Híd, 1953 (17. évfolyam, 3-12. szám)
1953-08-01 / 8. szám - Őrtűz fényénél - Majtényi Mihály: Petőfi délszláv földön
Majtényi: Petőfi délszláv földön Jánusok líceumában folytatni s rokona, Orlai Petrovics Soma kíséretében Sopronba jővén, iskolai bizonyítványai után írt Selmeczre, Szeberényinek. Tán, hogy ő részben akadályokkal találkozott, tán mert Sopronban a megélhetésre kilátása nem nyílt, elég az hozzá, az 1839/40-ki tanév kezdetével csak bekukkantott a soproni iskolába, de tanulással igen kevés ideig foglalkozott s még azon ősszel beállt bakkancsostak az ott tanyázó Goldner (váltójában Gullner) gyalogezredbe. S lett belőle: »Zöldhajtókás sárga pitykés közlegény«. Gyulai Pál radikálisabban vezeti a kaszárnyába. Szerinte Petőfi már egyenesen azzal az elhatározással indult Sopronba, hogy ott katona lesz. »Sopronba érkezve egyenesen a laktanyának tartott s katonának csapott fel (1839)«. Később így mondja Gyulai: »A katonaságra csakhamar ráunt. Könnyelműségből és politikai rajongásból jön katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták s azt hivé, hogy ezrede Tyrolban fog állomásozni, honnan könnyen átszökhetik Svájcba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen hatottak a korán érett gyermek lelkére. Az iskolából, hol éppen csak a régi klasszikusokat tanulta, a római és görög respublikáik álmait hoztaaz életbe. Már mint gyermek, politikai ábrándokkal tépelődött s mint ifjú légvárakat alkotva Svájcba vágyott.« Gyulai kitűnően ismerte Petőfi egész költői verzejét, politikai izzását s kétségtelenül megközelíti az igazságot. Ez azonban nem a teljes igazság. Ő túl sok érettséget előlegez a tizennyolcéves Petőfinek és nem hangsúlyozza ki eléggé a puszta kalandvágyat, országjárást, a vágyat, idegen földeket látni, azért állt be katonának. Mindegy hogy hová, csak el, messzi utakra. S mert az utazás az akkori idők nyers viszontagságai között lehetetlennek látszott a határokon túl, Petőfi behúzódott abba a szervezetbe, amely leginkább utaztatott, masíroztatok Bukovinától Cattaroig, sőt Tyrolba és az olasz földekre, a fél Európát birtokló osztrák ármádiába. Svájcba szökni, igen, az ott szerepelt valahol lelke mélyén, de amikor látta, hogy másfelé masíroz az ezred, megelégedett volna a tengerparttal, Itáliával vagy bármely országgal. Ezt meg is írja: »A sors nekem nem akar kedvezni. Tyrolból talán örökre kitiltott. Graeczig jövénk s itt vettük azon hírt, hogy az ezred Horvátország Zágráb és Karlstadt városaiba menend. Onnan hihetőleg Olaszországba viend utunk. Ha ez megtörténik, meglátom a tengert és némiképpen feledem Tyrolt.« Ez az a pont, amire Ady Endre is rátapintott. Petőfinek horizont kellett, távolságokra vágyott. Ez akkor még tudatalatti vágy volt talán, lelke mélyén, később erősödött. Mindig beszél és ír tervbe vett külföldi utakról, de amit szegény közkatonaként a sors véletlenje megtagadott tőle, azt később is megtagadták az események, a pénztelenség. »Milyen fenségesen dalolt a tengerről és nem látott, tengert soha« — írja Ady.