História 1989

1989 / 3. szám - KATONA TAMÁS: Batthyány és az aradi vértanúk temetése

tek, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen be­szenteltettek.” Az egyszerű koporsót befogadó kriptaüreg egészen a padló szintjén volt, a befalazás után elhelyezett vörös márványlapnak pedig a belső felén volt a felirat: „1849-ben okt. 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. - Áldás és béke hamvaira.” Ismételt temetés A sírt huszonegy éven keresztül híven meg­őrizték a pesti ferencesek, Dank Agap ház- és tartományfőnök (aki nem sokkal az 1870. évi újratemetés előtt halt meg Rómában a rend fődefinitoraként), majd Piry Cirjék ház- és tartományfőnök. 1870. március 29-én dél­után bontották ki végre a sírboltot. „A ko­porsó igen roncsolt állapotban volt, s a legna­gyobb elővigyázatra volt szükség, hogy a be nem balzsamozott hulla minden nagyobb rázkódástól megőriztessék. A sírbolt szabad terére kihozatván, a koporsó teljesen széthul­lott; a tetem is már nagyon enyészetnek in­dult, s csak egy koromfeketeségű hullama­radvány tűnt elő. Az elhunytnak szép, nagy szakálla azonban teljes épségben fennma­radt, s annak veresesbarna színe is bizonyossá téve az ugyanazonosságot. A koponya már szétmállott, de még mindig meglátszott a golyó helye, mely a nemes életet kiolta. A hulla fekete ruhába volt öltöztetve, s az öltözetdarabok közül a posztómellény ma­radt meg legjobb épségben. Azonban a fekete bársonykabát, melyben a vértanú elhunyt, szintén megismertetett, s néhány fából ké­szült gomb még ép maradt. Az eredetileg fehér faforgács, melyen a gróf feje nyugodott, vörössé vált.” A holttestet érckoporsóba tet­ték, és június 9-re kitűzték a temetési szertar­tást. Június 9-én délután olyan tömeg gyűlt ösz­­sze a ferences templom előtt, hogy Deák Fe­renc például be sem jutott a helyére. Szabó József püspök végezte a gyászszertartást, a szónok pedig Piry Cirjék volt. „A nemzet most kívánja közös részvéttel véghezvinni azt, mit húsz évvel ezelőtt az akkori katonai hatalom nem engedett; most az önkéntelen mulasztást helyrehozni szent feladatának tűzte ki a hazafiúi kegyelet, mert a megbol­dogultban a már Isten jóvoltából kiderült szabadság és alkotmányosság nemzeti vérta­núját ismeri és tiszteli” - mondta. 4 óra tájt indult el a gyászmenet a Kerepe­si temető felé. A résztvevők számát kétszáz­ezerre becsülték. (Pest városának 1869-ben 200 476 lakosa volt.) Nemcsak az akadémia, az egyetem, az országgyűlés küldöttei voltak jelen, nemcsak a kormány tagjai: Andrássy, Eötvös, Horvát Boldizsár, Gorove, Kerká­­poly, Szlávy és egyszerű fekete ruhájában Deák, hanem közvetlenül a kocsi mögött a munkásegylet is Táncsics Mihály vezetésével, az óbudai hajógyár egész munkássága hét zászló körül csoportosulva, az államvasutak alkalmazottai, az ipartestületek és egyletek. „Mindenek közt legnagyobb számmal volt e menetben a derék budapesti munkásosztály képviselve” - írta a korabeli sajtó. 6 óra tájt tették le a koporsót a nyitott sír mellé. Barna Zsigmond városi főjegyző rövid beszéde után Egressy Béni búcsúztatóját énekelték el az egyesített dalárdák. A méltóságteljes szertartás, a feledhetetle­nül emlékezetes nap végén az emberek gon­dolatai önkéntelenül is visszaszálltak egy há­rom évvel korábbi fényes ünnepnapra, Fe­renc József és Erzsébet koronázásának napjá­ra, így Halász Imrének, a kor kiváló közírójá­nak a gondolatai is: „Három évvel Batthyány temetése előtt, 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy titokzatos nap glóriája sugározta be az akkor még nemigen nagyvárosias Budapestet. Min­den ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömün­nepén ? - e kérdés hangzott fel egy felháboro­dott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán. A toronyóra tizenkettőt vert. A hűvös éjjel borzongása suhant át a csende­sülő utcákon. Hazafelé indultam, s egy külö­nös érzés rezegtette meg bensőmet: ha igaz volna a régiek naiv hite, hogy éjfélkor a ha­lottak néha felkelnek sírjaikból, akkor ezen az éjszakán egy szétroncsolt homlokú férfiú szel­lemárnya bizonyára ott lebegne hosszasan mélázva ama sötét ablakok előtt.” KATONA TAMÁS A holttest áthelyezése A temetési menet 1870-ben

Next