Híradástechnika - Journal on Communication, 1997 (48. évfolyam)
1997-01-01
A Híradástechnika folyóirat vitathatatlanul a hazai híradástechnika műszaki-tudományos szempontból legkitűnőbb folyóirata. Jelen számot a híradástechnika legkitűnőbb művelői mellett a számítástechnika — így nevezem ezt a diszciplínát — legkiválóbbjai is megtisztelték írásaikkal. Ez is kézzelfogható jele annak, hogy a „konvergencia” — amiről több mint húsz éve beszélnek a műszaki jövő iránt fogékonyak — immáron valóság: a híradástechnika és a számítástechnika szakemberei, miközben szaktudományaik önálló fejlődésében is hisznek, s teszik ezt teljes megalapozottsággal, a fejlődés igényét e két terület valóban egy tőről fakadó, „varratmentes” együttműködése irányában is felismerték, elismerték és elősegítik. Sokan vallják, hogy a Föld mintegy ötmilliárdnyi népességének eltartásában szükséges — hangsúlyozom: szükséges, de nem elégséges — feltétel az ember által teremtett környezet és eszközrendszer, azaz a műszaki teljesítményeken alapuló létesítmények működése, fenntartása, fejlesztése. Ezen műszaki létesítmények egyes csoportjait a társdalom saját létezésének keretrendszerébe tartozóként, modern terminológiával élve, az infrastruktúra részeiként éli meg és ismeri el. A hagyományos távközlést (a távbeszélést, távírást) és a szórakoztatóelektronika egyes ágait (jelesül a műsorszórást és -szétosztást) a világon mindenütt az infrastruktúra egy-egy önálló dimenziójának tekintik, csakúgy, mint a vasutat vagy a folyamszabályozást. A számítástechnika ezzel szemben sokáig az emberi teljesítőképesség határainak kiterjesztését, elsősorban a sok emberöltőnyi műveletsorozatok másodperces nagyságrendű elvégzésének realitását, a tudományos, üzleti és közigazgatási területen megkövetelt emberi teljesítmény korábban elképzelhetetlen megsokszorozását jelentette. Ez a szemléletmód azonban a számítástechnikai hálózatok (például az Internet) megjelenésével új irányzatokat is szült. A távközlés és a számítástechnika művelői közül egyre többen hiszik, hogy e két diszciplína, ha el tud szakadni hagyományaitól és műszaki alázattal tanul a másiktól, a társadalom műszaki infrastruktúrájának új dimenzióját képes létrehozni. Ebben az új dimenzióban — az egymásrautaltság értelmében — egyenértékű a híradástechnika és a számítástechnika. A felhasználó olyan barátságos interfészen kommunikál, ahol fogalma sincs, hogy egy parancsa a host legmodernebb központi egységét „feszíti-e keresztre”, vagy a világ távközlési hálózatát állítja-e soha nem volt „megpróbáltatások” elé. A társadalom híradástechnika-számítástechnikai értelemben szakképzetlen polgára azt észleli, hogy az infrastruktúrának egy új, számára hasznos dimenziója, eleme áll rendelkezésre. Mi tudjuk, hogy ez a dimenzió a számítástechnika és a híradástechnika „varratmentes” együttműködésén alapul. Azt, hogy mintegy ötmilliárdan ezt hogyan fogják hívni, nem tudjuk. Lehet, hogy informatikai infrastruktúrának, lehet, hogy információs autósztrádának, lehet, hogy telematikának (reálkommunikáció + interтайка), vagy valami másnak. A lényeg, hogy az az infrastruktúra, amelyre a társadalom mint „adottságra” számít, új dimenzióval bővül. Ez az új dimenzió nem tagadja a régit (például az egyszerű telefont), de új, mai szemmel nézve komplex arculatával egységesként jelentkezik. Egységesként és egyszerűként. A modern társadalom informatikai infrastruktúráját olyan végberendezések fogják minden bizonnyal jellemezni, amelyek a mindenkori társadalmi írni-olvasni tudás alacsony szintjén állók számára is kezelhetők. Persze, aki nem tanulta — gazdag szülei előrelátása vagy a szervezett iskolarendszer általános követelményei folytán — a betűvetést, analfabéta marad, és nemcsak saját, hanem írástudó embertársai életét is megkeseríti, de legalábbis nehezebbé teszi. Ezen veszély minimalizálására az informatikai infrastruktúrát a szervezett oktatás minden(!) szintjén — akár önálló tárgyként, akár a természet- és társadalomtudományokba ágyazva — a tananyag részévé kell tenni. Az iskolai-egyetemi oktatás részévé javasolni valamit, nagy felelősség. Ám e felelősséget nem túl kockázatos vállalni. A távmunkavégzést, a távoktatást, a világ dolgaiban — bankunknál a számlánkról csakúgy, mint a bűvészmutatványok fogásainál — a „tudakozódást”, eligazodást egyre többen művelik „elektronikus” úton. A legnagyobb fejlődést mutató termelő- és szolgáltatóvállalatoknál ma már a számítástechnika „prgver” eleme dominál: munkafolyamataikat egyre inkább az informatikai infrastruktúra mára stabilnak mondható fejlődési trendjei mentén szervezik. Az előző bekezdés csak kijelentő mondatokat tartalmazott. Ezek a kijelentő mondatok már hazánkban is igazak, s egyre igazabbak lesznek. De még nem dominánsak. A távbeszélő-sűrűség alig hat év alatt megduplázódott. De még mindig 25 % alatti. Az Internet-terminálok száma 30- 40 ezer körüli, de hol vagyunk még attól, hogy minden általános iskola egyet a magáénak mondhasson?! Kábeltévéhálózataink még az egyirányú kommunikációt sem mindig teljesítik az elvárható műszaki színvonalon. Az utóbbi években a számítástechnika, a távközlés, a műsorszórás és a szórakoztatóelektronika nagyot fejlődött hazánkban, de ezzel a fejlődéssel csak megtalálta az információs autósztrádát, arra még — úgy tűnik — nem lépett. Hogy rálépjen, a műszaki szakemberek elkötelezettségén túl a társadalom általános támogatására is szükség van. Ennek megszerzése azonban távolról sem triviális. Az „információs társadalom” perspektívája nemcsak reményeket, hanem aggodalmakat is ébreszt, gondoljunk csak az „elektronikus bűnözés” és „botránykeltés” szaporodó példáira. Azt, hogy az informatikai infrastruktúrát mint eszközrendszert — mint az össztársadalmi infrastruktúra új dimenzióját — mi mindenre fogja az eljövendő társadalom használni, ma még teljeskörűen felmérni sem lehet. Talán helyénvaló az a hasonlat, hogy az „információs” társadalom ma a fejlődésnek azon pontján van, amelyen a Gutenberg-galaxis volt az első nyomdák megjelenésének idején. Nyomtatni már lehetett, de azt előre látni, hogy az évszázadok során mit fognak nyomtatni (szépirodalmat vagy szennylapokat, segítő méltatásokat vagy ártó rágalmakat stb.) nem lehetett. Mindezen kételyekkel szemben megalapozott érveket kell felsorakoztatni. A műszaki világ képes megfelelő ész BEVEZETŐ GONDOLATOK XLVIII. ÉVFOLYAM 1997. JANUÁR