Hídfő, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-19 / 1. szám
lIVISPMI A temesvári szikra kipattanásától, a forradalom első perceitől bennünk gondolja magát a történelem. Gondolataink, tetteink, a történelem, helyben topog, ha tájékozatlanul megtorpanunk, lendül új irányokba, ha lépünk. Már csákányok csattantak a kontinensünket megosztó, a német nemzetet és vele egész Európát tudathasadásban tartó berlini falon, s itt még pártkongresszust színlelt, ütemes tapssal kúrálta magát a zsarnok. Duna-menti szomszédaink már mind szabadon gondolkoztak, tették, amit kell, s itt még anyagi-szellemi kincseink csonkjain csámcsogott a hatalom háborodottja. Nem csupán az esett meg velünk, hogy érre pontosan bejött George Orwell negyven év előtti jóslata. Ahánnyal túléltük 1984-et, annyival tökélesedett a totális pártállam. Az emberiség századunkban lezajlott két nagy pusztító kalandjának , az auschwitzi gázkamrákig vezető fasizmusnak és a Gulág poklába torkolló kommunizmusnak „zseniális“ szintéziseként, a zsarnokság szörnyének sikerült megteremtenie azt a lázálom-szerű világot, amelyet József Attila fasiszta kommunizmusnak nevezett. Már-már elviselhetetlen volt?!... Jutott volna még betevő falat, tavasz érkeztén fény és meleg... Nem a test tűrése fogyott el; a lélek levegője, a szabadság ritkult meg úgy körülöttünk s bennünk, hogy a Tőkés Lászlóért tüntetni induló temesváriakat, s napokra rá a főváros fegyvertelen fiataljait már a titkos rendőrök golyózápora, a halál sem félemlítette meg. Mólóban gyásszal árnyékolt örömmámorunk. Hetekkel halottaink el- hantolása után szemünk a diktatúra okozta károkra nyílik, kint és bent egyaránt nagy veszteségeinkre. Diagnosztizáljuk a kórt: kit mennyire fertőzött meg a zsarnokság. Egyikünk sem mondhatja magáról, hogy érintetlen, hogy tiszta maradt. Talán csak fiataljaink, hisz ha ők sem, ki vívta volna meg ezt a forradalmat ? A diktatúra száműzöttjei, a lelkiismeret itthon maradt bajnokai már a betegség fokozatait próbálják lemérni. A legenyhébb lefolyású annak az esete, aki csak hallgat. Babits híres sorával szembesül: „... mert vétkesek közt cinkos, aki néma“. Volt olyan is, aki mellébeszélt. Tudva-tudatlan kikerülte fájó gondjainkat, s így hajtott fejet a zsarnok előtt. Volt aztán, aki szemérmetlenül hazudott, s ezzel már hamisított. A legsúlyosabb kórképet azonban az mutatja, aki hű szolgája volt a kétfejű szörnynek és totalitárius rendszerének. S ez az állapot azért gyógyíthatatlan, mert a szolgaság fészke a fejben van. Közülük könnyebb rajtakapni, számonkérni azokat a volt funkcionáriusokat, akik köztörvényes bűnöket követtek el. De mi lesz azokkal, akik önként kínálva magukat a szellemi prostitúció megbocsáthatatlan bűnébe estek ? Akik a zsarnoknak hozsannáztak ? Akik a sötétben senyvedő ország legvédtelenebbjeit szóbeli utasítások továbbításával, végrehajtásával csonkították ? Akik szülőföldünkről űztek el, anyanyelvünkből forgattak ki, nemzetünk etnikailag egységes tömbjeit szabdalták, szórták szét, előbb az erőltetett iparosítással, aztán a buldózeres falurombolással. Nemcsak a diktatúra bennünket kétszeresen megnyomorító és kifosztó negyedszázadát kérjük számon ! Hisz ez csupán azt az asszimilációs nemzetiségi politikát vitte tökélyre, amely az 1918-ban Vasile Goldiştól megígért, 1949-ben Petru Grozától bíztatóan újra szóvá tett jogokat sohasem adta meg. Annak a valóban világszínvonalú csúcstechnológiának és kifinomult eszközrendszernek megsemmisítését követeljük, amellyel mindjárt a kezdet kezdetén belénk folytatták a Kiáltó szót, s ezzel szépirodalmunkba szorították vissza teljességre törekvő erdélyi magyarságunkat. Életünk kórosan összekuszálódott problémái komoly kérdések sokaságának feltevését sürgetik. Kérdéseinkkel nemcsak huszonnégy, nemcsak negyvenöt, de hetvenegy esztendőt kell visszmetszenünk. Józan és higgadt emlékezésben viszszabontanunk századokat. Nem cél, hanem kezdet volt a decemberi forradalom. A szabadság parttalan