Híd, 1953 (17. évfolyam, 3-12. szám)

1953-08-01 / 8. szám - Őrtűz fényénél - Majtényi Mihály: Petőfi délszláv földön

Majtényi: Petőfi délszláv földön Jánusok líceumában folytatni s rokona, Orlai Petrovics Soma kísé­retében Sopronba jővén, iskolai bizonyítványai után írt Selmeczre, Szeberényinek. Tán, hogy ő részben akadályokkal találkozott, tán mert Sopronban a megélhetésre kilátása nem nyílt, elég az hozzá, az 1839/40-ki tanév kezdetével csak bekukkantott a soproni iskolába, de tanulással igen kevés ideig foglalkozott s még azon ősszel beállt bak­­kancsostak az ott tanyázó Goldner (váltójában Gullner) gyalog­ezredbe. S lett belőle: »Zöldhajtókás sárga pitykés közlegény«. Gyulai Pál radikálisabban vezeti a kaszárnyába. Szerinte Petőfi már egyenesen azzal az elhatározással indult Sopronba, hogy ott katona lesz. »Sopronba érkezve egyenesen a laktanyának tartott s katonának csapott fel (1839)«. Később így mondja Gyulai: »A ka­tonaságra csakhamar ráunt. Könnyelműségből és politikai rajongás­ból jön katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták s azt hivé, hogy ezrede Tyrolban fog állomásozni, honnan könnyen átszökhetik Svájcba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen hatottak a korán érett gyermek lelkére. Az iskolából, hol éppen csak a régi klasszikusokat tanulta, a római és görög respub­likáik álmait hozta­­az életbe. Már mint gyermek, politikai ábrándok­kal tépelődött s mint ifjú légvárakat alkotva Svájcba vágyott.« Gyulai kitűnően ismerte Petőfi egész költői verzejét, politikai izzását s kétségtelenül megközelíti az igazságot. Ez azonban nem a teljes igazság. Ő túl sok érettséget előlegez a tizennyolcéves Petőfi­nek és nem hangsúlyozza ki eléggé a puszta kalandvágyat, ország­járást, a vágyat, idegen földeket látni, azért állt be katonának. Mindegy hogy hová, csak el, messzi utakra. S mert az utazás az akkori idők nyers viszontagságai között lehetetlennek látszott a ha­tárokon túl, Petőfi behúzódott abba a szervezetbe, amely leginkább utaztatott, masíroztatok Bukovinától Cattaroig, sőt Tyrolba és az olasz földekre, a fél Európát birtokló osztrák ármádiába. Svájcba szökni, igen, az ott szerepelt valahol lelke mélyén, de amikor látta, hogy másfelé masíroz az ezred, megelégedett volna a tengerparttal, Itáliával vagy bármely országgal. Ezt meg is írja: »A sors nekem nem akar kedvezni. Tyrolból talán örökre kitil­tott. Graeczig jövénk s itt vettük azon hírt, hogy az ezred Horvát­ország Zágráb és Karlstadt városaiba menend. Onnan hihetőleg Olasz­országba viend utunk. Ha ez megtörténik, meglátom a tengert és némiképpen feledem Tyrolt.« Ez az a pont, amire Ady Endre is rátapintott. Petőfinek horizont kellett, távolságokra vágyott. Ez akkor még tudatalatti vágy volt ta­lán, lelke mélyén, később erősödött. Mindig beszél és ír tervbe vett kül­földi utakról­­, de amit szegény közkatonaként a sors véletlenje megtagadott tőle, azt később is megtagadták az események, a pénzte­lenség. »Milyen fenségesen dalolt a tengerről és nem látott, tengert soha« — írja Ady.

Next