Új Hevesi Napló, 2000 (10. évfolyam, 1-6. szám)

2000 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Petőfi a kanonokok között, Hogyan került Egerbe Vörösmarty csibukja?

Szipor Glemér Petőfi a ha/mw­o/ccdc A&itiM Akkoriban még ismeretlenek voltak ezen a tájon a csonttollú madarak, de ismerős volt a csontmarkú tél, amely egy sápadt, szakállas férfi mellét szorongatta. A dermesztő szélben alig győzte összekapkodni magán galléros köpenyét, mert nem fűtötte semmi más, csak a köteg vers, amelyet kabátja belső zsebében rejtegetett. 1844. febuár közepén Debrecenből Pestre tartott Petőfi Sándor. Ország útján. Élete útján. Gyalog. Székelyhidáról került Debrecenbe, mert ott oszlott fel a vándor színésztársulat, amely faluról falura olyan kevés dicsőséget aratott és oly kevés pénzt osztott gázsiként, hogy nem lehetett tovább fenntartani. Debrecenből indult el Petőfi. Akkoriban a pesti út Makláron keresztül vezetett, a Hegyalja alatt, ahol inkább csikasz farkasokkal találkozhatott a téli vándor, mint emberekkel. Amikor a dermedező költő, az andornaki partról megpillantotta Eger városát, eszébe jutott Pájer Antal, meg Tárkányi Béla, a kispap, aki akkor már gyűjtögette a babérokat költői koszorújához. így került Egerbe a kispapok társaságába, ahol három vidám napot töltött, február 18-19 és 20-án. Reverenda ide, vándorköpeny oda, a fiatalok összemelegedtek, Petőfi vándorszínész emlékein jókat kacagtak, s nem csoda, ha megszülettek a költő sorai: „Kedvemnek ha magja volna, elvetném a hó felett / S ha kikelne, rózsaerdő koszorúzná a telet.” Ötven esztendő múlva, erről az egri látogatásról különös beszámoló jelent meg a párizsi Figaróban Catulle Mendes költő-regényíró és kritikus tollából. Ez a kiváló férfiú igen termékeny író volt, de munkái keresztülhullanak a halhatatlanság szitáján. Ha elolvassuk a tudósítást, nem is csodálkozunk rajta. „Történt­­ írá­s, hogy Eger városában, Magyarországon a derék kanonokok éppen étkezéshez fogtak, midőn az ebédlőbe hirtelen egy meglehetősen kihívó arcú, kalandor külsejű ember lép be; kalapja nincs, dolmánya rongyokban és csizmátlan. (Ez időben a mezítlábas magyar körülbelül egynek vehető az ingetlen franciával. Ennek ellenére a belépő szemében égett valamelyes büszkeség, mely kizárta annak feltevését, hogy közönséges csavargónak nézzék.) Szeme élénk, barna, hajzata rövidre nyírott, kecskeszakállú, alakja magas és karcsú, kezét határozott mozdulattal nyújtja az asztal felé: - Üdvözlet - úgymond - Éhes és szomjas vagyok. Adjatok helyet. - Ej, ki vagy te, hogy társaságunkra méltassunk? - szól az egyik kanonok étkezés közben, bizonyos megvetéssel mérve végig az ismeretlen elhanyagolt külsejét. - Petőfi Sándor vagyok. - Ne tréfálj! Te züllött vándor, te volnál Petőfi, a nagy költő? - Igen, én vagyok, kinek azonban nemű kell, hogy dalba fogjon. Ide a kupával, bizonyságul menten rám ismertek. Új Hevesi Napló 7

Next