lehetőségként áll ma még előttünk,és csak kemény küzdelem árán változtathatjuk valósággá. Elérkezett az idő, amikor az emlékezéshez nagyobb lelkierő kell, mint a tervezgetéshez. Csak öntisztító emlékezés nyithat utat a szabadság új honának, testvéri közösségünknek az európai értékrendbe való beépülésére. Az új honalapításra immár nem dárdával és nem pajzzsal indulunk. A szellem szabadságharcának egyetlen jogos fegyvere az igazság. Ezt ragadjuk fel voltaképpen, ha észérveket fogalmazunk meg. Elsőként az önmagunkkal szembeni kíméletlen igazmondásnak van helye, és csak utána a másokkal való bátor szembenézésnek. A feltétlen szeretet benső körébe vont és ott bármi áron megtartandó szigorú számonkérésnek, a mindkét részről elvárt fájó, de gyógyító beismerésnek s értő párbeszédben kell zajlania. Párbeszédet pedig csakis akkor kezdhetünk, ha az európai polgári társadalom- és emberi tudatfejlődés egyik legnagyobb vívmányát, az individuummá, Én-né válást, saját közép-kelet-európai értékeinket megőrizve magunkévá tesszük. Hiszen csak Ének, újra önmagunkra talált öntörvényű emberek képesek párbeszédet folytatni, és valóban méltó emberi közösséget létrehozni. Ám az elvek keresése, felismerése még nem elegendő. A feltétlen szeretet rég felhagyott ösvényeire térve önmagunk és mások megértéséig kell eljutnunk. Csakis ez hozza meg belső átváltozásunkat és velünk együtt élő román és más nemzetiségű embertársainkhoz és bármi máshoz fűződő viszonyok megváltozását. Itt és most szellemi szabadságharcunkat hídszerepünk tisztázásával és vállalásával kell kezdenünk. Aki fölül tud emelkedni százados előítéleteken, negyedszázad aljas és aljasító hazugságain, a mindennapjainkban továbbra is felbukkanó régi beidegződéseken, a félelmet és gyűlölködést egyazon forrásból tápláló tévhiteken, az nagyon jól tudja, együttélésünk során még soha ilyen egyértelmű, felemelő és valós esély nem kínálkozott a testvéri szövetkezésre, mint most Temesvár után. Ne kelljen .. „fegyvert vezetni belőled, arany öntudat !“ A szellemeknek ebben a szabadságharcában, melyben az igazság műtőkéssé minősül szinte csak fiataljaink indulnak tiszta lappal. És talán még a zsarnokságéveiben egyéni és kollektív jogaiktól megfosztott, a szörnyidőket kétszeresen megszenvedő nemzeti kisebbségek és azok a többségiek, akik még a gerinctörő években is bátran testvérkezet nyújtottak nekik. Romániai magyarokként akarjuk élni hídszerepünket. S ezt most, hogy szülőföldünkhöz, anyanyelvünkhöz és népünkhöz fűző jogainkat meghirdetik, gyakorlásukat garantálják, bízvást tehetjük. Fölhagyott középkori váraink köveiből Erdélyszerte lakóházakat épített magának román és magyar. Eltökélt szándékunk, hogy a tudatunkat megosztó, lelkünket cellákba szorító falak lebontásával, építőanyagok felhasználásával hozzálátunk a hídfő alapozásához. Temesvár példáját látva, bízunk abban, hogy ezúttal a túlparton is munkához látnak. A közöttünk kiépülő hídnak társadalmi és korosztályok közötti szakadékokon, örvényeken is át kell ívelnie. Az Európa Házba vezető utat nyitja meg előttünk, teszi kétirányúan járhatóvá mindannyiunk számára ez a híd, amely mi magunk leszünk. SZABÓ M. BARNA Beköszöntő „Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.“ Kiáltó Szó A TARTALOMRÓL # • Tomcsa Sándor — egy 1933-as alakuló-gyíjtésről ® Interjú Gelu Păteanu íróval és műfordítóval ® Meddig tartott „1984“ Romániában ? # Utóforradalom alulnézetből . A demokrácia diktatúrája SZÉKELYUDVARHELYI MŰVELŐDÉSI LAP I. évfolyam 1. szám 1990. JANUÁR 19. ARA 2 LEJ futblema,cLaLfrm. alu.in.szitb.iL G Á G A nyilatkozik lapunk 6. oldalán! Elismeréssel adózunk azoknak, akik önzetlen munkájukkal segítik elő az értelem győzelmét forradalmas napjainkban. Ők városunk elavult nyomdájának áldozatkész munkásai: Incze László és Szász György gépszedő ; Toós Ferenc és Gáli Zoltán tördelő ; Miklós László és Vass László gépész; Istvánfi Emma, Ilyés Erzsébet, Vass Rozália és Miklós Sarolta berakónők. A szerkesztőbizottság