História 1987
1987 / 1. szám - KÁKOSY LÁSZLÓ: Egyiptomiak és más népek - GLATZ FERENC: Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?
loménak kilenc olyan falu volt a birtokában, mely Szíriában és Núbiában feküdt. Két olyan korszak volt, amikor az egyiptomi hitvilág „etnikai vallásiból egyetemes vallássá válhatott volna. Először Ehnaton (i. e. 1364-1347) monoteista kísérlete próbálta meg Atont, a napgömböt nemcsak Egyiptom, hanem minden nép jóságos urává tenni. A nagy naphimnuszban ünnepélyes kinyilatkoztatásként hangzik el, hogy Aton áldásaiban az egész emberiség részesül, bőre színétől vagy nyelvétől függetlenül. Név szerint is megemlíti a szerző - valószínűleg maga Ehnaton fáraó Szíriát és Núbiát. A végsőkig leegyszerűsített, demitizált napvallás elfogadható lett volna a szomszéd népek számára is, hiszen a szoláris kultuszok az ő vallásaikban is jelen voltak. A vallási reform gyors bukása miatt azonban Aton nem vonulhatott be a közel-keleti népek panteonjaiba, a Nap prófétájától megálmodott nagy vallási egység nem jött létre. Másodszor a hellenisztikus és a római korban lépett ki az egyiptomi vallás a hagyományos keretek közül. Ízisz, Szarapisz, Anubisz és más istenek tisztelete ekkor terjedt el a görög területeken, majd az egész római impériumban. Annak ellenére, hogy a birodalom jelentős, hivatalosan is elismert kultuszai közé emelkedett, nem lett valódi világvallássá, egyike maradt csupán a császárkorban nagy népszerűségnek örvendő keleti kultuszoknak. Az egyre hatalmasabbá váló kereszténységgel nem tudta felvenni a versenyt. Az i. sz. 1-3. században szám szerint legalább annyi idegen tisztelte Íziszt és Szarapiszt, mint ahány egyiptomi. Az ókor politeista vallásainak keretei szinte korlátlanul tágíthatók voltak, és az egyiptomiak is készek voltak a szomszédok és a meghódított népek isteneinek átvételére. A XVIII. dinasztiától (i. e. 1552-1306) mutatható ki erős keleti hatás az egyiptomi vallásra, de már korábban is találkozunk szórványosan idegen istenekkel. Ilyen volt például As, akit Líbia urának neveztek és „Hathor, Büblosz úrnője”, aki mögött minden valószínűség szerint egy kánaáni Baalt rejtőzik. A piramisszövegekben pedig a núbiai Dedun is szerepel. A hükszósz uralom, majd a korai Újbirodalom nagy hódító hadjáratai az ellenséges és békés érintkezés egyre bővülő kapcsolatrendszerét hozták létre Egyiptom és az ázsiaiak között. Egyre nagyobb számban kerültek idegenek Egyiptomba, de az ázsiai istenek térhódításának fő oka az egyiptomiak érdeklődése volt az addig alig ismert, számukra titokzatos hatalmak iránt. Híveiket megtalálhatjuk az alsó néprétegektől a királyi udvarig. III. Amenhotep (i. e. 1402-1369) a ninnai (ninivei) Istár gyógyító szobrától remélte egészsége visszanyerését, I. Széthi (i. e. 1304-1290) és II. Ramszesz pedig Baalhoz, mint hadistenhez hasonlították magukat. A nyitott Egyiptom Az Újbirodalom az egyiptomi történelem legnyitottabb időszaka, amikor az idegenek a legmagasabb pozíciókat is elnyerhették az egyiptomi államigazgatásban és a hadseregben. Jelenleg folyik például Szakkarában egy Aper-Él nevű, sémi származású vezír sírjának feltárása, aki a fáraó után következő legmagasabb tisztség birtokosa volt. II. Ramszesz udvarában pedig szolgált egy Ben Azan nevű pohárnok, aki - asszimilálódni igyekezve környezetéhez - a Ramszes-em-per-Ré nevet vette fel. A XIX. dinasztia korának utolsó éveiben Bai (egyiptomi nevén Ramszesz-han-emnetjeru), felhasználva a királyi udvarban dúló viszályokat, megszerezte „az egész ország nagy kincstárnoka” címet, és Tauszert királyné oldalán tulajdonképpen teljhatalmú ura lett Egyiptomnak. A Harris papirusz egyik részletéből, ahol egy szír bitorlóról van szó, arra lehet következtetni, hogy a trónt is megpróbálta megszerezni. Végül a bibliai József története is jól példázza, milyen lehetőségek álltak Egyiptomban a tehetséges idegenek előtt. Egyre nagyobb számban szolgáltak idegenek az egyiptomi hadseregben is. A hadifoglyok időlegesen rabszolgák lettek, majd egy részüket katonai szolgálatra osztották be. Ahet Atonban, Ehnaton fővárosában például a királyi testőrség nagy része idegenekből állt: núbiai, líbiai és ázsiai katonaság ügyelt az udvar és a város biztonságára, csak a harci kocsizó osztag katonái voltak egyiptomiak. II. Ramszesz, miután legyőzte a tengeri népek egyik csoportját, a sardanákat, a foglyokból testőrséget