História 1994
1994 / 2. szám - ÁDÁM OTTÓ: Emlékek színházról, operáról
Emlékek színházról, operáról Polgári nevelést kaptam, apám patikus volt Kolozsvárott, és orvost akart faragni belőlem.* Kolozsvár volt a gyerekkorom és a színház, illetve akkor talán még elsősorban az opera. Untatott ugyanis az a színház, amelyben nem szólt a zene, le volt takarva a zenekari árok, és fent a színpadon csak beszéltek. Két színháza volt Kolozsvárnak, az Opera és a Magyar Színház. A nagyobbik, az Opera hasonlított mindazokra a színházakra, amelyek még a Monarchiában épültek — jók is voltak, mindent lehetett bennük játszani —, a másik, a sétatéri Magyar Színház kisebb volt, meghittebb, ebben főként operettet és zenés vígjátékot adtak, és havonta egyszer itt játszott a Goldmark, a kolozsvári zsidó zenekar, ahová ingyen páholyjegyet kaptunk, mert a nagybátyám volt a brácsa szólam vezetője és a zenekar ügyintézője. Az Operába viszont bérletem volt, szombat délutánra, földszint középre. Senki sem beszélt arról, miért kell színházba vagy operába járni, ez magától értetődő volt. Apám úgy nevelt, ahogy felfogása szerint egy gyereket nevelni kellett akkor, 1930 után, a román Kolozsvárott. Magyar volt az anyanyelvem, a kolozsvári zsidó polgárcsaládok mind magyarul beszéltek, de azért természetesen tudtunk románul, és jól beszéltünk németül is. Ez a három nyelv alapja volt annak a megértő toleranciának, aminek a hiányától olyan sokat szenvedtünk később. Nyelveket és muzsikát tanultunk, kölcsönkönyvtárba jártunk, sportoltunk, kirándultunk a hegyek közé, szóval úgynevezett teljes életet éltünk, ebben a békében, aminek a törékenységét a szülők jól észlelték, mi gyerekek alig. Néha más utcákon közlekedtünk, nem a megszokotton, mert randalíroztak a vasgárdisták, de ez nem tartott két-három napnál tovább, aztán ismét helyreállt a rend, és mehettünk a sétatéri tóra korcsolyázni. Az opera világa Az Opera repertoárja nem volt tág, de amit adtak, azt jól adták, Verdi és Puccini, a veristák és néhány német opera. A Parasztbecsület bordalát ma is románul éneklem, a Trubadúr Luna grófját is, csak a Bolygó hollanditól kezdem magyarul, mert Wagnert először magyarul hallottam. Az Opera elvarázsolt. Már belépni is szerettem, a tágas előcsarnok, ruhatár, büfé, minden hozzátartozott — akárcsak az a lány az iskolából, akinek a mellettem lévő székre volt bérlete —, és minden tetszett! Voltak kedvencek: a Rigolettó és a Trubadúr, a Carmen és a Bohémélet. Ezek az előadások teljes élményt adtak. A történetet — sokadszor látva — jól értettem és előre tudtam, így élvezhettem a részleteket. A legszebbeket aztán otthon újra énekeltem magamban, hangosan. Muzikális voltam, könnyen memorizáltam, hatéves koromtól hegedültem. Gyakran csodálkozom, amikor arról beszélnek, hogy az opera divatjamúlt, nem érdekli már az embereket. Hiszen az opera teljes színház, ahol a cselekmény, a látvány, az események, a dráma, muzsika, minden együtt van, egyszerre hat. Don José szenvedéseit nem lehet megunni, sem Manrico hősies kirohanását, mikor anyja megmentésére indul, meg szegény Rigoletto bánatát, amikor elrabolt lányát keresi az üres házban — a mese folytatódott ezeken az előadásokon, a gyerekszoba esti meséje, az ifjúsági irodalom, az éjszakába olvasott kalandos könyvek — a világ teljessége! A történelem viharai A változást az 1940-es év hozta: a mi felemás, soknyelvű gyerekkorunk véget ért. 12 éves voltam, amikor a bécsi döntés Kolozsvárt Magyarországhoz csatolta. A csa- A Nemzeti Színház Kolozsvárott * Részlet Ádám Ottó előadásából, amely 1994. január 31-én hangzott el az Európa Intézetben. (A szerk.) :