Hevesvármegyei Hirlap, 1908. január-június (16. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-02 / 1. szám

2 HE via VÁRMEGYEI hirla­p Az állami telep íés és parcellázásról. — Törvényjavaslat. — Báró Thoroczkay Viktor országgyűlési kép­viselő — tudvalevőleg — törvényjavaslatot nyúj­tott be a képviselőháznak, mely által a nép szá­mára parcelláztatni akarja a nagybirtokot, ide­értve a hitbizományokat is. A negyvennyolc sza­kaszból álló javaslat méltányos törlesztési árt szab a földet vásárlók számára és különös tekin­tettel van azokra a parasztcsaládokra, a­melyek­nek kettőnél több gyermekük van. Thoroczkay Viktor báró tehát ez intézkedés által nem csu­pán a szociális kérdés megoldásán fáradozik, ha­nem az úgynevezett „egyke“ ellen is fel akarja venni a harcot. A javaslatot — a­mely állami üg­gyé és nem hasznothajtó magánvállalkozássá akarja tenni a parcellázást — a következő érde­kes indokolás kíséri: Az elmúlt századokban a telepítések azon célból eszközöltettek, hogy a háborúktól kipusz­tult egyes vidékek újra benépesíttessenek. Most a telepítést más ok teszi szükségessé, t. i. a túl­­tömött népesség arányos megosztása, gazdasági és nemzeti szempontból. A telepítés, mint a nem­­zet expansiv erejének megnyilvánulása, hivatva van levezető csatornául szolgálni avégből, hogy az értékes, de azon helyen megélni már nem tudó emberanyag intenzívebb gazdasági munka­kör biztosításával, a haza és nemzet részére meg­tartassák. A telepítés parcellázás nélkül s viszont a parcellázás telepítés nélkül alig képzelhető el. E két intézmény karöltve jár s együttesen vannak hivatva a hozzájuk fűzött nagy célt elérni, a­mely cél érdekében a nemzet nagy anyagi áldozattól se riadhat vissza. Elvégre avval a kérdéssel egy­szer már tisztába kell jönnünk, hogy a telepítést nem lehet és nem szabad pénzügyi szempontból elbírálnunk, mert a telepítés, mint nemzeti ér­dek, eleve kizárja azt, hogy lukratív pénzügyi műveletnek tekintessék. Sajnos, az eddigi telepí­tési kísérleteknél a pénzügyi szempont helyezte­tett előtérbe, a­mi aztán érzékenyen meg is bosszulta magát. Evvel a téves felfogással egy­szer és mindenkorra szakítanunk kell, ha azt akarjuk, hogy a telepítés sikerrel és nemzeti szempontból előnnyel járjon. Az a pénzügyi ál­dozat, melyet az állam a telepítésre fordít, bőven megtérül a nemzet megerősödése és összeforra­­dása által. A telepítésre gazdasági szempontból is fon­tos, hogy a kötött és nem kötött nagybirtok fel­szabadítása és f­elaprózásával lehetővé tétessék egy oly intenzív gazdálkodás, melyben az egyén egész munkásságát, ügyességét és szorgalmát egész éven át gyümölcsöztesse és érvényre jut­tathassa. Az 1848. évi átalakulás megsemmisítette az elavult s az újkor és uj eszmekor keretében többé már be nem illeszthető intézményeket. A jogegyenlőség elvénél fogva demokratikus alapra fektette társadalmi és politikai életünket. Ezen közfalak összeomlásával a nemzet megnyitotta a jog és érvényesülés forrásait a polgári elem előtt, de ugyanakkor oly kötelessé­geket rótt vállaira, melyek azelőtt a kiváltságos osztályt terhelték. 