Híradástechnika - Journal on Communication, 1997 (48. évfolyam)

1997-01-01

A Híradástechnika folyóirat vitathatatlanul a hazai hír­adástechnika műszaki-tudományos szempontból legki­tűnőbb folyóirata. Jelen számot a híradástechnika leg­kitűnőbb művelői mellett a számítástechnika — így ne­vezem ezt a diszciplínát — legkiválóbbjai is megtisztelték írásaikkal. Ez is kézzelfogható jele annak, hogy a „konver­gencia” — amiről több mint húsz éve beszélnek a műszaki jövő iránt fogékonyak — immáron valóság: a híradástech­nika és a számítástechnika szakemberei, miközben szak­­tudományaik önálló fejlődésében is hisznek, s teszik ezt teljes megalapozottsággal, a fejlődés igényét e két terület valóban egy tőről fakadó, „varratmentes” együttműködése irányában is felismerték, elismerték és elősegítik. Sokan vallják, hogy a Föld mintegy ötmilliárdnyi népes­ségének eltartásában szükséges — hangsúlyozom: szüksé­ges, de nem elégséges — feltétel az ember által teremtett környezet és eszközrendszer, azaz a műszaki teljesítmé­nyeken alapuló létesítmények működése, fenntartása, fej­lesztése. Ezen műszaki létesítmények egyes csoportjait a társdalom saját létezésének keretrendszerébe tartozóként, modern terminológiával élve, az infrastruktúra részeiként éli meg és ismeri el. A hagyományos távközlést (a távbe­szélést, távírást) és a szórakoztatóelektronika egyes ágait (jelesül a műsorszórást és -szétosztást) a világon mindenütt az infrastruktúra egy-egy önálló dimenziójának tekintik, csakúgy, mint a vasutat vagy a folyamszabályozást. A szá­mítástechnika ezzel szemben sokáig az emberi teljesítőké­pesség határainak kiterjesztését, elsősorban a sok ember­­öltőnyi műveletsorozatok másodperces nagyságrendű el­végzésének realitását, a tudományos, üzleti és közigazga­tási területen megkövetelt emberi teljesítmény korábban elképzelhetetlen megsokszorozását jelentette. Ez a szemlé­letmód azonban a számítástechnikai hálózatok (például az Internet) megjelenésével új irányzatokat is szült. A távközlés és a számítástechnika művelői közül egy­re többen hiszik, hogy e két diszciplína, ha el tud sza­kadni hagyományaitól és műszaki alázattal tanul a má­siktól, a társadalom műszaki infrastruktúrájának új di­menzióját képes létrehozni. Ebben az új dimenzióban — az egymásrautaltság értelmében — egyenértékű a híra­dástechnika és a számítástechnika. A felhasználó olyan barátságos interfészen kommunikál, ahol fogalma sincs, hogy egy parancsa a host legmodernebb központi egysé­gét „feszíti-e keresztre”, vagy a világ távközlési hálózatát állítja-e soha nem volt „megpróbáltatások” elé. A társa­dalom híradástechnika-számítástechnikai értelemben szak­képzetlen polgára azt észleli, hogy az infrastruktúrának egy új, számára hasznos dimenziója, eleme áll rendelkezés­re. Mi tudjuk, hogy ez a dimenzió a számítástechnika és a híradástechnika „varratmentes” együttműködésén alapul. Azt, hogy mintegy ötmilliárdan ezt hogyan fogják hívni, nem tudjuk. Lehet, hogy informatikai infrastruktúrának, lehet, hogy információs autósztrádának, lehet, hogy tele­matikának (reálkommunikáció + interтайка), vagy valami másnak. A lényeg, hogy az az infrastruktúra, amelyre a társadalom mint „adottságra” számít, új dimenzióval bővül. Ez az új dimenzió nem tagadja a régit (például az egy­szerű telefont), de új, mai szemmel nézve komplex arcu­latával egységesként jelentkezik. Egységesként és egysze­rűként. A modern társadalom informatikai infrastruktúrá­ját olyan végberendezések fogják minden bizonnyal jelle­mezni, amelyek a mindenkori társadalmi írni-olvasni tudás alacsony szintjén állók számára is kezelhetők. Persze, aki nem tanulta — gazdag szülei előrelátása vagy a szervezett iskolarendszer általános követelményei folytán — a betű­vetést, analfabéta marad, és nemcsak saját, hanem írástudó embertársai életét is megkeseríti, de legalábbis nehezebbé teszi. Ezen veszély minimalizálására az informatikai infra­struktúrát a szervezett oktatás minden(!) szintjén — akár önálló tárgyként, akár a természet- és társadalomtudomá­nyokba ágyazva — a tananyag részévé kell tenni. Az iskolai-egyetemi oktatás részévé javasolni valamit, nagy felelősség. Ám e felelősséget nem túl kockázatos vállalni. A távmunkavégzést, a távoktatást, a világ dolgaiban — bankunknál a számlánkról csakúgy, mint a bűvészmutat­ványok fogásainál — a „tudakozódást”, eligazodást egyre többen művelik „elektronikus” úton. A legnagyobb fejlő­dést mutató termelő- és szolgáltatóvállalatoknál ma már a számítástechnika „prgver” eleme dominál: munkafolya­mataikat egyre inkább az informatikai infrastruktúra mára stabilnak mondható fejlődési trendjei mentén szervezik. Az előző bekezdés csak kijelentő mondatokat tartalma­zott. Ezek a kijelentő mondatok már hazánkban is igazak, s egyre igazabbak lesznek. De még nem dominánsak. A távbeszélő-sűrűség alig hat év alatt megduplázódott. De még mindig 25 % alatti. Az Internet-terminálok száma 30- 40 ezer körüli, de hol vagyunk még attól, hogy minden ál­talános iskola egyet a magáénak mondhasson?! Kábeltévé­hálózataink még az egyirányú kommunikációt sem mindig teljesítik az elvárható műszaki színvonalon. Az utóbbi években a számítástechnika, a távközlés, a műsorszórás és a szórakoztatóelektronika nagyot fejlődött hazánkban, de ezzel a fejlődéssel csak megtalálta az infor­mációs autósztrádát, arra még — úgy tűnik — nem lépett. Hogy rálépjen, a műszaki szakemberek elkötelezettségén túl a társadalom általános támogatására is szükség van. Ennek megszerzése azonban távolról sem triviális. Az „in­formációs társadalom” perspektívája nemcsak reményeket, hanem aggodalmakat is ébreszt, gondoljunk csak az „elekt­ronikus bűnözés” és „botránykeltés” szaporodó példáira. Azt, hogy az informatikai infrastruktúrát mint eszköz­­rendszert — mint az össztársadalmi infrastruktúra új di­menzióját — mi mindenre fogja az eljövendő társadalom használni, ma még teljeskörűen felmérni sem lehet. Ta­lán helyénvaló az a hasonlat, hogy az „információs” tár­sadalom ma a fejlődésnek azon pontján van, amelyen a Gutenberg-galaxis volt az első nyomdák megjelenésének idején. Nyomtatni már lehetett, de azt előre látni, hogy az évszázadok során mit fognak nyomtatni (szépirodalmat vagy szennylapokat, segítő méltatásokat vagy ártó rágal­makat stb.) nem lehetett. Mindezen kételyekkel szemben megalapozott érveket kell felsorakoztatni. A műszaki világ képes megfelelő ész­ BEVEZETŐ GONDOLATOK XLVIII. ÉVFOLYAM 1997. JANUÁR

Next