szervezett. A sardanák később is az egyiptomi hadsereg elit alakulatai közé tartoztak. Az i. e. 1. évezred elején a líbiaiak egyre nagyobb befolyáshoz jutottak az egyiptomi hadseregben. Olyannyira, hogy végül a líbiai katonai arisztokrácia vette át a vezetést, és egyik nagyhatalmú tagját, Sesonkot juttatta trónra (i. e. 945-924). A XXII-XXIV. dinasztiáig terjedő időszak a líbiai uralom kora (i. e. 945- 715). Mivel a líbiaiak tiszteletben tartották az egyiptomi hagyományokat, teljes mértékben átvették az egyiptomi kultúrát, a nép egyre kevésbé tekintette őket idegeneknek. Ugyanez vonatkozik a napatai királyokra, akik az i. e. 8. század végén délről vonultak be Egyiptomba (XXV. dinasztia, i. e. 716- 656). Ők is az egyiptomi nyelvet használták felirataikon, és vallási szigorúság tekintetében túltettek az őslakosságon is. Az asszírok és perzsák viszont nyíltan hódítóként léptek fel, így érthető módon nem tudták megnyerni az egyiptomiak támogatását. Különösen a perzsa korban ( i. e. 6-4. század) igyekezett a lakosság mindinkább elzárkózni a külvilágtól, az idegenektől, perzsáktól és görögöktől egyaránt. Ez a bizalmatlanság, xenofóbia jelenik meg túlzott, eltorzított formában a görög irodalomban. A görög irodalomnak és vázafestészetnek kedvenc témája lett a mondabeli Buszirisz egyiptomi király. A történet szerint Egyiptomot kilenc évig terméketlenség sújtotta. Ekkor egy ciprusi jós jelent meg a király előtt, és azt jövendölte, hogy az éhínség akkor múlik el, ha évenként egy idegent áldoz fel Zeusz (Amon) oltárán. Az első áldozat mindjárt ő lett, és ettől kezdve minden Egyiptomba látogató idegennek ez lett a sorsa egészen addig, míg Héraklész nem érkezett ide. Őt is megkötözték, megkoszorúzták, az oltárnál azonban kiszabadította magát és megölte a királyt. Nagyon érdekes ezzel kapcsolatban Hérodotosz álláspontja, aki egyiptomi utazása során (i. e. 5. század közepe) közvetlen tapasztalatokat szerzett a helyi szokásokról, az egyiptomiak idegenekkel szembeni magatartásáról. Szerinte „...egyiptomi ember vagy asszony nem csókolna meg görögöt a száján, sem görög embernek kését, nyársvasát vagy üstjét nem használná, sem nem ízlelné meg még tiszta bikának a húsát sem, melyet görög késsel vágtak szét.” Ennek az undornak oka szerinte az volt, hogy a görögök teheneket is fogyasztottak, holott ez Ízisz szent állata volt. Azt azonban határozottan tagadja, hogy az egyiptomiak embereket áldoznának, és a Héraklész-mítosz egyiptomi epizódját ostoba mesének nyilvánítja. A görögök megítélése mindvégig ellentmondásos maradt. A XXVI. dinasztia (i. e. 664-525) szaiszi királyai számára a görög zsoldosok jelentették a fő katonai erőt, Apriész királyt (i. e. 589-570) viszont a hirtelen kirobbanó göröggyűlölet buktatta meg. A perzsák elleni harcban az 5-4. században athéni és spártai segítségre támaszkodott Egyiptom. Nagy Sándort 332-ben szabadítóként fogadták, de utódai, a Ptolemaioszok alatt az egyiptomiak másodrendű polgárai lettek saját hazájuknak. Helyzetük a római uralom alatt csak rosszabbodott. Mikor a sorozatos felkelések sem tudták lerázni az elnyomást, az egyiptomiak körében homályos jóslatok kaptak lábra, melyek Alexandria pusztulását és egy nemzeti király eljövetelét ígérték. Abban az időben (i. e. 7-6. század), mikor a görögök szorosabb kapcsolatba kerültek Egyiptommal, és létrejött a Deltában gyarmatvárosuk, Naukratisz, az egyiptomi tudomány egyik virágkorát élte. Az ország ősi múltja tiszteletet keltett a görögökben, és Hérodotosz előtt is egyiptomi utazása során nyíltak meg a történelem valódi távlatai. A hagyomány szerint a görög szellem számos kiváló képviselője (például Püthagorasz, Szolón, Thalész, Platón) utazott Egyiptomba, hogy megismerkedjen a papi tudománnyal. Az egyiptomi tudósok görögökről alkotott véleményét egy öreg szaiszi pap Szolónhoz intézett szavai fejezik ki legtömörebben: „Mindnyájan ifjak vagytok lelkileg, mert nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés, sem időtől szürke ismeret.” (Platón: Timaiosz) Azt is észre kellett azonban venniük, hogy a megváltozott világban a „gyermeteg” görögöké a vezető szerep politikai, katonai, sőt mindinkább kulturális téren is. A Ptolemaiosz-kortól a papok már készek voltak átvenni a görög tudomány eredményeit, például a csillagászatban, és egy egyiptomi pap, Manethón, görög nyelven foglalta össze hazája történetét. KÁKOSY LÁSZLÓ 5