1848. előtt a kiváltságos osz­tály alkotta a nemzet gerincét, mint az ország fentartó eleme, de ma már a jogok általánosítá­sával s különösen a középbirtokos osztály meg­gyengülésével, a polgári elemek nagy rétege az, a­mi alkotja a nemzet gerincét, természetesen úgy az ő vállain nyugszik az ország fentartásá­­nak súlyos feladata is. Hogy azonban ez az osz­tály feladatának meg is felelhessen, módot kell nyújtanunk arra, hogy idehaza megélhessen; módot kell nyújtanunk arra, hogy a haza földé­nek — bár kis mértékben — ő is tulajdonosa lehessen s ezáltal is görcsösen ragaszkodjék ah­hoz a röghöz, a melyen élnie és halnia kell. Míg az állam által ez ideig kísérletezéské­­pen gyakorolt telepítés nem vált be, hisz ennek az a látszata volt, mintha nem is a nép érdeké­ben, mint inkább egynéhány tönkrement föld­­birtokos érdekében történt, addig a magánosok által eszközölt telepítés, illetőleg üzleti parcellá­zás nemzeti veszedelemmé nőtte ki magát. Lehe­tetlen a kímélet hangján beszélnünk akkor, mi­dőn ezen — kevés kivétellel — lelketlen uzsorá­sok nagymérvű zsarolásairól kell megemlékeznünk. Elszorul a szívünk, midőn látjuk, hogy mikép vetette magát ez a kalózhad a szegény földéhes, jóhiszemű népre, melyet miután kifosztott minde­néből, kegyelemből vándorbotot és koldustarisz­nyát akasztott nyakába. Annak a 2—300 száza­lékos haszonra keresztülvitt parcellázásnak igazi romboló hatását még csak ezután fogjuk ész­lelni, mikor a szegény kiszipolyozott nép az el­viselhetetlen terheket tovább fizetni öröklött vagyo­nának felemésztésével se bírja. Ezer és ezer család, kifosztva mindenéből, nyúl majd a vándorbothoz azok közül, kik a bankok, vagy magánosok által eszközölt üzlet­szerű parcellázás boldogságában részt vettek. Az állam és a társadalom közönnyel nézte és nézi ezen lelketlen üzérek romboló munkáját, kik még arra se voltak és nincsenek tekintettel, hogy a magyar földet a magyarnak megtartsák, hanem kapzsi és önző céloktól vezetve, segédkezet nyújtanak a magyarság deposszidálására, melyet a nemzetiségi pénzintézetek, különösen az erdélyi részekben, már amúgy is céltudatosan, nagy si­kerrel végeztek. Ezt a romboló munkát, ezt a kalózkodást az állam nem tűrheti tovább anélkül, hogy saját létérdekeit fel ne áldozza. Midőn tehát az oly szükséges állami telepítés eszközeiről gon­doskodunk, egyúttal lehetetlenné kell tennünk az oly káros, magánosok által eszközölt telepítést és parcellázást. A törvényjavaslat el van készülve arra az ellenszenvre, mely valószínűen támadni fog bizo­nyos oldalról, a kötött és nem kötött birtokok­­nak telepítési célokra való törvényes kisajátít­­hatása miatt. Ezzel a kérdéssel, bármennyire fájó is egyeseknek, le kell egyszer számolnunk. Le kell pedig vele számolnunk addig, amíg békés állapot keretén belül ezt megtehetjük, és ne várjuk be a viszonyok odafejlődését, hogy a kényszer behatása alatt kellessen megfelelő com­pensatio nélkül megadni azt, amit most békésen, jószántunkból, megfelelő compensatio és törvényes kereten belül megadhatunk. Míg határainkon túl égő falvak, romhalmazok és vérben fetrengő holt­testek hirdetik a kizsarolt, elkínzott és földéhes nép erőszakos fellépését, addig nálunk még bé­késen munkát kér a nép s bizonyos idegességgel már kenyeret követel a proletár. A proletár köve­telése hidegen hagy, mert nélkülözi a törvényes és erkölcsi alapot; de annál inkább cselekvés terére szólít a nép jogos kérése, melyet