. Az öreg Ivanov Miától hallottam az alábbi esetet, mikor arról vitatkoztunk, hogy mi a hatalmasabb, a szerelem-e vagy a becsület? Pár év előtt, kezdte a szót az öreg, a Fruska Gurán laktam, abban a kopott emeletes házban,