Híd, 2011 (75. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Major Nándor: Kényszerhelyzetben árnyalatokért - Az áprilisi Híd és a körülmények (esszé)
diszciplínának. Hacsak nem gondolt Herceg Borinak arra a vehemens kijelentésére, amelyet az ő Bors és fahéj című elbeszéléskötetéről szóló, az Ifjúságban 1951. március 11-én megjelent kritikájában találhatunk: „A vajdasági magyar író könyvét mindig úgy veszem a kezembe, hogy íme a könyv, amellyel majd átvehetjük Erdély szerepét. Majtényi Mihály elbeszélés-kötetének az olvasásakor ennek a felfedezésnek az öröme szállt meg; Herceg János gyűjteménye pedig már az izmosodást és erősödést jelenti. Vannak íróink, és vannak mondanivalók, amelyeket csak vajdasági magyar író mondhat ki és írhat le. Nem tévedünk ha elsősorban ebből a szemszögből vizsgáljuk az előttünk fekvő könyvet, hiszen nem jelent ez mást, mint kegyetlenül magas művészi hitelt, igaz és erőteljes mondanivalót, igazi realitást és a magyarsághoz való feltétlen odaadást, problémáinak és specifikus helyzetéből adódó szerepének az őszinte és hazugságmentes vállalását.” Szerintem Bori sem beszélt itt arról, hogy a vajdasági irodalom kiállja a versenyt bármelyik magyar nyelvterület irodalmával. Csak szeretné, ha irodalmunk átvehetné „Erdély szerepét”. Akármi legyen is az. Méghozzá túláradó nemzeti önérzettel. Hol van ez attól, hogy át is veheti? És mit kezdett volna vele? - kérdem ma elmélázva. Térjünk tehát vissza Herceg gondolatmenetéhez. „Ma megvannak a politikai, erkölcsi és anyagi feltételek ahhoz, hogy ezen a területen [nevezetesen Vajdaságban - M. N.] önálló magyar irodalmat teremtsünk” - közölte velünk Herceg. Szerinte ugyanis ez az irodalom még mindig csak „mozgalmi fázisában” volt, mint Szenteleky Kornél idején, akinek „néhány társával, az ígéretes fiatalokkal” nem sikerült ezt befejezett, érett irodalommá alakítania. Mindvégig rá volt utalva azokra a „jószándékú műkedvelőkre, akik valamelyest bánni tudtak a tollal”. Ma is ez a helyzet. Eszébe nem jutott volna Hercegnek, hogy azoknak a művét is, akik nem tartoztak Szenteleky és az ő „ígéretes fiataljai” közé, ide kellene számítania. „Nálunk ma még kevés az olyan tehetség - írta Herceg -, aki valóban irodalmi attitűddel szólhatna népünkről, környezetünkről, a korról, a politikai és társadalmi helyzetről, amelyben élünk; kevés az olyan tehetség, aki művészi igénnyel léphetne fel, szóval kevés az író.” Másfelől - szerinte - még ma is szükség van a műkedvelőkre. „Soha annyi dilettáns nem jutott szóhoz a vajdasági irodalom mozgalmában, mint napjainkban - írta Herceg. - Visszaszorítani vagy egyszerűen kiparancsolni őket körünkből - egyszerűen lehetetlenség.” Mégis úgy látta, elérkezett az idő arra, hogy különbséget tegyünk igazi és vélt tehetség között. A megkülönböztetést úgy képzelte el, hogy az utóbbiakat „állítsuk olyan helyre, ahol hasznos munkát végezhetnek, adjunk nekik íráskészségüknek, műveltségüknek és rátermettségüknek megfelelő feladatug