megszív­lelnünk emberi és hazafias kötelességünk ; önálló ipar, uj gazdasági és birtokpolitika az, mely a kis existenciáknak állandó munkát és megélhetést képes biztosítani. Az önálló ipar megteremtése közjogi akadályokkal küzd; az uj gazdasági po­litikának azonban mi se állja útját, hacsak nem a mi rövidlátásunk és a velünk született nem­törődömség. A nagy- és különösen a kötött birtok a je­lenlegi nehéz munkás viszonyok közt már többé nem az a biztosan jövedelmező objektum, mint ezelőtt volt. Állami, politikai és szociális viszo­nyaink ugyszólva megkívánják a kötött birtokok szabaddá tételét. Elvégre az a tőke, mely a kötött és nem kötött nagybirtokban fekszik, szabaddá téve más lukrativ irányban befektetve, több­ és kényelmesebb jövedelmet képes biztosítani tulaj­donosának, mint most. Biztosan kamatozó állami és egyéb megbízható papírjaink többnyire kül­földiek kezei közt vannak, ami részben gátolja pénzügyi függetlenségünket és megerősödésünket. Gyáriparunk vállalkozás hiányában nem tud gyer­mekbetegségéből kilábolni és kibontakozni. Sőt kereskedelmünk is, kellő tőke és vállalkozási szellem hiányában, csak sántikál. Mért fél ezektől a hazai nagy tőke? Pedig, ha külföldi példákon okulna, egy percig se késne közgazdasági életünknek új irányt intonálni. A törvényjavaslat az erdőbirtokra nem ter­jeszti ki a kisajátítási jogot. Nem terjeszti ki pedig azért, mert módot kíván nyújtani a nagy tőkének, különösen a kötött vagyonnak, hogy a sík és termékeny földbirtokát erdőbirtokkal cse­rélje fel. Hazánkat, mint zöld koszorú, erdőség veszi körül, mely oktalan kezelés folytán részben hasznot nem hajtó állapotban van. Itt van hiva­tása a kötött vagyonnak elhelyezkedni, mert csak nagy erdőbirtok tud okszerű és jövedelmező gazdálkodást produkálni. Kötött és nem kötött nagy birtokaink job­bára ép a fai magyarság által lakott termékeny területeken feküsznek. Ez oka annak, hogy ilyen vidékeken a faj magyarság nem szaporodik, nem erősödik, sőt ezáltal gátolva van a terjeszkedés­ben és birtokszerzésben is. Ez oka az oly nagyon elharapódzott egy gyermekrendszernek és részben a nagyfokú kivándorlásnak.­­ Pedig a helyes birtokpolitika földhöz rögzítené a magyarságot, jólétét és szaporodását biztosítaná a családnak. Megnövelné egyidejűleg az ország adózási és véd­­képességét is. A magyar kis- és törpe birtokos­osztály van hivatva arra, hogy ellensúlyozza és helyes irányba terelje a kozmopolita érzelmű és nagyrészt idegenből származó nemzetközi mun­kások, sajnos, még mindig a kellő magyar faji és nemzeti érzést nélkülöző törekvését is; mert a magyar paraszt tud tűrni, szenvedni, elviseli, bár zúgolódással, a méltatlanságot, sőt ha túl van feszítve a húr , kitörni is kész; de nem szűnik meg soha magyarnak és jó hazafinak maradni. 1908. január 2. A cigánykérdés. Közigazgatásunk rendezése körül alig van tárgy, amel­lyel oly sok idő óta oly buzgalommal és mégis olyan minden eredmény nélkül foglala­toskodtak volna az illetékes faktorok, mint a cigánykérdés megoldásával. De nemcsak nálunk van ez így, így van ez európaszerte. Mindenütt hajótörést szenvedett minden eddigi törekvés, hogy ebből a dologtalan­­ságból, lopásból és holmeskedésből élő népfajból szorgalmas, munkás polgárok neveltessenek. És ez onnan van, mert erre a — bár dolog­­talan, de mindenesetre vidám és vidámságot keltő — népfajta minden tunyasága mellett sem tudott igazán neheztelni a társadalom s inkább elnézte apró cstvprő tolvajlásait, hogysem a hu­manizmus elveivel ellentétes rendszabályokhoz fordult volna a cigánysággal szemben. És így nem is volna semmi baj, ha a cigány megmaradt volna a maga bohémkedése, apró-cseprő bűnei mellett. Azonban a korszellem még a cigányság feje felett sem vonul el észrevétlenül. A cigány is halad a korral, igaz, nem a jóban, hanem a rosszban, és ez már komoly baj. Amióta a forgópisztoly általános portéka lett, azóta e népfaj is viseli e fegyvert s alkalom­­­­adtán él is vele a közbiztonság rovására. Annak a sok kiderítetlen gyilkosságnak, annak a minden emberi jóérzést nélkülöző ke­gyetlenséggel véghezvitt emberölésnek, amely az ország bűnügyi lajstromában a múlt években oly nagy számmal szerepel, annak úgyszólván kivétel nélkül a kóbor cigányok voltak a tettesei. A dánosi gyilkosság borzalmas fejezetei is a kóbor cigányok állatias kegyetlenségéről tesz­nek tanúságot. Valóban elérkezett a 12-ik óra, hogy az államhatalom a legerélyesebb módon vessen véget ezen rablásból és gyilkosságból élő vad­emberek kegyetlenkedéseinek. Meg kell oldania a cigánykérdést az állam­­hatalomnak rövidesen. Ha lehet, hát a humaniz­mus elveinek a szem előtt tartásával, de ha nem lehet, könyörtelenül keresztül kell gázolni azok­nak összes emberi jogain, akik nemcsak nem tisztelik, de legnagyobb mérvben veszélyeztetik­­ az állam adófizető polgárainak emberi jogait,­­ vagyon- és életbiztonságát.­­ Addig is, amíg a kérdés végleges megoldást nyer, el kell tiltani a cigányt a szabad költöz­ködéstől, meg kell fosztani a kocsijától, lová­tól. Vasúton is csak akkor legyen szabad utaznia, ha erre illetékes közigazgatási hatósága esetről­­esetre külön engedélyt ad, vagy ha hatóság idé­­­­zésének tesz eleget. Az a cigány, aki ily engedély nélkül járásá­nak területén kívül találtatik, minden felebbe­­­­zésre és igazolásra való tekintet nélkül 3 havi­­ elzárásra büntetendő. A cigány mindenféle házaló kereskedéstől s kéregetéstől is, szintén 3 hónapi elzárás terhe mellett, tiltassék el. A cigány tiltassék el mindenféle lőfegyver viselésétől, a lőpornak magánál, vagy lakásán való tartásától. Aki cigánynak bármilyen lőfegy­­­­vert, vagy a lövéshez szükséges eszközt ad, vagy elad, azzal a cigán­nyal együtt, aki azt tőle meg­vette, vagy elfogadta, s akinél a lőszer vagy fegyver megtaláltatik, egyenlően 4 hónapi elzá­rásra büntettessék. A sátorokban való tartózkodás ugyanily bün­tetés mellett eltiltandó a cigánynak, i"“’ Ha ezen parciális intézkedések mellett a­­ kir. bíróságok is a helyzet magaslatára emelked­nek, s a cigányokkal szemben a büntető törvény­­könyvet szigorúbban alkalmazzák, s ha nem ra­gaszkodnak továbbra is a „teljes“ bizonyítás eszközeihez, hanem a bizonyítékok szabad mér­legelésének elvénél fogva szigorúan elítélik a­­ cigányt, kinek bűnösségéről lelkükben meg vannak győződve, akkor annyira, amennyire tűrhető lesz a helyzet addig is, amíg a kérdésnek várva várt megoldása elérkezik. De ha az államhatalom sokáig késedelmes­­kedik, akkor félő, hogy a dánosi eset nem egy­szer fog megismétlődni — a végleges rendezésig. Z.

Next